Harmadik találkozás a kislányunkkal :)

Péntek reggel harmadszor is láthattuk kisbabánkat. :) Múlt héten ugyanis újabb ultrahang vizsgálatra rendeltek vissza minket. A kicsi szívét kellett újra lemérni (mert nem látszódott tisztán) és a méhnyakamat (mert túl rövidnek ítélte a doki). Harmadszor pedig kellett egy második megerősítés a gyerek nemét illetően. Hiszen ha minden problémamentesen alakul, legközelebb már "csak" élőben találkozunk a kis törpével. :)

A beutalómra az volt ráírva, teli húgyhólyaggal érkezzek a vizsgálatra. Gondolom a méhem ettől majd feljebb nyomódik, és a magzat szebben kirajzolódik a monitoron.
Reggel az ébresztő csörgése előtt egy órával már kinyíltak a szemeim, és nem bírtam visszaaludni. Nem is akartam. Kisomfordáltam hát a konyhába, kényelmesen megreggeliztem, majd elkezdtem kortyolgatni a vizet.
A kocsiba elfogyasztottam még egy üveggel, így amikor a váróban kellett vagy 15 percig ücsörögnöm, már nem igazán bírtam magammal. Talán túl sokat is ittam, mert kezdtem görcsölni és rosszul lenni. De sikeresen eltereltem a gondolataimat, majd végre az ultrahangos csaj is megjelent.

Amint a meleg gélt és a készülékét a hasamra cuppantotta, máris megjelent a kis pocaklakó. Ma úgy tűnik a babalak alsó szintjét választotta, ugyanis teljesen lent, a csípőcsontosnál lapult, felhajtott karokkal, törökülésben. :) Az asszisztens ezért úgy döntött, először a méhnyakamat méri le. Én persze tátott szemekkel meredtem a monitorra. 2 egész 7 és valamennyi, majd újabb mérésnél 3 egész valamennyi. Szuper, fellélegeztem. És a csaj is azt mondta, hogy minden szép. Múlt héten valószínűleg csak azért kaptunk gyenge értékeket, mert üres volt a húgyhólyagom. De majd a doki úgyis részletesebben felvilágosít minket. (Reméljük!)
A méhlepényt is megnéztük, a felső falon tapadt meg.

Eközben a pöttömke kicsit megmozdult, kibújt az odújából, a csaj pedig nekiállt lefotózgatni a szívecskéjét. Rengeteg képet csinált, és közben mindent kommentált. Nagyon kedves és segítőkész volt. Látszott rajta, hogy rajong a babákért, és szereti a munkáját. Szóval láttuk a baba szívkamráit, és mind a négy szívüregét... Még a szívverését is meghallgathattuk. 137, ami jóóóóval kevesebb, mint múlt héten (150). Ez érdekes. Az asszisztens mondta, hogy az jó, ha ingadozóak az értékek, mert ez azt jeleni, hogy a magzat reagál a különféle ingerekre.

Miután az orvosnak megcsináltunk minden szükséges fotót, a vizsgálat izgalmasabb része következett. A csajszi megkérdezte tudjuk e már a baba nemét. Mondtuk, hogy igen, de még egy megerősítés jó lenne. (Persze közbe mi nem mondtuk meg, hogy mit jósoltak előzőleg.) "Egyértelműen kislány."- vágta is rá egyből, majd nagy lelkesen elkezdte mutogatni a lába közét. :) "Látjátok azt a három csíkot? Olyan mint egy szendvics."- magyarázta a kislányunk nemi szervének felépítését. :) Én meg kapva az alkalmon, meg is kértem gyorsan, hogy nyomtasson ki nekünk egy képet ebből a pozícióból. (Akik nem látják: alulról fotózva, jobboldalt az a 3-as alak a popsija, balra pedig kinyúlnak a lábai.) Most már tényleg bátran lehet rózsaszín ruhákat vásárolgatni. 100%, hogy lány.
Adam megnyugodva (vagy beletörődve sorsába?) nagy sóhajjal hátradőlt a székében. De aztán gyorsan vissza is bújt a monitorba, mert a mozizásnak még nem volt vége. Az asszisztens tényleg annyira lelkes volt, hogy tovább mutogatta nekünk csöppségünk testrészeit. "Ez itt a kezet, itt látszik az öt ujja (jaj de jó, öt ujja van, megnyugodtam). Ezek a lábai keresztbe téve. Úgy ül mint egy indián. :) Ez itt a füle, az orra, a szája..." Na, itt kicsit megálltunk. A jobb (azt hiszem a jobb) kis keze megint fent volt az arcánál. Vagyis az orránál. Bár én szerintem a mutatós ujját feltartva szopta az ujját. Nagyon érdekes, hogy eddig akárhányszor "találkoztunk vele" (háromszor) a kis karja mindig ott volt. De most a bal kezét is láttuk. Az is fent, az arcánál volt. "Kis bokszoló lesz belőle."- mondta a kispapa nevetve, habár ez kicsit eltér a mi elképzeléseinktől. Balett táncosnak vagy tornásznak jobban örülnénk. :)

