Adam utolsó hokimeccse

December 7.-én volt Adam utolsó hokimeccse.
A két hónap alatt férjem könnyen visszarázódott a játékba, és a csapat többi tagjaival is egész jól összecsiszolódtak. Bár a mérkőzéseket rendszerint elvesztették, azért jó érzés volt hetente mozogni, sportolni egy kicsit. És nem utolsó sorban ez tökéletes program volt arra, hogy az öccsével is együtt lehessenek.
Én az elején még legtöbbször magányosan, takarókba burkolózva, és forró teával üldögéltem a hideg lelátón.
Később aztán a barátaink is kedvet kaptak a szurkoláshoz, így az utolsó hetekben mindig volt társaságom. Ráadásul a tél beköszöntével már a fűtőcsöveket is bekapcsolták, így a meccseknek egyre több nézője lett. Feleségek, gyerekek, barátok és családtagok jöttek csodálni a fiúkat. :)
Hiába a meleg és a társaság, az utolsó meccseket már nem volt könnyű végigülnöm a kényelmetlen és kemény fémpadokon. De volt olyan is, hogy estére már annyira elfáradtam, hogy inkább otthon vártam Adam-re...

Aztán eljött a szezon és az év utolsó meccse. A férjem eredetileg jövőre már nem akart újra jégre lépni, és ennek leginkább kislányunk születése az oka. Aztán az utolsó pillanatban valahogy mégis úgy döntött, ez a heti egy óra sportolás még beleférhet a családi programunkba... Én majd legfeljebb az első hetekben otthon maradok a picivel, aztán néha elmegyünk megnézni apát, ahogy hokizik. :) Hiszen vannak babás anyukák, ráadásul, ha fűtenek, akkor annyira nem vészes...
Hiába gyengélkedtek a fiúk az egész szezon alatt, az utolsó meccs fenomenálisra sikeredett! Ráadásul az egyik legjobb csapatot verték meg! De aminek még ennél is jobban örülök, hogy Adam-nek is sikerült egyszer kapura lőnie. Ott voltak velem a lelátón Nanci-ék, Traci-ék, és Matt... A szuper és izgalmas játék alatt, mintha csak megéreztem volna, pont akkor kértem meg Traci-t, hogy kamerázzon le minket, amikor férjem pontot szerzett. :) Így ezt a nagyon pillanatot is megörökítettük... Hogy pöttömke büszke lehessen apukájára! :)

Első házassági évfordulónk

December 11.-én, pénteken ünnepeltük az első házassági évfordulónkat. :) Adam-nek aznap nem kellett dolgoznia, így szerencsénkre az egész napot együtt tölthettük.
A délelőtti lustálkodás után felkerekedtünk, hogy karácsonyfát vegyünk. Gondolom ez már csak így lesz nálunk. Ünnepi készülődés a házassági évfordulón. :) Ráadásul kislányunk is hamarosan megérkezik... sűrű és tartalmas decembereink lesznek.
Az időjárás hasonlóan alakult, mint tavaly, hó még sehol. Egy éve, -igaz libabőrözve- viszont még vígan fényképezkedtünk a rövidujjú esküvői ruhánkban, ám idén már komoly fagypont alá esett a hőmérséklet. A hőmérő éjszaka 6 Fahrenheitet jelzett, ami Celsiusban nem több mint -14 fok! Brrr...

Otthon aztán csak annyi időnk maradt, hogy a tartójába állítsuk a csodás, plafonig érő fánkat, este ugyanis vacsorafoglalásunk volt ugyanabba az étteremben, ahová tavaly az esküvőnk után mentünk. Adam a házasságkötésünkkor hordott ingét vette fel, és a Chevelle kocsinkkal robogtunk a resztoránig. Én sajnos nem sok csinos ruhám közül választhattam, de férjem pont úgy nézett ki mint egy évvel ezelőtt. :) Jajj, de jó kis nosztalgiázás volt!
Ám... sors ide vagy oda, a The Cedars ezúttal nagy csalódást okozott számunka. Először is csaknem fél órát kellett várakoznunk a bejáratnál, annak ellenére, hogy foglalásunk volt, másrészt a kiszolgálással és a kajával sem voltunk megelégedve.
A nagy felfordulás, és telt ház oka az aznapi Christmas Boat Parade volt. Az évente megrendezett felvonuláson, karácsonyi kivilágításban hajók vonulnak végig a Columbia folyón. Az étteremnek csodás kilátása van a vízfelszínre, ezért sokan ezt a helyet választják esti programnak. Tavaly lecsúsztunk róla, de az idén mindenképp részesei szerettünk volna lenni ennek a romantikus műsornak.
A kezdeti nehézségek ellenére végül nekünk is jutott egy asztal... ráadásul pont az, ahol egy éve friss házasokként ültünk. :) A kivilágított hajók pedig még a vacsi előtt megérkeztek...



