Első házassági évfordulónk

December 11.-én, pénteken ünnepeltük az első házassági évfordulónkat. :) Adam-nek aznap nem kellett dolgoznia, így szerencsénkre az egész napot együtt tölthettük.
A délelőtti lustálkodás után felkerekedtünk, hogy karácsonyfát vegyünk. Gondolom ez már csak így lesz nálunk. Ünnepi készülődés a házassági évfordulón. :) Ráadásul kislányunk is hamarosan megérkezik... sűrű és tartalmas decembereink lesznek.
Az időjárás hasonlóan alakult, mint tavaly, hó még sehol. Egy éve, -igaz libabőrözve- viszont még vígan fényképezkedtünk a rövidujjú esküvői ruhánkban, ám idén már komoly fagypont alá esett a hőmérséklet. A hőmérő éjszaka 6 Fahrenheitet jelzett, ami Celsiusban nem több mint -14 fok! Brrr...

Otthon aztán csak annyi időnk maradt, hogy a tartójába állítsuk a csodás, plafonig érő fánkat, este ugyanis vacsorafoglalásunk volt ugyanabba az étteremben, ahová tavaly az esküvőnk után mentünk. Adam a házasságkötésünkkor hordott ingét vette fel, és a Chevelle kocsinkkal robogtunk a resztoránig. Én sajnos nem sok csinos ruhám közül választhattam, de férjem pont úgy nézett ki mint egy évvel ezelőtt. :) Jajj, de jó kis nosztalgiázás volt!
Ám... sors ide vagy oda, a The Cedars ezúttal nagy csalódást okozott számunka. Először is csaknem fél órát kellett várakoznunk a bejáratnál, annak ellenére, hogy foglalásunk volt, másrészt a kiszolgálással és a kajával sem voltunk megelégedve.
A nagy felfordulás, és telt ház oka az aznapi Christmas Boat Parade volt. Az évente megrendezett felvonuláson, karácsonyi kivilágításban hajók vonulnak végig a Columbia folyón. Az étteremnek csodás kilátása van a vízfelszínre, ezért sokan ezt a helyet választják esti programnak. Tavaly lecsúsztunk róla, de az idén mindenképp részesei szerettünk volna lenni ennek a romantikus műsornak.
A kezdeti nehézségek ellenére végül nekünk is jutott egy asztal... ráadásul pont az, ahol egy éve friss házasokként ültünk. :) A kivilágított hajók pedig még a vacsi előtt megérkeztek...



Szóval a végén minden jól alakult, és az már nem is számított, hogy túl foghagymás Adam csirkés tésztája meg a krumplipürém, vagy, hogy nyers a halam belseje. Hiszen otthon várt ránk az esküvői tortánk és egy üveg vörösbor. :)
Igaz a nappali romokban hevert a frissen felállított karácsonyfa miatt, és az átrendezett polcról leszedett könyvek is még a kanapén hevertek, de mi mindenről megfeledkezve bontottuk ki -8 hónap után- az első borunkat, hogy méltóképp megünnepeljük közös életünk első és legszebb évét.
Igen, nekem is lecsúszott 1 pohárkával... Így a vége felé már csak szabad, és kicsit pöttömkének sem árt a bolygatás. Furán is éreztem magam már az első kortyoktól, mégsem megy ez olyan könnyen mint annak idején. :) Sebaj, kárba nem vész, férjem besegített.
Közben megetettük egymást az egy évvel ezelőtt lefagyasztott esküvői tortánkból, aminek meglepően még egész jó íze volt. Igaz nem fogyott el az összes, de megadtuk a hagyományoknak a kellő tiszteletet...



Anyósomék is megemlékeztek a nagy napról, sőt még egy ajándékkal is megleptek minket. A szépen csomagolt hófehér dobozka karácsonyi dekorációkat rejtett. Egy nagy szobor diótörőt (amivel az ünnepekkor díszítik ki a házat), és két karácsonyfadíszt. Az egyik egy cumisüveg a másik meg egy babát hordozó gólya. :) Nagyon aranyosak... Már alig vártam, hogy feldíszítsük a fánkat.