Az asszisztens próbált nekünk kinyomtatni egy szép, közeli profilképet, de a pöttömke sehogy sem akarta elvenni onnan a kezét. :) Végül egyszer csak hirtelen letette, és elkezdett hal módjára tátogni. Biztos épp iszogatott a kis csillag. :) Nos ezekről az érdekes pillanatokról lőttünk pár sorozatképet:
(Az első képen még ott a keze, a másodiknál már rakja lefelé, a harmadik és negyedik pedig tátogó szájas tiszta pofikép.)



Adam azt mondta, hogy ő már az ultrahangon keresztül látja, hogy very cute kiscsaj lesz! :)
Az orvossal szerdán van randink, ő majd szemügyre veszi az ultrahang képeket és megállapítja minden rendben halad e.

Azért jó érzés tisztán megbizonyosodni arról, hogy akkor valóban kislányunk lesz. Az összes kétségem eloszlott, hisz én magam is láttam a bizonyítékot. :)
Anyósom nagyon örül, mert őt eddig csak fiúk vették körül a családban, most meg végre lesz egy kislány akit igazán elkényeztethet.
A hétvégén máris egy icipici, rózsaszín szalagos, horgolt lábbelivel jött elő. Megkérdeztem, hogy ez honnan van? "Adamé volt."- válaszolta viccesen. Férjem persze egyből furcsán nézett, mire anyósom elmagyarázta, hogy még várandósan vette ezt a cipellőt, amikor azt hitte, hogy kislánya lesz. :) Ki hitte volna, hogy majd 25 év múlva ezt a pici unoka fogja hordani.
A lányos apuka barátaink is fellélegeztek, hisz nem kell pár év múlva megszakítaniuk velünk minden kapcsolatot, megelőzvén, hogy a fiunk esetleg rástartoljon valamelyik kiscsajra. :)
Adam szomorúan lemondott a hokizásról és az autóvásárlásról. De még nincs minden veszve. Megbeszéltük, hogy másodikra fiúra fogunk gyúrni. ;) De ez a történet még odébb van...

It's a girl!!! :)

Tudom, péntekre ígérkeztem a nagy hírrel, de ami késik nem múlik. Jöjjenek hát -a címben már megírt- hatalmas és meglepő felfedezés részletei:
Az orvosi vizsgálat előtt Adammel még egyszer utoljára megpróbáltuk kisakkozni a babánk nemét. Találtunk is a neten nagyon sok érdekes (és furcsa kérdésekkel teli) kvízjátékot, amiket szorgalmasan ki is töltögettünk. Meglepően mindegyik arányosan 30-40%-ban fiút, 60-70%-ban lányt saccolt. Adam örült, én meg nem értettem, ez hogyan történhetett meg. :) Felfedeztük, hogy a nagyon türelmetlenek még tesztet is vásárolhatnak ami megmondja a baba nemét. Végül megnéztünk pár ultrahang fényképet ahol bemutatják, mi a különbség egy fiú és egy lány 2D-s képén.
Csütörtök este összefutottunk a barátainkkal, akik szintén nagy izgalommal várták a másnapi eredményhirdetést. Traci mondta, hogy szerinte lány, de mivel ő eddig mindig tévedett, biztos, hogy nem az. :) Nancy terhességéről mesélt, a kis Hailey pedig kijelentette, hogy ő bizony lány játszópajtást szeretne. :)