Szóval a végén minden jól alakult, és az már nem is számított, hogy túl foghagymás Adam csirkés tésztája meg a krumplipürém, vagy, hogy nyers a halam belseje. Hiszen otthon várt ránk az esküvői tortánk és egy üveg vörösbor. :)
Igaz a nappali romokban hevert a frissen felállított karácsonyfa miatt, és az átrendezett polcról leszedett könyvek is még a kanapén hevertek, de mi mindenről megfeledkezve bontottuk ki -8 hónap után- az első borunkat, hogy méltóképp megünnepeljük közös életünk első és legszebb évét.
Igen, nekem is lecsúszott 1 pohárkával... Így a vége felé már csak szabad, és kicsit pöttömkének sem árt a bolygatás. Furán is éreztem magam már az első kortyoktól, mégsem megy ez olyan könnyen mint annak idején. :) Sebaj, kárba nem vész, férjem besegített.
Közben megetettük egymást az egy évvel ezelőtt lefagyasztott esküvői tortánkból, aminek meglepően még egész jó íze volt. Igaz nem fogyott el az összes, de megadtuk a hagyományoknak a kellő tiszteletet...



Anyósomék is megemlékeztek a nagy napról, sőt még egy ajándékkal is megleptek minket. A szépen csomagolt hófehér dobozka karácsonyi dekorációkat rejtett. Egy nagy szobor diótörőt (amivel az ünnepekkor díszítik ki a házat), és két karácsonyfadíszt. Az egyik egy cumisüveg a másik meg egy babát hordozó gólya. :) Nagyon aranyosak... Már alig vártam, hogy feldíszítsük a fánkat.

Hajnali 3 volt már, mire álmosan ágyba zuhantunk. Elszoktunk mi már az éjszakai mulatozástól. :)
Ám amíg Adam mélyen szunyókált, nekem beindult a méhem. Nem szeretem a "fájások" szót, ezért inkább kontrakcióknak vagy méhösszehúzódásoknak nevezném...Nos, mivel még mindig egyben vagyok, ezek csak jóslóak voltak, de őszintén szólva igen megleptek. Bár féltem, hogy ez még kicsit korai lenne, és bántam azt a pár korty bort, hirtelen mégis igen izgatott lettem. Csak feküdtem, és a méhem hullámázását figyeltem. Nem fájt, inkább feszített. De elég sűrűn követték egymást. A harmadiknál úgy döntöttem még egyet várok, aztán felkelek és befejezem a kórházi csomagom... De erre már nem került sor, pár perc múlva ugyanis elaludtam. :)

Adam újra a jégen!

Több mint öt év kihagyás után Adam hirtelen úgy döntött újra nekiáll hokizni. Ha nem is hosszú időre, de legalább a baba érkezéséig kihasználja még létező szabadidejét. :)
Ehhez a sporthoz azonban 2 elengedhetetlen hozzávaló szükséges: jég és csapattársak. Fedett korcsolyapályából van elég a környéken, és amint az hamar kiderült, a város több felnőtt hokicsapattal is rendelkezik. Csak tagsági díjat kell fizetni és már kezdődhet is a játék. Adam nagy nehezen előkereste a garázs mélyén porosodó felszerelését... korcsolyáját, mezét, sisakját és ütőjét. Az ötlettől sógorom, Taylor is kedvet kapott a korongoláshoz, és gyorsan ő is feliratkozott a csapat listájára.
De nem kell komoly edzésekre, vagy felkészítőkre gondolni, ide mindenki csak kikapcsolódni és szórakozni jár. A tagok legtöbbje fiatal családapa, akik egy kis sportolás, mozgás kedvéért gyűlnek össze.
Ha jól emlékszem a városban 3-4 ilyen csapat van, akik felváltva játszanak meccseket minden egyes alkalommal. Október 7.-én, szerdán este volt az első mérkőzés amiben Adam és Taylor is részt vett. Én a kis családdal a lelátóról szurkoltam és csodáltam férjemet. Most láttam őt először hokizni... Nagyon büszke voltam rá, bár állítása szerint pocsékul játszott. Hát mit vár az, aki éveket hagy ki abból a sportból, amit azelőtt versenyszerűen űzött. De nekem akkor is ő volt a legügyesebb és legnagyszerűbb játékos. Még az sem számított, hogy a végén vesztettek. Másnap persze volt jajgatás meg izomláz. :) Vissza kell még nyernie a kondícióját...
És lám, hamarabb megtörtént, mint gondoltuk volna. A rákövetkező héten csapatuk nagy fölénnyel nyert, ráadásul az egyik korongot Adam ütötte a hálóba. :) Ma este újabb összecsapás...