Hajnali 3 volt már, mire álmosan ágyba zuhantunk. Elszoktunk mi már az éjszakai mulatozástól. :)
Ám amíg Adam mélyen szunyókált, nekem beindult a méhem. Nem szeretem a "fájások" szót, ezért inkább kontrakcióknak vagy méhösszehúzódásoknak nevezném...Nos, mivel még mindig egyben vagyok, ezek csak jóslóak voltak, de őszintén szólva igen megleptek. Bár féltem, hogy ez még kicsit korai lenne, és bántam azt a pár korty bort, hirtelen mégis igen izgatott lettem. Csak feküdtem, és a méhem hullámázását figyeltem. Nem fájt, inkább feszített. De elég sűrűn követték egymást. A harmadiknál úgy döntöttem még egyet várok, aztán felkelek és befejezem a kórházi csomagom... De erre már nem került sor, pár perc múlva ugyanis elaludtam. :)

Baby Shower

A hetekig tartó szervezkedés után eljött a várva várt Baby Shower-em napja is. November 15.-én, vasárnap reggel már nagyon izgatottan ébredtem. Dél körül megjöttek anyósomék, és nagyon szépen, -természetesen lila-fehér színekben- berendezték az egész klubházat. A társalgót egyébként 2 órára béreltük ki, és így utólag is nagyon jó választás volt. Elég tágas, és kellemesen, otthoniasan van berendezve. Voltak kanapék, virágok, kandalló, és egy konyhánk is, ahol a kajákat tárolni tudtuk.

Délután 3 órára már minden készen állt. A nagy asztalon sütemények, zöldségek, gyümölcsök és hidegtálak sorakoztak. Anyósom csodás lila lepke formájú sütiket készített, és még a gyümölcskoktél is halványlila joghurtban úszott. Én előző nap krumplis pogácsákat készítettem, és keksztekercset...lila csokival és kókusszal. Az utóbbinak nagyobb sikere lett, de nem bántam, legalább nekem több pogi jutott. :) A papírtányérok, villák, kanalak, szalvéták, ...sőt még az asztalterítő is lila-fehér volt. Italnak ásványvizet, bort, sört és teát szolgáltunk fel.
Anyósom, - szokása szerint- nagyon kitett magáért, és igényes dekorációjával minden részletre gondosan odafigyelt. A vizes palackokra "A baby shower for Edit" címkéket készíttetett és rakatott fel velünk, valamint a cukrot bébiételes üvegcsébe, a tejet pedig cumisüvegbe szervírozta. :)
A társalgót nem csupán lila-fehér lufikkal, hanem levendulás gyertyákkal, ibolyákkal (amiknek a cserepét ötletesen pelenkákkal vonta körbe) és apró lila lepkecsatokkal díszítette fel. A teremben elszórtan levendulás babaápolós kosárkák is álltak, valamint a Traci-től kapott bébikönyvünk. Mindegyik polcon voltak sütik, csokik és ropogtatni valók. A zenéről én gondoskodtam, ami sajnos az amerikai vendégeknek annyira nem tetszett. A Café del Mar dalai nekik túl furcsának és szokatlannak hatottak, de számomra tökéletes hangulatot teremtettek...

A kis asztal volt a szentély. :) Ide sorakoztattuk fel a vendégeknek szánt apró ajándékdobozkás köszönőkártyákat, az üzenőpapírokat és a nagy fehér keretbe foglalt kismamás képemet. A meghívóra is ez a fotó volt felrakva, a keretre pedig a vendégek (lila!) tollal üzeneteket, jókívánságokat firkálhattak fel. Az üzenőkártyák arra jók, hogy akinek valami bölcs mondása, vagy idézete van, azt oda feljegyezheti, mi pedig eltesszük a lányunknak emlékbe. A szentély alá kerültek a party legfontosabb kellékei, az ajándékok...



A vendégek -szép sorjában- hamar megérkeztek. Én igyekeztem mindenkit illően az ajtóban fogadni, és egy érdekességet vettem észre. Amerikában ugyanis nem szokás az ünnepeltnek már az ajtóban a kezébe nyomni az ajándékot. Azoknak mindig van egy kijelölt hely, ahová az érkező lepakolhatja szépen csomagolt meglepetését. (A buli alatt pedig, amikor már minden vendég ott van, publikusan kibontanak minden egyes darabot.) ...Hogy egy Baby Shower-en ki az ünnepelt, az erősen vitatott téma. Sokak szerint a kismama, mások szerint a meg nem született kisbaba. Én férjemet is a listára írom, hiszen közös munkánk gyümölcsét ünnepeljük. :)