Én azon az éjszakán alig aludtam. Nagy szélfúvás és villámlás volt odakint, de az eső nem esett. Már alig vártam, hogy reggel legyen. Foszlányokban a vizsgálatról álmodtam, és arról, hogyan próbáljuk megtudni a baba nemét. 6:10-kor aztán -az ébresztő csörgése előtt 5 perccel- megébredtem. Fel is keltem rögtön, és elkezdtem izgatottan készülődni.
7:00kor már a klinika várójában ültünk. Egy kedves fiatal lány fogadott minket, aki leginkább amiatt volt ideges, hogy a 15 perces csúszás miatt (beregisztrálás a recepción) lesz e elég ideje elvégezni a méréseket. Végül úgy döntött, nekiállunk.
Amíg én felfeküdtem az ágyra, az első kérdése az volt, szeretnénk e tudni a baba nemét. Persze, már nagyon várjuk azt a részt!-válaszoltuk. :)
Sajnos ebben a szobában nem volt külön falra akasztott monitor, így nekem csak kitekeredve, karomra támaszkodva sikerült az eseményeket figyelnem. Adam mellettem ült, szorosan fogtuk egymás kezét, és izgatottan, fél órára az asszisztens képernyőjére meredtünk. A csaj igyekezett mindent kommentálni, és kérdéseinkre felelni. Lemérte a kicsi koponyáját, agyféltekéit, szemgödrét, orrát, kar és lábcsontjait, mellkasát, gerincoszlopát, szívét... és még ki tudja mennyi mindet. A baba láthatóan sokkal nagyobb volt, mint amikor utoljára láttuk. A pocaklakó már nem fért bele teljesen a képbe, így az ultrahang készüléket gyakran kellett a hasamon csúsztatni, hogy a megfelelő szögből láthassuk őt. Most ugyan nem sokat mozgolódott (biztos még aludt), ám annál gyakrabban rúgott előre a lábaival. Így már legalább tudom mi az a kopogtató érzés a hasam jobb oldalán. :) Meglepődtem amikor az ultrahang készülékét az asszisztens teljesen a köldököm fölé csúsztatta, és a babát is még mindig látni lehetett. Már ekkora nagy lenne a méhem?
A vizsgálat alatt a csaj szerencsére több fotót is kinyomtatott a számunkra. Az elsőn a baba teljes életnagyságában (16 centis) látszik; a másodikon a profilképe, szája felett a kis ujjacskáival...



...a harmadik a kedvencünk, ahol a kis tappancsai rajzolódnak ki; a negyedik pedig egy arckép szemből, ám elég torz, így leginkább egy ufóra hasonlít szegénykém. :)



Miután végeztünk a mérésekkel, az asszisztens mondta, hogy mivel a baba pont úgy feküdt, hogy a gerincvonala eltakarta a szívét, nem tudott annyira használható képet készíteni a szívkamrákról. Ezért az orvos minden bizonnyal vissza fog minket majd rendelni. Nagyon remélem, hogy minden rendben van azért! (Zárójelbe megjegyezném, itt az az eljárás, hogy a doki az asszisztens csaj által készített -csaknem 40 darab- fotót nézi meg. Nem is értem ennek mi értelme? Miért nem tudja ő maga közvetlenül elvégezni a vizsgálatot. Így mindent megnézhetne amire szüksége van. A másik meg, hogy szerintem a csaj kifutott az időből. De még mindig jobb, ha visszarendel, mintha elkapkodta volna a dolgokat. )

Végezetül még egyszer utoljára "átsurrantunk" a baba testén, miközben a csaj az alábbiakat mondta: "Annyira nem sikerült jó helyzetet találnom arra, hogy megnézzem mi van a lába között, de egyenlőre minden jel arra utal, hogy ez egy kislány. Elkezdhetitek vásárolni a rózsaszín ruhákat." :) KISLÁNY??-kérdeztem vissza, majd gyorsan Adamre néztem. Ő csak nevetett. "Nekem volt igazam."- mondta. Hirtelen két érzés kavargott bennem. Az egyik, hogy sikerült örömet szereznem férjemnek, és teljesült a vágya; a második meg, hogy próbáltam a kisfiamat kislánynak látni. :) Olyan volt minden mintha új babám lenne. :) Mindeközben sikerült alulról is meglesnünk a pocaklakót, U alakban széttárt lábakkal, és valóban nem fityegett ott semmi. (Adamnek mondtam is később a parkolóba; most már ne is legyen fiú, mert akkor igen kicsi a kukaca, hogy nem vettük észre. :))
Tiszta kába voltam, amikor a vizsgálót elhagytuk. Kavarogtak bennünk a gondolatok. Olyan volt az egész, mintha újra közölték volna velünk, kisbabánk lesz. Nem is gondoltuk volna, hogy ez a hír ennyire felkavaró lesz a számunkra. Adam szabály szerűen sokkot kapott. Még sohasem láttam ennyire kétségbeesettnek. "Hogy tudok én majd egy kislánnyal játszani?" "Vajon szeretni fog?" "És mi lesz ha majd felnő??" Az álma hirtelen megvalósulni látszott, és ez megijesztette.
Drága férjecském ezt a pici rugdalózós képet küldte nekem délután a munkahelyéről. És ez mindent elárul az aggodalmairól. :) Jaj, édes lányom, szigorú apa vár rád idekint. :)
(Sorry Boys! My Daddy says i can't date 'till i'm 30!=Bocsi fiúk!Apukám azt mondta nem randizhatok, amíg nem vagyok 30!) Szerintem nagyon vicces. Vissza is írtam neki, hogy akár már most megrendelheti ezt a kedves ruhadarabot. :)