Így rúg pöttömke 26 hetesen

Sokan visszajeleztétek már, hogy mennyire részletesen dokumentálom a várandóságom szinte minden napját, fontosabb momentumát. Persze (eddig) ezt mindenki örömmel és pozitívan fogadta. :)
Nos, ennek nemcsak az az oka, hogy szeretek blogot írni, és jó, hogy végre valami hasznos eseményt is megörökíthetek. (Lányomnak biztos nagy öröm lesz ezeket a bejegyzéseket végigolvasni. ) ... De egy másik nagyon fontos ok és cél buzdít napról napra: A tudat, hogy a családom és a barátaim nem lehetnek részesei ennek a nagy változásnak. Persze, néha rám tör a honvágy, de ez most így nem is rólam szól. Sokszor arra gondolok, hogy vajon a szüleim és a testvéreim megbocsájtják e majd valaha, hogy megfosztottam őket ettől az örömteli és közös várakozástól. Vajon egy nap a fejemhez fogják e vágni, hogyan lehettem ennyire önző, hogy csak úgy hirtelen összecsomagoltam, és a világ másik végére utaztam, hogy nélkülük tapasztaljam meg az élet legszebb és legfontosabb állomásait. Azon, hogy "egyedül" mentem férjhez könnyen túltettük magunkat. Adam családja az első pillanattól fogva hatalmas szeretettel fogadott be, és igyekeztek (igyekeznek) mindent megtenni azért, hogy otthon érezzem magam.

Ám a pocakomban növekvő baba sokkal nagyobb jelentőséggel bír... Egy új élet, új családtag... Első unoka, első unokahúg, dédunoka és első barátnős bébi. De soha senki, aki nekem fontos az életembe nem fogja a hasam gömbölyödését élőben látni. A férjemen kívül soha senki sem tette rá izgatottan a kezét, hogy a kicsilány rúgásait érezhesse... és soha nem is fogja... Az első gyerekemet mindenki élőben fogja látni, majd pár hét, hónap múlva. De az első mosoly, fordulás, szavak és lépések örömteli pillanatai csak nekem fognak majd szólni... Ezért lettem hát ennyire lejegyzetelő, fényképező, kamerázó mániás.
Nagyon remélem, hogy a mai modern technológiával valamennyire kompenzálni tudom a hiányt.
Csak légyszi ne nehezteljetek rám. Nekem sem könnyű...

Na, ennyi elég is volt a szomorkodásból, panaszkodásból, hiszen a blogom sohasem volt pesszimista hangvételű. Nem is tudom mi ütött most belém...Biztos a hormonok. :)
Tehát ennek az egész hosszadalmas és túlmagyarázó bevezetésnek a lényege az, hogy pöttömkét végre sikerült kamera elé csalogatnom. :) Ezt szeretném most nagy büszkén megmutatni nektek is. :) (Ha már érezni nem tudjátok, legalább nézzétek. :))

A sok forgolódás és noszogatás után az oldalt fekvő pozitúra tűnt a legjobbnak. Mint azt már oly sokszor említettem, pocaklakó kedvenc helye a jobb oldalam. (Már kezdem úgy képzelni, hogy a kezei meg a lábai fordulnak erre, a kis teste pedig a bal falnál nyugszik.) Odafókuszáltam hát a kamerával, és vártam... Hamar rájöttem pöttömke csalafintaságára, hisz csak akkor volt hajlandó motozni, ha odatettem a tenyerem. Amint felemeltem, abbahagyta. :) Éppen ezért a karkötőm alatti részt sasoljátok:

Másodszor is sikerült odacsalogatnom:

A nyár utolsó hétvégéi...