Szegényke még ha nem is örült annyira annak, hogy a lánybuliba neki is rész kellett vennie, azért elég szépen és hősiesen helytállt. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy jól érezte magát. Persze előtte felszólította minden haverját, (és sorstársát) hogy legyen olyan szíves eljönni a shower-re. Mégse neki kelljen ott egyedüli hímneműként toporognia. Így utólag is köszönjük a sógoroknak, Taylor-nak és Cannon-nak, valamint Dustin-nak, Matt-nek és a szomszédunknak Taylor-nak, hogy részt vettek a -hagyománytörően- koedukált babaköszöntőn. Anyósom Richard-ot is magával hozta, és a barátai közül sokan férjeiket is elrángatták.

Miután minden vendég megérkezett, és italával helyet foglalt, kezdődhetett a buli.
(Ha jól számolom úgy 20-25-en jöttek el.)
Heidi egy meglepetés játékkal készült. Vagyis én tudtam róla, a kvízjáték csak szegény Adam-nek volt újdonság. A feladat ugyanis az volt, hogy az anyósom által feltett -terhességemmel kapcsolatos- kérdésekre férjemnek kellett válaszolnia. A helyes feleletek nálam voltak egy papírra írva. Jobban mondva nem a helyesek, hanem az én válaszaim. A lényeg ugye az volt, hogy ezek minél jobban egyezzenek.
A játék végül egész jól sikerült. Adam pontosan tudta a következő terhesgondozásunk időpontját, az eredeti szülési időpontot, azt, hogy mit szeretnénk ha a baba tőlünk örökölne, mit kívántam a várandóságom alatt, valamint hány centis a hasam... Arra viszont már nem emlékezett, hogy mi volt a szülésfelkészítő tanfolyamunk tanárának a neve, pontosan hány terhességi tesztet csináltam, és mi volt az első babaholmi amit megvettünk. :)

Ezután jött egy kis társalgás, evés-ivás. Részemről maradt a teázás, jó sok pogácsával. A srácok söröztek, és zavarukban igyekeztek nagyon lazán macsók maradni. :)



Nem sokra rá ugyanis következett a Baby Shower lényege, és fő programja: az ajándékbontás! A lányos "ohh, jajj, ez de ari!" meg az "úristen ez tök édi!" sóhajtások alól a fiúk igyekeztek sörösüvegjeik (és a kanapé) mögé bújni. Lehet, hogy hibáztam, és férfiaknak itt nem lett volna illő megjelenni, de ha már az apákat beengedik a szülőszobába, miért ne nézhetnék végig ahogy az izgatott kismama kibontogatja a szebbnél szebb babaruhákat, és barátnőivel, anyósával ámuldozik?! :)
Adam tehát igyekezett a háttérben maradni, de én nagyon örültem, hogy ott van velem. A kezébe nyomtam a kamerát, had filmezzen, és minden egyes ajándékdarabot izgatottan mutattam fel neki... És férfiasság ide vagy oda, láthatóan ő is velem együtt örült.



A bontogatás bizony több mint egy óráig eltartott. Én anyósommal ültem az ajándékok mellett, a vendégek pedig velünk szemben figyelték minden mozdulatomat. Az elején kicsit feszült és ideges voltam, de a végére egész jól belejöttem. Cannon segített a csomagokat a kezembe adni, amiből először a kísérőkártyát vagy képeslapot kellett előkeresnem. Abból hangosan felolvastam, hogy az ajándék kitől származik; és hogy mindenki tudja kiről van szó, rámosolyogtam. Ezután anyósom kezébe adtam a kártyát, aki -miközben én előszedegettem a táska tartalmát- ő egy papírra feljegyzetelte, hogy kitől mit kaptunk. Ez is a hagyomány része. A lista ezután be fog kerülni a babakönyvbe, így lányunk tudni fogja, hogy ki mivel ajándékozta meg.



Miután mindenkinek felmutattam a babakelengyéket, gyorsan visszapakoltam, közben megköszöntem az értékes ajándékot és jöhetett a következő... Anyósom Adam-re is gondolt, így neki is, mint leendő apának jutott pár csomagkibontás. (Ezekről majd később írok.)
Végül Dustin behozta a tőlük kapott hatalmas pelenka piramist/tortát, amibe mindenféle babaápolási cuccok is el voltak rejtve. A piramis csaknem 300 pelenkából és néhány törlőkendőből épült.