8:30kor volt az orvossal a randink. Mivel addig maradt fél óránk elugrottunk reggelizni a Starbucks-ba. Közbe Adam végigtelefonálta a családtagjait. Mindenkinek óriási meglepetést okozva, és pár nyugtató szóba reménykedve... Az időnk hamar letelt. A reggelit már nem volt időnk megenni, így csak a jegeskávéval és a jegesteával sikerült visszajutnunk a rendelőhöz. Gyönyörűen sütött a nap, és már kezdett egyre melegebb lenni.

A harmadik terhesgondozásomon már rutinszerűen követtem a nővérke utasításait: Felálltam a mérlegre, ami ezúttal szerencsére egész szép eredményt mutatott: 123.2 lbs (56kg)! 7 lbs-t (3,2kg) híztam 4 hét alatt. Jól haladok, behoztam a lemaradásom. Megmérte a vérnyomásom, majd a reggeli teának köszönhetően a vizeletteszteléshez is egész szép mennyiséget tudtam produkálni. Ezután az egyik vizsgálószobába vezettek. A nővér -hogylétem felől érdeklődve- bepötyögte számítógépébe a szokásos kérdésekre a válaszaimat, majd magunkra hagyott minket.
Végiglapoztunk vagy 3 magazint, mire a várt orvos helyett egy újabb nővér (vagy orvossegéd, vagy asszisztens) jött be. Hozott magával egy orvostanhallgatót (vagy tanulót, vagy segédet...) is, mondván, hogy hallották, én nem beszélem folyékonyan az angolt, tudok esetlen oroszul?!...Miiiiiii?? Hát mondtam sajnos nem, és te tudsz magyarul?:) Felvilágosítottuk őket, hogy annyira azért nem katasztrofális a nyelvtudásom, és a férjem is azért van itt velem, hogy segítsen.
Nos, ez a nővérke igen "szigorú", komoly és elhatározott volt. Nem mosolygott, és minden igen nyitott szemmel, rezzenéstelen arccal magyarázott. Az emberben még a vér is meghűlt, mert azt hittem -hirtelen amikor bejöttek-, hogy valami nagy baj van. Hát, hogy baj e, azt még nem tudom, de volt miről csacsognunk, az biztos. Először közölte, hogy átnézték az adataimat az orvossal (akit megint nem értettem, hogy ő annyira f@#agyerek, hogy be sem jár a pácienseihez, hanem nővéreket és gyakornokokat küld maga helyett??...már én kérek elnézést.) és most ő van itt, hogy konzultáljon velem.
Megkérdezte van e panaszom, én meg elmagyaráztam neki; már háromszor előfordult, hogy erős görcseim voltak. Erre ő csak ("az hogy lehet" arckifejezéssel) összeráncolta a homlokát, és mondta, hogy majd megemlíti ezt az orvosnak. Pfff, kössz!

De first off all, a kombinált tesztemnél a laborosok elnézték az életkoromat és aszerint kalkuláltak, hogy én 37 éves vagyok. Ez ugye értelemszerűen magasabb rizikófaktort hoz. És ugye ha ideadták volna a leleteredményt, amit kértem, talán én észreveszem a hibát, vagy legalább is elszörnyedek az értékeimen. (Még jó, hogy nem küldtek el amniocentézisre, mert azt biztos nem engedtem volna meg, hogy megszúrják a hasamat, és végigidegeskedhettem volna a terhességem azzal a tudattal, hogy lehet Down-kóros a babám. Hallatlan!) Na, de szerencsére ez az "okos" doki észrevette a hibát, így most az adataimat újabb tesztelésre küldik vissza. (Hogy ezért nem fogunk megint fizetni, az is tuti.)

Másodszor kiderült, hogy hiányzik néhány vérteszt eredményem, amire feltétlenül (?) szükség van, így a vizsgálat után menjek le a laborba, ahol lecsapolhatnak. Fogalmam sincs mihez kellenek ezek. De ők tudják mit csinálnak... mondják mindig nekem, ha kételkedem az orvosokban. Rosszul teszem?!