Na, nem mintha annyira megsiratnám a nyarat. Így terhesen, érzékeny hormonokkal, és szervezetemnek szokatlanul magas hőmérséklettel inkább áldás a hűvösebb levegő. De azért mi is, mint minden meleg napsütést szerető lény, igyekeztünk kihasználni a nyár utolsó napjait. Nyaralni nem sikerült eljutnunk az idén, maradt hát a kicsiny városunk, és a Columbia River.

Augusztus 23-én, vasárnap délután az volt a terv, hogy lemegyünk kicsit napozni a folyópartra. Előtte még beugrottunk Adam családjához, ahol csak a fiúk voltak jelen, McKinley-vel. Elhívtuk hát őket is. Kocsiba be, kutyát hátra a csomagtartóba és irány Richland.
Útközbe Adam még beugrott az irodájába valamiért, mi meg addig a cég előtti parkba várakoztunk. Lockheed Martin nemrég költözött ebbe az új épületbe, a város egy olyan negyedébe ahol leginkább nagy irodák székelnek. A park gyönyörű, sétálóúttal, kis tóval, benne piros japánhalakkal, kacsákkal, és vízeséssel.



Ezután lementünk a folyópartra. Kerestünk egy üres és nyugodt partszakaszt, ahol én kifeküdve olvashatok, a srácok pedig a kutyával pancsolhatnak. Ám hamar kiderült, a Malamute-k bizony nem szeretik a vizet. A kemény telekhez vannak szokva, nem pedig az úszkáláshoz.
Tettünk azért néhány kísérletet arra, hogy McKinley-t a folyóba csábítsuk, ám a bizonytalan lépéseknél és vízszagolgatásnál tovább nem jutottunk. :)



Végül a puppy egészen hasig bemerészkedett. Ezt is valószínűleg csak azért tette meg, mert odakint nagyon melege volt, a folyó vize pedig meglepően hűsítő volt a számára.



A fiúk sem sokáig tűrték a tikkasztó meleget. Az úszástól csak a ruhájuk tartotta vissza őket. Ám fürdőgatyát nem hoztunk. Visszamentünk hát gyorsan a kocsihoz, hogy valahol a közelben fürdésre alkalmas nadrágot vegyünk. Bejártunk vagy három boltot, de meglepő módon sehol sem volt már nyári kínálat. Végül úgy döntöttünk gyorsabb és olcsóbb, ha hazaugrunk a hiányzó ruhadarabokért.
Amint visszaértünk a strandunkhoz, a srácok egyből a hűvös folyóba vetették magukat, a kutya pedig vidáman ugrált körülöttük, vagy viccesen ugatott a partról, mintha azt mondaná: ne menjetek be a vízbe, az nem jó! :)
Adam, Taylor és Cannon bármilyen trükkel is próbálkozott, nem sikerült McKinley-t újra a folyóba csalogatni. Aztán a nagy futkározás közben Adam megbotlott és a vízbe "esett". A kiskutyus pedig mint igaz, hűséges és önfeláldozó társ, egyből utána ugrott. :) A fényképezőgép épp a kezembe volt, így sikerült McKinley legnagyobb teljesítményét lencsevégre kapnom. :)

Ezen a szakaszon a folyó közepén egy kis szigetecske állt. A srácok úgy döntöttek, átúsznak oda. Ezt kétszer meg is tették, először csak a két bátyó ment, majd másodszor már Cannon is vitték magukkal. Én addig a kutyával sétáltam, meg próbáltam egy kicsit olvasni.