Amint elfogytak az ajándékok, mindenki hirtelen felállt, és búcsúzni készült. Úgy tűnik az emberek valóban csak a megajándékozás miatt vesznek részt ilyen party-n. A 2 óra tehát hamar elröpült, és én sajnáltam, hogy nem bulizunk tovább... Hiszen még ettem volna a gusztusos sütikből, gyönyörködtem volna a dekorációban, és társalogtam volna a születendő kisbabánkról.
De kötelességét mindenki illőn teljesítette, így már nem volt miért maradni...

Távozáskor mindenki kezébe nyomtunk egy "thank you card"-ot, valamint egy lila-fehér cukorkákat és csokit tartalmazó ajándékdobozkát...



A sok-sok szép ajándék mellett pöttömkének néhány írott emléke is marad majd a köszöntőjéről: a babakönyv, amibe majd a vendéglistát írom; a kismama fotó, egy jókívánságokkal teli kerettel; és pár üzenőkártya. Ezúton is mindenkinek nagyon köszönjük, hogy részesültetek a boldogságunkban! Külön köszönet anyósomnak, aki a világ legszebb Baby Shower-jét készítette el nekem! ;) ...Várunk kislányom!!!

1 éves a blogunk!

Vasárnap volt pont egy éve, hogy elkezdtem/elkezdtük írni ezt a közös, családi naplót. Kicsit még szívszorító, de jó érzés visszagondolni, hogy akkor még 9000 km-re egymástól elszakadva tápláltuk kapcsolatunkat... Mára már boldog feleség és izgatott kismamaként igyekszem "papírra vetni" életünk fontos pillanatait, állomásait. Repül az idő!
Boldog születésnapot Denning Blog!!!

Szeptember 11.

Szomorú nap ez minden amerikai számára, még ha immár 8 éve is történt a tragédia. Ilyenkor az emberek igyekeznek megemlékezni és elgondolkodni...
A mi kis családunknak is van már miről megemlékezni... Ezen a napon lettünk férjemmel 9 hónapos házasok, és Adam pont tavaly ilyenkor ült repülőre, hogy engem Európában meglátogathasson és váratlanul megkérje a kezemet. Bizony, régi szép idők. :)

Na, de térjünk is vissza a jelenbe, hisz a csodás idők kicsit sem értek véget, és mi minden nap hálát adunk azért, hogy együtt lehetünk. Boldogságunkat csak a kis pocaklakó tudja felülmúlni.
Szóval, az idén (amellett, hogy reggel első dolgom volt kirakni a zászlónkat), ma tartották a szezon előtti első városi hokimeccset.
Adam nagyon izgatott volt, hisz már hónapok óta nem jártunk a hűvös arénában. Cannon is velünk tartott. Ám sajnos az American's új játékosai már elsőre csalódást okoztak nekünk. Reméljük azért idővel magukhoz térnek, és sok sok győzelmet hoznak a városnak.
Meccs után anyósomtól kaptunk egy baby girl American's kis sapkát. :) Annyira nem pici, pöttömke fejére még az idei szezon alatt biztos nagy lesz, de így már legalább igazi szurkolóként vonulhat ki a lelátóra. :)

Green Card Interview -Bebizonyítom, szeretlek!

Kereken 5 hónapja vártuk és készültünk erre a nagy napra... Hogy mit jelent, és mekkora jelentősége van egy ilyen interjúnak, azt az ügyvédünk, Péter Goldberger a weboldalán foglalja össze a legjobban. Csak pár mondatban szeretném idézni szavait, hátha ezzel segíthetek azoknak a pároknak akik a procedúrának még csak a legelején állnak:

"Házasság és a végleges zöld kártya
Amerikai állampolgárral kötött házasság esetén a házastárs bevándorlási kérelmét a Bevándorlási Hivatal (USCIS) hónapok leforgása alatt bírálja el. (Mi január végén készültünk el a kérelmünkkel, és adtuk fel postán. Az ügyvédünk május vége- június elejére saccolta az interjúnk időpontját, ehhez képest viszonylag korán, minket már április közepén behívtak. Ez tehát, a mi tapasztalatunk szerint éppen 3 hónap. -Edit-)
Fontos azonban, hogy még házasság esetén sem kap a bevándorló házastárs végleges zöldkártyát minden esetben. A bevándorlási kérelem beadását követően, a házastársak kötelesek közösen megjelenni a Bevándorlási Hivatal által lefolytatott interjún. Ennek az interjúnak az a célja, hogy a Bevándorlási Hivatal meggyőződjön a házasság valódiságáról. Amennyiben az interjú során a Bevándorlási Hivatal képviselője mindent rendben talál, jóváhagyja a kérelmet és engedélyezi a zöldkártya kiállítását.