Aztán harmadszor: a nővér mondta, hogy az orvosom úgy látta (azon a képen amit az ultrahangos csaj készített), hogy a méhnyakam rövidebb a kelleténél. Kettő egész valamennyi, és a három lenne a normális. (Én megint csak felidegesítettem magam azon, hogy miért olyan nehéz egy orvosnak közvetlenül a betegen elvégezni egy vizsgálatot, de próbáltam inkább a jelen eseményekre koncentrálni. ) Itt én kicsit -az orvosnyelv világában- elvesztettem a fonalat, de később Adam mindent elmagyarázott: A doki visszarendelt, hogy egy hét múlva nézzék meg újra a méhnyakam, és ha rohamosan rövidül, össze kell varrni, nehogy idő előtt kiessen a baba. :(
Persze én egyből levágtam szegény férjemnek a hisztit, hogy engem aztán senki nem fog foltozgatni odabent. De most azon kívül, hogy megnyugszom, és az internetet tanulmányozom, nem sok mindent tehetek. Azt sem mondták, hogy feküdnöm kell, vagy szedjek e rá valamit. Csak, hogy menjek vissza újabb vizsgálatra. Sebaj, amúgy is visszarendeltek már minket, még egy plusz mérés már nem oszt nem szoroz.
A magyar kismamáktól olvastam, a méhnyak normál esetben 3ujjnyi hosszú, és a szülés során szokott lerövidülni, majd kinyílni. A rövidülésre -mivel általában a magzat súlya nyomja,- leggyakrabban szigorú fekvést és izomlazítóként (ha görcsök is vannak) magnéziumot írnak fel. Fogalmam sincs, hogy ki is nyílt a méhszájam, vagy csak összement egy kicsit.
Ashley mesélte a hétvégén, hogy neki is volt ilyen problémája a 20-as hetei elején, és az ő orvosa 2 napi fekvést írt elő. Azóta minden rendben nála. Engem miért kell egyből varrással rémisztgetni, nem értem?! Most fekszem, és minden reggel beveszek egy magnézium tablettát. Öngyógyítás. :) Szorítsatok értem, hogy péntekre "visszanyúljon" a méhnyakam! Hát nem egyszerű a kismamák élete. Komolyan mondom rá tudják hozni az emberre a szívbajt. Végigfekszem én az egész fennmaradó 4 és fél hónapot, ha kell, csak a drága kislányom ki ne pottyanjon.

Ja, még nem ért véget a klinikás sztorim. Szóval mindezek a finom csevegések után a nővérke megkért, hogy feküdjek fel az ágyra. Megmérik a méhem, és a baba szívverését. Mindezt persze az orosz kis tanonc végezte rajtam, miközben a mogorva asszisztens irányítgatta. (Addig jó, amíg csak ezeket a vizsgálatokat végzi rajtam újonc.)
A méhem hosszát (vagyis a hastérfogatomat) pont úgy mérték, ahogy én számolgattam pár hete. Centivel, a szeméremcsonttól. Megmutatták hogyan tudom kitapintani a méh végét. Sokkal keményebb mint a gyomor, és már teljesen fent van a bordáim alatt. 20 cm, korának megfelelő.
Aztán meghallgattuk kicsit a picilány szívverését. :) 150, nem változott a 4 hét alatt.
A végén, amikor a nővér már búcsúzni akart, rákérdeztem, hogy megkaphatjuk e az ultrahang leleteket. Kifutott megnézni, majd amikor visszajött közölte, hogy most nem tudja kinyomtatni, mert a doktor egy másik páciensnél van bent, majd ideadják jövő héten ha visszajöttem. Ok!- mi mást mondhattam volna.
Az orvosunknak pedig az egész (az ő neve alá tartozó) vizsgálat alatt a színét sem láttuk. Nagyon remélem, hogy nem nála fogok szülni!...Pofám leszakad! (Nem magyar olvasóim, ezt ne értsétek szóról szóra! :))