Jó kis vasárnap délután volt.
Zárásképp odahaza, a strandolás után pedig jött a tisztító habfürdő, sok nyüszítéssel, ám végeredményként egy illatos kiskutyussal. :)



Fair
A rákövetkező hétvégén tartották a városban a nagy nyárvégi vásárt és rodeózás. Aaronnal és Ashley-vel látogattunk ki péntek este. A tömeget és a lehetetlen parkolást elkerülvén busszal mentünk. Most utaztam először Amerikában tömegközlekedésen, de nem volt semmi különös. A kocsit a megálló parkolójába hagytuk, majd csaknem 20 percet buszoztunk a külvárosig.
A Fair-t a város szélén, egy hatalmas kietlen területen állították fel, közvetlenül a rodeó arénája mellett. Egyszer már jártam itt tavaly, amikor karácsonyi vásárra jöttünk. Most persze teljesen máshogy nézett ki minden. A terület emberektől zsongott. Tele volt körhintákkal, hullámvasutakkal, árusokkal, színpadokkal, célbalövős és egyéb a vásárokon megszokott szórakozási lehetőségekkel. Erősen fújt a szél, de szerencsére nem esett és hideg sem volt.

Első dolgunk az volt, hogy valami vacsi után nézzünk. Körbejártuk vagy ötször a kajáldás részleget, de valahogy semmi jót nem láttam. Voltak amerikai és mexikói standok. A vásár különlegessége a főtt kukorica és az Elephant Ear volt. A magyarul elefánt fülnek evezett étel pontosan a kinézetéről kapta a nevét. Én amint megpillantottam, a jó kis magyar lángos jutott eszembe, és egyből összefutott a nyál a számba. De sajnos hamar ki kellett ábrándulnom. Ez egy édes, fahéjas fánkféleség. Desszertnek jó lesz. Keressünk előtte valami rendes kaját is.



Végül a BBQ-s pultnál kötöttünk ki, ahonnan meggyőzően finom illatok terjengtek. Friss, grillen sült husik. Én BBQ Beef-et válaszottam, Adam pedig hot-dog-ot. Képen olyan gusztán nézett ki. Persze amíg meg nem kóstoltam. A kifli közé tömött marhahúsnak a sok szósztól elveszett a grilles ízvarázsa. Fel is bosszantottam magam, hogy miért kell Amerikában minden húst trutyikkal elrontani, de ez már csak az én "európai" bajom volt. Na ja, a képen még mosolyogva mutatom finomnak hitt vacsorámat.



Drága férjecském feláldozta magát és cserélt velem. :) Így hát maradt nekem, a hisztis kismamának a jó borsos hot-dog. A másik ami idegesített, hogy a szél telefújta a számat és az üdítőmet porral. A hajamat is folyamatosan meg akartam enni.
Na, de ezeken a "problémákon" is hamar túltettük magunkat és teli hassal folytattuk tovább a nézelődést.
Láttunk gyerekek által kiállított maketteket, sütiversenyen készült remekműveket és farmokon élő állatokat (bárányt, kecskét, pónit, nyulat, disznót...).
Aaronék koncertre mentek, mi meg beültünk pár percre rodeót nézni. Mert én még ilyet élőben sohasem láttam. A külön ezekre a versenyekre kialakított stadion ma tele volt emberekkel. Szerencsére találtunk egy szűk kis helyet az egyik padon, ahonnan tökéletesen ráláttam az eseményekre.



Cowgirl-ök nyeregből cukorkákat osztogattak a gyerekeknek, a bemondó pedig buzdította és szórakoztatta a közönséget.
Hát, mit mondjak. Amikor megláttam, ahogy az eszeveszetten kirohanó, rémült kisállatok után vágtatnak a cowboyok, majd lasszóval a földre teperik őket, csak sajnálatot éreztem. Nincs ebbe semmi szórakoztató, gondoltam. A "jaj, szeeeegény" felkiáltásom után Adam azt tanácsolta jobb ha csendesen, magamban fojtom a véleményem, mert csupa rodeó fanok vesznek minket körbe. Meg különben is, ő megmondta, hogy ez nem nekem való szórakozás.



Később ifjú és leendő cowboy-ok és cowgirl-ök is versenybe szálltak. Ki tud tovább nyeregben maradni.