(...) Amennyiben a házastársak az interjú időpontjában kevesebb, mint két éve házasok, akkor a külföldi házastárs ideiglenes zöldkártyát kap. Az ideiglenes zöldkártya két évig érvényes. Ennek az a következménye, hogy a házastársak a zöldkártya kiállításától számított két év lejárta előtt újabb kérelmet kell, hogy benyújtsanak a Bevándorlási Hivatal felé, annak érdekében, hogy a két év lejárta után a bevándorló házastárs végleges zöldkártyát kapjon."

Mivel minket a vártnál korábban behívtak, (Ennek talán az lehetett az oka, hogy Washington államban nincs olyan sok várakozó külföldi, mint például New York-ban, ahol Péter él.) egy kisebb pánik uralkodott el rajtunk. Még nem voltunk mindennel készek.
Újabb konferencia beszélgetés következett az ügyvéddel, majd nekiláttunk összegyűjteni, és lefénymásolni a szükséges dokumentumainkat. (Igazolványok, születési anyakönyvi kivonatok, házassági anyakönyvi kivonat, orvosi leletek, albérleti szerződés, igazolás arról, hogy egy háztartásban élünk, hogy közösen fizetjük a rezsit, hogy közös bankszámlán vagyunk, hogy közös betegbiztosításunk van, adóbevallások, fizetési csekkek...) Csináltunk másolatot a rólunk megjelent esküvői újságcikkről,... a diplománkról, bizonyítva ezzel -ha kérdezik,- hogy egy iskolába jártunk, és ott ismerkedtünk meg.

Ezen kívül pluszban -az ügyvéd tanácsára- egy szép nagy fotóalbumot is előkészítettünk az interjúhoz. Több mint 260 fényképet hívattunk elő, és egy jó vastag albumba, témánként raktuk tele fotókkal. Voltak külön esküvői képek, Olaszország, Magyarország, ünnepi képek, téli képek, tavaszi képek, óceános képek, kirándulásos képek.... Mindegyik kategóriához külön kis grafikával ellátott címkével is gazdagítottuk az albumunkat. Ha már lúd, legyen kövér. :) Szép emlék lesz ez számunkra a jövőben is, és azt sem akartuk, hogy az interjún csak egy borítéknyi fényképhalmazt dobjunk az asztalra.

Az elmúlt pár hónap alatt számtalanszor belegondoltam abba, hogy ez az egész interjús dolog mennyire szubjektív. Én azt megértem, hogy Amerikában rengetegen próbálnak állházassággal zöld kártyához jutni, (bár szerintem ez mostanában már egyre ritkább) és pont ennek kiszűrésére vannak ezek az interjúk, és papírmunkák. De hogyan is bizonyíthatja be két ember, hogy valóban szereti egymást???... Először is itt vannak ezek az igazolások, hogy együtt élünk, és közös kasszán vagyunk... bla-bla. De ilyen dokumentumokat az érdekházasok is össze tudnak gyűjteni.
Aztán második számú bizonyítéknak itt vannak a fotók. Még jó, hogy én ennyire fényképező mániás vagyok. Mit mutatnánk fel?, hány csókos képünk lenne, ha én nem tartanám magamnál minden lépésnél a gépem?... és vajon az interjún nem fognak ránk gyanús szemmel nézni, hogy talán csak megjátszottuk magunkat? (A barátaink szoktak velünk viccelődni, amikor összebújunk, hogy majd ők is eljönnek, és megmondják mennyire gusztustalanok vagyunk. :) Hát csak jöjjenek. Szerintem ez nem is olyan rossz ötlet. Bár lehet, hogy az ilyen "tanúskodásnak" törvényes akadályai vannak, nem tudom.)
Na, igen ám, de ezek egyenlőre mind csak dokumentációk. Hiszen így nem is lenne szükség személyes elbeszélgetésre. Gyakorlott, és gondolom pszichológiát, meg testbeszédet is tanult, bevándorlásügyisek egy kis trécseléssel próbálják majd kiszúrni vajon tényleg szeretjük e egymást...
Vicces ez egy kicsit, nem? Vagy csak én érzem így?
Persze, nekünk -sokan mondták,- nincs mitől izgulnunk, de az emberben a rettegés azért mégis ott lappang. Egy morcos kedvében lévő bev.ügyis, és máris repülhetek oda, ahonnan jöttem.