Ezután lementünk a földszintre. Itt egy másik, nem a Kadlec Klinikához tartozó rendelő van, ahol leginkább röntgenfelvételeket (mammográfia, ultrahang...stb) készítenek. A mi biztosításunkat pedig csak ők fogadják el.
Amíg én vérvételhez beültem a laboros váróterembe, Adam elfutott, hogy időpontot kérjen az újabb ultrahanghoz. Hiába vártam rá, már nem ért vissza időbe. Egyedül mentem hát be egy nem túl kedves nővérhez, aki 5 csőnyi vért csapolt le belőlem. Hogy mihez kellett ennyi, nem tudom. (Biztos a ritka Rh-negatív vérem kell nekik. :)) A férjem az ajtónál ült, amikor kijöttem.
Még vissza kellett mennünk az ultrahangosokhoz, mert az orvosom beutalója még mindig nem érkezett át, anélkül meg ők nem adhatnak ki időpontot. Újabb 10 percet várakoztunk, majd a recepciós tanácsára visszamentünk a második emeletre, hogy személyesen kérjük ki a papírunkat. Tényleg bosszantó! Ehhez a szituációhoz, már nem is fűzök kommentet. Fent persze senki semmiről nem tudott. A becsekkoló csaj beszélt a kicsekkolós csajjal, majd végre kézhez kaptuk a szükséges dokumentumot. Valószínűleg a fogadó asszisztensünk volt a ludas, és nem adta le a "rendelésünket". Annyira minden meg van itt szervezve, hogy semmi sem működik. :(
Így aztán nagy nehezen ezt is megszerveztük. Péntek reggelre várnak minket újabb ultrahangra. Ez (nem utolsó sorban) egy újabb esély lesz arra is, hogy jobban megbizonyosodjunk a bébink neméről. :)

Mert ennyi bosszantó tapasztalat és aggodalomra okot adó információ után az ember próbáljon újra a csodálatos hírre összpontosítani... Hogy kiderült, kislányunk lesz! :)
Már pedig mi így tettünk. Én egyből nekiálltam a lány utónevek hosszú sorai között bogarászni, a fiús listámat pedig áthúztam. Adam vicces pólókat küldözgetett, és elmerültünk a rózsaszín boldogságfelhőnkben.
Amikor férjem hazaért a munkából, mondtam neki, hogy menjünk el a bevásárlóközpontba, szeretném -ezen neves nagy nap alkalmából- megvenni az első babaholminkat. Mindenhol a rózsaszín részleget céloztuk meg. De furcsa volt. Kicsivel konkrétabban közelebb kerültünk ahhoz a kis emberkéhez, akit már oly régóta várunk. Egy kislányhoz. :) Aki nagyon szereti rugdosni a mamit. :)
Számomra egy pici sapka tűnt a legmegfelelőbb első holminak. Az a kis rózsaszín fejfedő amiben majd a mi kis drága kislányunkat, egy hideg havas januári napon haza fogjuk hozni. Nem volt túl sok választási lehetőségünk, de a The Children's Place nevű gyerekboltban találtuk meg a legszebbet. Egy kötött, icipici babarózsaszín kis sapkát, ami akkora, mint a tenyerem. :)
Már nagyon várunk kislányom!

Kombinált tesz és első ultrahang

Június 25.
A klinikáról hazahozott handbook-ot hamar tanulmányozni kezdtem. Tele van hasznos információkkal és tanácsokkal: teljes lista a szedhető gyógyszerekről, terhesség alatt előforduló panaszok esetén, tájékoztató a 20. heti ultrahangról, családi-és gyermekorvosok listája, komolyabb betegségek kezeléséről, mint például a cukorbetegség, fertőzésekről, toxoplazmózisról, megfelelő táplálkozásról, terhestornáról, vízi aerobik oktatásról, masszázs terápiáról, vércsoport összeférhetetlenségről, ...mit tanácsos tennie a nőnek, ha a férje veri (eskü, ez is benne van!),... ezen kívül szülés előkészítő tanfolyamról (erre feltétlenül szeretnénk majd jelentkezni), és egy az első trimeszterben kérhető úgynevezett "Early Screen", magyarul kombinált teszt elkészítéséről.
A teszt vérvételből és ultrahangi vizsgálatból áll. A szűrés célja, hogy a Down-kórral és egyéb más kromoszóma-rendellenességekkel sújtott terhességeket kiszűrje. A szűrővizsgálat révén hatékonyabban ismerhetők fel a rendellenesség előfordulására magas kockázatú terhességek, pontosabban ítélhető meg azoknak a köre, akiknél indokolt további, diagnosztikai módszerek alkalmazása. (Írja a downszures.hu)

A türelmetlen, elégedetlen és telhetetlen kismama végre megtalálta a kiutat: Down-kór szűrésre kell jelentkeznünk, és látni fogom majd a kisbabám!
A terv brilliánsan működött, Adam felhívta a rendelőnket és egy kisebb hadakozás árán kicsikart nekünk június 25.-re egy időpontot. Nem sok időnk maradt, hisz ezt a tesztet a 11. és a 13. hét között végzik, én meg pont aznap töltöttem be a 13.-at.