A jó bulihangulat ellenére hamar ráuntam a rodeósdira, és új látnivaló után néztünk. Már besötétedett, és az egész vásár hirtelen romantikus és filmbéli hangulattá változott. Fiatalok ringispileztek, bikát ültek, táncoltak, célba lőttek, állatokat etettek, ettek-ittak (nem alkoholt), vagy koncerten tomboltak. A második képen látható körhinta akárcsak a Notebook-ból pattant volna ki. Már csak Noah és Allie hiányzott az egyik hintaszékből. :) A kamasz korosztályon kívül sok volt az idős, vagy családos, gyerekes érdeklődő is.
Én megkaptam a várva várt elefánt fülemet, aminek csak a negyedét sikerült bemajszolnom, bármennyire finom is volt. :)



Miután már mindent körbejártunk, megálltunk a nagy színpadnál, hogy a híres Night Ranger együttes utolsó számait mi is meghallgathassuk. Én nem vagyok nagy rock rajongó, de talán ezek voltak az est legromantikusabb percei. Adammel leültünk egy padra, és élveztük a nyár illatát, a zenét és a szerelmet. :) Szerintem a pocaklakó is nagyon jól érezte magát. :)
A Night Ranger egyik világhírű, Sister Christian című számát még én is ismertem.

Végül megkerestük Ashley-éket, akik épp "kocsmáztak". Egyszer már részletesen meséltem arról, hogy Amerikában nem lehet nyilvánosan alkoholt fogyasztani; és a bárokba, sörsátorokba, alkoholboltokba is csak szigorúan személyi igazolvánnyal, 21 év feletti léphet be. Nos itt a vásáron is volt egy ilyen "ivásra kihelyezett terület", ami persze tömve volt olyan emberekkel akik bulizni jöttek ki. A személyinkkel (én a zöld kártyámmal) sorba kellett állni, és láss csodát, én ezúttal problémamentesen bejutottam.
Szerencsére a "bárnak" volt teraszrésze is, így nem kellett büdös részegekkel lökdösődnünk. Aaronék kint álldogálva ismerősökkel beszélgettek. Mi is odasomfordáltunk, de mivel én nem ihatok, és már fáradtak is voltunk, annyira nem sikerült a bulihangulatba belefolynunk. Amúgy is kellemetlenül szoktam érezni magam, ha nagy ritkán ilyen helyzetbe keveredek. Kismama vagyok, és leendő anyuka, semmi keresnivalóm a pityókás és rám hajoló, hülyeségeket beszélő emberek között. (Tudom, most sokaknak kikerekedett a szemük. :)) Különben is az egész úgy néz ki, mint Európában (vagyis tapasztalataim szerint Olaszországban) a dohányzásra kijelölt területek. Mindenki egymás hegyén hátán ácsorog és iszik. A falakon kívül pedig a "normális" élet folyik. Legalábbis ezt érzékeltetik veled, hisz egy elkerített területen vagy, mert bűnös dolgot művelsz. Egy fontos és pozitív különbséggel: Itt senki sem dohányzik.
Ki is mentünk hát hamar, majd egyből a megálló felé vettük az irányt. A busz ezúttal tele volt, de szerencsére elég gyorsan, hullafáradtan, ám élményekkel teli érkeztünk haza.

McKinley, a család kiskutyája

Adam családja július végén hozta el, az akkor pár hónapos kiskutyát Seattle-ből.
A nőstény Alaszkai Malmute-nak nem volt könnyű nevet találni. Anyósomék végül a McKINLEY-t választották.
Mount McKinley Alaszka (és egyben Észak- Amerika) legmagasabb hegysége. Innen kapta a kiskutyus a nevét. A 6194 méter magas hegy hivatalos neve Mount Denali, 1896-ban azonban egy aranyásó nevezte el az USA leendő elnökéről, William McKinley-ről.

A kutyus szépen beilleszkedett a család mindennapjaiba. Gyorsan tanul, még ha a szobatisztaság néha nehezen is megy neki. Megérkezése óta már sokat nőtt, és a két házi macskával is immár komoly harcokat vív. :)
Videóra is vettük az egyik ilyen csatát. Nagyon vicces volt.
(Zárójelbe hozzáfűzném még, hogy a felvételeinknek új YouTube csatornát nyitottunk, Denning Család néven. Természetesen a régi is él még, elérhetőségei a linktárban lesznek megtalálhatóak.)