Az ügyvéd szépen felkészített minket, tudtuk körülbelül miről fogunk traccspartizni. Megkérdezik majd hol, és mikor ismerkedtünk meg? Mikor és milyen szándékkal jöttem az Államokba? ...A sztorinkat azért a biztonság kedvéért még egyszer átbeszéltük.
Van itt egy jól kitalált dolog a rendszerben, amivel -bár nekünk még plusz munkát fognak okozni- én azért egyet értek. Ez pedig az ideiglenes, nevezhetnénk úgy is, hogy "próbaidős" zöld kártya. Mi könnyedén be tudjuk majd bizonyítani (ismét egy rakás dokumentummal, és fényképekkel persze), hogy a két év alatt (eddig érvényes ugyanis az ideiglenes zöld kártya) is egy lakásban éltünk, közös pénzt költöttünk, és még mindig szeretjük egymást; de a csalóknak ez jó nagy kihívás.

Na de mi van azokkal, akik itt szeretnék leélni az életüket, Amerikában? A végleges zöld kártya is lejár 10 év után... Nos, azok -logikusan- állampolgárságot igényelhetnek. Így lesz ez az én esetemben is. Állampolgárságot 3 év múltán igényelhet az a személy, akinek amerikai a házastársa. Ez tehát röviden azt jelenti, hogy 2 évig ideiglenes, majd 1 évig végleges zöld kártyás leszek... De ez még a jövő zenéje.

Április 14.
Na, egy ilyen jó hosszú bevezető után most elmesélem, hogyan zajlott a mi interjúnk.
A bevándorlási hivatalban elvileg már az összes szükséges dokumentumaink ott vártak minket, de az ügyvédünk azt tanácsolta, készítsünk mindenből még egy példányt, ha esetleg valami hiányozna, akkor ott helyben pótolni tudjuk.
Külön mappákba elrendeztük a papírokat, és lefekvés előtt még vagy hatszor átlapoztunk mindent. Nagy nehezen próbáltam elaludni, majd mint a villám úgy csapott belém a tudat: nem raktuk a táskába a fotóalbumot... A hiba helyreállítása után végre sikerült stresszmentesen álomba szenderülnöm, de reggel az ébresztőórával együtt ismét gyomorgörcsre ébredtem.

Mivel Yakima-ban volt jelenésünk, ez jó másfél órás autóutat jelentett még. Adam anyukája felhívott minket, hogy elvihetjük a kocsiját, azzal könnyebben utazhatunk.
Kicsit megnyugtató érzés volt tudni, hogy ugyanabba az épületbe megyünk, ahol az ujjlenyomatot vették rólam. Ott olyan barátságos volt a légkör.
Pontban 8:30 kor hagytuk el Kennewick-et. A hátsó ülésen ott lapultak a papírjaink, és én tudtam, hogy most már minden más lesz, amikor majd hazatérünk. Vagy ünnepelünk, vagy csomagolunk.
Szép napos időnk volt. Zenehallgatással és jókedvű beszélgetéssel próbáltuk elterelni a figyelmünket. Ez mindaddig sikeresen működött is, amíg Adam rá nem jött, hogy otthon hagyta a telefonját...Mit is tehettünk volna? Annyira nem életbe vágóan fontos.
Félúton a Starbucks-nál megálltunk kávét venni, majd úgy döntöttem, az lesz a legjobb ha stresszelés helyett a magammal hozott könyvbe temetkezem. Adam is fültanúja akart lenni, így az utunk maradék része hangos felolvasással telt. Közben elkezdett hatalmas pelyhekbe hullani a hó.(!) Na, szép kis tavasz, mondhatom...