Vidáman és boldogan érkeztünk aznap délelőtt a klinikára. A már ismert váróból az emelet egy másik, különálló részlegére navigáltak minket; a varázslatos ultrahang vizsgálóba. Ott egy nagyon kedves recepciós csaj újabb adatlapokkal halmozott el, valamint azt is alá kellett írnunk, hogy ha a biztosítónk nem fedezné a vizsgálatot, akkor azt mi fogjuk kifizetni. Hurrá...
Na, szólították is a nevemet hamar, és egy kicsi, meghitt szobába vezettek bennünket. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy felfeküdjek az ágyra. Adam mellém ült, és várakoztunk. A vizsgáló barátságos félhomályban úszott, csak egy kis lámpa égett, nem is próbálták erős neonfényekkel megtörni ezeknek a csodás pillanatoknak a varázsát. Ez nagyon tetszett. Mellettem volt a műszer és a kis monitor, velünk szembe pedig egy falra függesztett plazma tv, ahonnan kényelmesen mozizhatunk.

Nemsokára megjött az asszisztens, mosolygott, és megkért, hogy hajtsam fel a felsőm. Kaptam egy törölközőt, majd jött a hideg gél a hasamra. Férjemmel izgatottan szorítottuk egymás kezét.
A baba abban a pillanatban felbukkant a képernyőn. A gyönyörű kis csoda kényelmesen feküdt a méhem legalján. Aztán megmoccant. Akár egy kis béka, lubickolt a pocakomban. Milyen furcsa. Ott van, látom, hogy él, és mozog, én pedig semmit sem érzek...
Aztán abbahagyta. Pici kezeit és lábait az égnek emelte, úgy gondolta most pihen egyet. Az asszisztens csaj nagyon rendes és kedves volt. Egész végig egy szót sem szólt hozzánk, hagyta, hogy ússzunk a boldogságban és a kis csodát figyeljünk, amit mi alkottunk. Közben méregetett. Leginkább a tarkóredőt, hisz ez a Down-kór szűrés legfontosabb adata. Majd a kis orrát szerette volna lemérni, persze ha méhem gyümölcse ezt engedte volna. A pici kezét pont rátette a fejére.
A csaj elkezdte pökdösni, nyomkodni a hasamat. Na, akkor volt újabb lubickolás, majd a kölök hirtelen hátat fordított nekünk. Láttuk a kis gerincét. De meggondolhatta magát, mert hamar visszapördült... Így telt el vagy 10-15 perc. Valóban csodás élmény volt. Sokat röhögtünk, arcunkra fagyott a mosoly. Izgatott férjem pedig egyszer be is pánikolt, és csak egy nagyot sóhajtott. Félsz?-kérdeztem tőle. Ahha!- válaszolta egyből, ám szemét le nem vette volna a monitorról. Az asszisztens közben szorgalmasan centizgetett. (Vagy inkább miliméterezgetett?) Míg én csak a kis életben gyönyörködtem, Adam éber volt, és kérdezett is: 4.7, az a baba hossza?
Igen.- válaszolt a csaj- A magzat 11 hetes és 4 napos. A szülés időpontja január 10.-re várható.

Na hoppá, ezen meglepődtünk. De ezért is tartottuk fontosnak ezt az ultrahangot. Hogy lemérjék a gyereket, és megtudjuk a pontos korát. Hisz akkor még nem is töltöttem be a 12. hetet?! És nem lesz szilveszteri a baba? Elmélkedtem. ...Na jó, ráérek ezen később agyalni, gondoltam, és visszapillantottam a tv-re. De a monitoron már csak a hangyaháború látszott, véget ért a vizsgálat. :(
Habár a falra ki volt írva tájékoztatásként, hogy nem készíthetünk felvételt a szobába, majd ők adnak, én rettentően türelmetlen voltam, és rákérdeztem: kaphatok képet? De az asszisztens addigra már elő is varázsolta masinájából ezt a csodás kis sztárfotót:



A mi kicsi bébink első képe. Hát nem csodás?
Ebédidő volt, mire végeztünk, a vérvételi időpontunk pedig délutánra szólt. Elmentünk hát egy leveses étterembe, elcsomagoltattunk két adag húsleves és szendvicset, majd a szokásos helyünkre, a folyópartra kocsikáztunk. Gyönyörű idő volt. A padon majszoltuk ebédünket, és a kis pocaklakóról beszélgettünk. Megkérdeztem férjemet, próbálta e kiszúrni a baba nemét, mert én erről a küldetésről teljesen megfeledkeztem. Igyekeztem, de nem láttam semmit.-válaszolta tanácstalanul.

Fél 2-re kellett a klinikára visszamennünk. Csaknem fél órát várakoztunk. (Gondolom az ebédszünet miatt volt némi csúszás.) Végre aztán behívtak, és az egyik vizsgálóba vezettek minket. Először egy kedves nővér jött be. Elbeszélgetett velünk, majd mondta, hogy most megszúrja az ujjam, a teszthez ugyanis csak pár vércseppre volt szüksége.
Forró vízbe kezet kellett mosnom, hogy a vér az ujjaimba áramoljon, ami annyira nem is volt egyszerű feladat, mivel a klinika légkondija között ücsörögve szinte majdnem átfagytam. Ezután felfeküdtem az ágyra. A nővér a jobb mutatóujjamat választotta ki. Rárakott egy pecsételőhöz hasonlító valamit, és egy hirtelen mozdulatával már éreztem is a mély szúrást az ujjbegyemben. Egy kis tesztpapírt rakott alá, és nyomta ki belőle a vért. Ha jól emlékszem 4 vagy 5 cseppre volt szüksége. Az utolsó már kicsit nehézkesen préselődött ki, de így is meg lettem dicsérve, hogy szépen csöpögtem. Még szerencse, hogy nem kellett újra megböknie, gondoltam.
Kaptam egy kis gézt, visszaültem Adam mellé, és vártuk az orvos érkezését. Szerencsénkre ezúttal egy nagyon kedves és közvetlen nőt ismerhettünk meg. Kicsit elbeszélgettünk vele majd elmesélte, hogy az ultrahang alapján minden rendben van, a baba szépen fejlődik. Öröm és fellélegzés. A pontosabb eredményt majd csak pár hét múlva tudhatjuk meg.
Annak már utána jártam, hogy az 1:250 kockázat feletti érték pozitív eredménynek minősül. Hát reméljük, hogy mi az alá kerülünk. (Az életkorom alapján /27/ 1:1200 a Down-kór kockázati aránya, ami 0, 083%. Most de örülök, hogy fiatal vagyok.)

Én szerettem volna elkérni az orvostól az UH mérési eredményeit, hogy jobban áttanulmányozhassam az adatokat, ám helyette csak pár, papírfecnire felfirkált információt kaptam. Ez kicsit furcsa is számomra, hogy a klinikák semmi orvosi adatot nem adnak ki a páciensnek. Vajon ez miért van??
Mindegy, a lényeg, hogy minden rendben, elégedjem meg hát ezzel a válasszal, és az alábbi számokkal:
CRL (Crown Rump Length), magyarul ülőmagasság (a fejtető és fartávolság közti méret ülő állapotban): 4,7 cm
Due Date, magyarul -ultrahang adatok szerint számolt- szülési időpont: 2010. január 10.
Magzat kora: 11 hét 4 nap
NT, nyaki redő vastagsága: 7 mm
Fetal HR, magzati szívfrekvencia: 162

A kicsekkolónál átkértük a második terhesgondozásunk időpontját július 24-re, mert ezt általában a 16. hétben végzik, és nekünk most ugye elcsúszott minden 10 nappal korábbra.

Miután első ultrahangképünket gondosan beszkenneltem, és mindenkinek körbemutogattam, elfoglalhatta méltó helyét: Bekeretezve, a hűtő ajtaján, a többi családi fényképekkel. Hisz már ő is várva várt tagja ennek a kis family-nek. :)

Ez a nap jól és eredmény dúsan telt el. Munka után a férjem frissen szedett cseresznyével lepett meg, én pedig vacsira finom krumplis tésztát főztem.

Utóirat egy: megjött az UH számlánk, 500 dolcsi! Hajrá biztosító!

Utóirat kettő: pár napja felhívtak minket a klinikáról, az eredménnyel: minden rendben, 1% alatti a rendellenességi kockázat. Semmi arányadat, vagy egyéb használható információ. Kezd bosszantani ez a helyzet. A legközelebbi látogatásunkkor megpróbálok beszélni valamelyik dokival, és pontos, orvosi leleteket kikérni. Nem vagyok egy szakorvos, de hülye sem. Mindenkinek jogában áll tudnia a vizsgálati eredményekről. Vagy tévedek?
Az még oké volt, hogy a méhnyakrák keneteredményemet postán küldték, és a papíron csupán az állt: "normál", de ne kelljen már úgy kikönyörögnöm, hogy elárulják, mekkora arányú a gyerek Down-kór kockázata.