A bevándorlási hivatal utcájába kanyarodtunk, amikor a történet végéhez értem. A házsorokat és a virágzó fákat a hirtelen leesett hó borította be. Amikor legutóbb itt jártunk, akkor -emlékszem- zuhogott az eső. Most is futva érkeztünk a parkolóból a bejárat tornáca alá.
A beléptető kapunál az eljárás ugyanaz volt. A biztonsági őrök elkérték a behívó levelünket, és az igazolványainkat; átvilágították a táskáinkat, majd a váróba kísértek bennünket. Mivel korábban érkeztünk, most volt időm egy kicsit jobban körülnézni. Az előtérben nagyrészt mexikóiak voltak, akik spanyolul beszélgettek egymás között. Kinyílt az ajtó, és egy lányt szólítottak, aki néger párjával ült mellettünk. Gondolom ők is hasonló interjúra jöhettek. Ezután következett 15 perc kínkeserves várakozás. Csak, hogy eltereljük a figyelmünket, Adam a munkahelyén történtekről mesélt. A tévében Obama beszédét vetítették.
Pontban 10.15 kor újra kinyílt az ajtót, és a nevemet mondták. Felálltam. A férfi Adamre nézett, és intett, hogy a férjem is bejöhet velem. Hosszú folyosón haladtunk végig, majd egy kisebb irodához érkeztünk. A kedvesen mosolygó fiatalember megkért minket, hogy foglaljunk helyet az íróasztalával szemben lévő székeken. Adam megfogta a kezem, és "minden rendben lesz" szemkontaktussal egymásra mosolyogtunk.
A férfi elkérte igazolványainkat, és az útlevelemből kiszedte a Seattle-i határátkelőn odatűzött zöld, I-94W form-omat, amivel az Államokba érkeztem. "Erre már nem lesz szükséged."-mondta. Előszedett egy vastag dossziét, és belelapozott. Abban voltak az összes papírjaink. Feljegyzett néhány alapadatot, majd kezdetét vehette a "kihallgatás".
Fel kellett emelnünk a jobb kezünket, majd a bevándorlásügyis elmondta az esküt: "Esküszöm, hogy az igazat, és csakis az igazat mondom!"..."Esküszöm!"-válaszoltuk mindketten.
Ezután jöttek a kérdések:
Hol ismertétek meg egymást? -Tavaly egy iskolába jártunk Milánóban.
Mikor ismertétek meg egymást? -Júniusban.
Adam, mikor jöttél vissza Amerikába? -Júliusban.
Edit, mikor jöttél az Egyesült Államokba, milyen kapcsolat volt akkor köztetek, mikor házasodtatok összes...stb...stb.
A férfi nagyon mosolygós és kedves volt velünk, így mi is mindvégig vigyorogtunk. Legalábbis én. Elmondtuk mennyire nehéz volt távkapcsolatban élnünk, és most milyen jó, hogy végre együtt lehetünk.
Ezután átlapozta a dokumentumainkat. Az orvosi leleteket, az adóbeválásokat... majd miután mindent rendben talált, hozzám fordult, hogy feltegyen pár kérdést. Ezek ugyanazok voltak, amiket ezelőtt már háromszor megválaszoltam Amerikának. Egyszer a vízummentességi program regisztrációs oldalán, azután idefelé a repülőgépen, majd a bevándorlási hivatal formanyomtatványán. Most meg itt, újra, személyesen is el kellett mondanom, hogy nem vagyok terrorista, és nem szándékozom semmilyen bűncselekménnyel tönkretenni az országot.

"Jól van, tirajtatok látszik, hogy boldogok vagytok."- mondta, és ebből egyértelművé vált, hogy az elbeszélgetés sikeres volt. Ezután még felvilágosítást kaptunk arról, hogy a jövőben hogyan és mit kell majd tennünk... A két év lejárta előtt 90nappal újabb kérelmet kell benyújtanunk, ez pedig az I-751-es form (Petition to Remove Conditions on Residence) lesz... Kellenek majd a közös számlák, és fényképek. Ekkor mi lelkesen megjegyeztük, hogy már most is készültünk ezzel, de a bevándorlásügyis sajnos erre már nem volt kíváncsi.
Én rákérdeztem az állampolgárság megszerzésének procedúrájára, mivel hallottuk, hogy ehhez külön vizsgát is kell majd tennem... Amerika az új citizenekhez is profin fel van készülve. A férfi egy kis "Welcome to the United States" tájékoztatási könyvvel és kérdezz-felelek kártya csomaggal ajándékozott meg minket.
Igaz, a 100 darabos szettnek több mint a felére már most tudom a választ, azért itt még bőven lesz mit tanulni.

Azon kívül, hogy a fiatalember azt ígérte, három hét múlva megkapom postán a zöld kártyám, még egy fantasztikus dolog történt velem/velünk:
Habár a nevemet már az esküvőnk napján meg szerettük volna változtatni, ennek sajnos számos akadályai voltak. Most azonban, a bevándorlási hivatal irodájában ehhez minden lehetőségünk megvolt. A férfi feljegyezte az új, férjezett nevemet, és a kártyámat is Denning-ként fogom már készhez kapni. Hurrááá! Ezután pedig jöhetnek majd az egyéb hivatali okmányok átíratása. Ez az egészben a legizgalmasabb. Otthon már neki is álltam az új aláírásomat gyakorolni. :)

Boldogan és felszabadultan sétáltunk ki az irodából, és a hazaút egy szempillantás alatt eltelt. Kicsit szomorúak voltunk, hogy nem mutathattuk meg az albumunkat, de most legalább lesz egy szép emlékünk a polcon.
Adam délután még elment dolgozni, ám este egy különleges étteremben ünnepeltünk. A Tagaris Winery-be még karácsonyra kaptunk egy vacsorakupont, amit azóta sem használtunk fel. Ez most tökéletes alkalomnak bizonyult.
Amikor a lakásunkból a főútra kanyarodtunk, szivárvány vette körül a várost...
A nemes borászatáról híres étteremben Adam tortellinit, én pedig beefsteak-et ettem. A kimért borunk mellé még egy üveg Tagaris Merlotot is rendeltünk, amit majd otthon fogunk meginni, ha megérkezik a zöld kártyám. :)

A következő héten már a postaládánkban volt a Welcome értesítő. A levél immár Edit Denning névre érkezett, és azon kívül, hogy illedelmesen üdvözöltek az Amerikai Egyesült Államokba, most már hivatalosan "permanent residence", (azaz "tartós itt tartózkodó") lettem.

Willow Tree -Promise-

Még a megérkezésemkor kaptuk Adam anyukájától a képen látható kis szobrot. Az aljára az volt ráírva, "Promise".

Nekem már az első pillanattól kezdve megtetszett egyszerűsége és letisztultsága. Az esküvőnk után a menyasszonyi virágcsokrom mellett találtam meg tökéletes helyét. Nagyon megörültem, amikor nem sokra rá más családok házaiban is találkoztam ugyanilyen faragású figurákkal, hiszen ez azt jelentette, hogy ebből a szoborcsoportból több fajta is létezik.

Hamar rákerestem a Willow Tree alkotások weboldalára.
Megtudtam, hogy a Susan Lordi művésznő által megálmodott figurák legfontosabb mondanivalói az emberi érzelmek kifejezése. Talán ezért is szerettem beléjük oly hamar. A fűzfa szobrocskák azokat a személyes és intim pillanatokat keresik, amelyek fontosak nekünk. Éppen ezért minden egyes alkotás külön nevet kap.
A mi első darabunkat "Promise" -nek, azaz "ígéret" -nek hívják.

Susan Lordi a következőket nyilatkozta erről a figurájáról:
"Hold dear the promise of love
I carved this piece so that it could be viewed ‘in the round’. You get a different understanding depending on how you turn the piece. If you view from the side where the man and woman's arms are around each other, it looks like they're kissing. If you turn it and view it from where you can see their faces and clasped hands, it looks like they're dancing. I like this duality of interpretation. 'Promise' could refer to the onset of new love, or the expectation of what's to come ... a holding-on to that feeling throughout your life..."

"Tartsd drága a szerelem ígéretét."
A mi átölelő szobrunk tehát a szerelmünk kezdetét és a közös jövőnkre várakozást jelképezi.

Wedding Pictures

Az esküvőnk után nekiültünk, munkálkodtunk...



...és végül így néz ki két designer esküvői fotóalbuma:

Parkban





Autóval



Jégen



PS: Ennek szellemében a blog fejlécét is felújítottuk egy kicsit.