A gyönyörű és ritka Malmute kutyus után sokan megfordulnak az utcán. Szépsége idősebb korára is meg fog maradni.
Hogy gazdijai ne csak a külsőjére legyenek büszkék, McKinley-t már most oktatásra viszik. Ezen a hétvégén mi is elkísértük a Pet Smart állatkereskedésben tartott órára. A tréningen még négy másik kutya vett részt. Sok érdekességet és hasznos tanácsot megtudtunk a háziállatok tanításáról. Hogyan kell szobatisztaságra és fegyelemre nevelni. A puppy-k ma megtanultak a gazdi mellett sétálni, és leülni... Érdekes egy óra volt.

Családi kirándulás a Mt. Rainier National Park-ban

Immár két hete volt (augusztus 15.-én), amikor kis hegyi sétára és piknikre hívott minket Adam családja. Persze én egyből lelkesen rábólintottam, hisz a környék hegyoldalain még sohasem jártam.
(Nem kell egyből, hogy megkövezzetek ezért. Akkor még ugyanis nem tudtam, hogy jobban teszem, ha fekvő kismama pozícióba helyezem magam. :( (Bár már arra is gondoltam, hogy talán ez a kirándulás váltotta ki a méhnyak összehúzódásomat. De ez lehet, hogy hülyeség.)

Na, de térjünk vissza a kirándulásunk helyszínéhez.
A hosszú Cascade-hegylánc zord időjárásával már tavaly télen szembesültem. Most végre alkalmam volt a nyári arcával is megismerkednem. A hegyvonulat többek között felelős városunk félsivatagi időjárásáért is, mert eltorlaszolja az óceán felől érkező meleg levegő áramlását, ami az esőzéseket eredményezi Seattle-ben.
A Cascade-hegység fenyves erdői óriásvulkánokat ölelnek közbe. Ezek pedig név szerint:
Mount Rainier: itt található a hegylánc legmagasabb csúcsa, 4 392 m.
Mount Saint Helens: az 1980-as kitörése világhírűvé tette.
Mount Adams: második legmagasabb hegycsúcs Washington-ban, és harmadik a Cascade-hegyláncon.
Mount Hood: Oregon legmagasabb csúcsa.

Nos, mi a hozzánk legközelebb eső Rainier-hegységet vettük célba, annak is a Nemzetközi Parkját. A második kép a szerpentines autópálya szélén készült. A havas hegyoldalt a felhők miatt csak egy picit lehetett látni, de így még titokzatosabb volt.



A park úgy két órányira van Kennewick-től, de mi annyira nem siettük el az utazást. Odafelé több helyen is megálltunk. Első állomásunk egy Yakima-i igen barátságos és családias borkóstoló házikója volt. (Most tudtam meg, hogy Yakima-t az Egyesült Államok "alma fővárosának" nevezik.) Amíg a Piety Flats-ben Adam és Richard borokat iszogatott, mi körülnéztünk a boltban. A helyiség minden zuga régi emléktárgyat és antik érdekességeket rejtett. (Persze amerikai viszonylatban. Mint például egy ősi Coca-Cola-s automata.) Aztán ráakadtam egy múlt századi mérleg- és jóslógépre. Kérdést lehetett választani, majd az automata 1 penny-ért cserébe megadta a választ. A szemem egyből megakadt a "Shall I Have Boys Or Girls?" kérdésen, és már rohantam is ki a kocsiba a pénztárcámért... Amint azt ti is láthatjátok a masina "Two Boys"-t dobott ki nekem. Akkor persze még abban a hitben éltünk, hogy fiút hordok a hasamban, így nagy volt az ujjongás. :) Persze szemfüles férjem is rögtön ráállt a mérlegre, hogy megnézze neki milyen gyereket jósol. Hahaha, neki is két fiú jött ki. (De végül amikor Cannon-nek is two boys-t mutatott, úgy ítéltük, az idők során minden bizonnyal bedöglött a gép. De azért jó játék volt. Még valaki csalfán megerősített abban, hogy fiam lesz. :))



Clear Creek Falls
A vulkanikus hegységnek köszönhetően az egész vidéket bazalt borítja. A környező városok ezt a vulkanikus kőzetet számos építkezésen, de leginkább díszítéshez, szobroknál hasznosítják fel. Richard mesélte, hogy a kopárabb sziklaoldalakon sok hegymászó szokott szórakozni de sajnos ez alkalommal egy sem volt jelen. Viszont láttunk víz partján halászokat és sátrakkal kempingezőket. Kis erdőszéli faházakat, és csónakázó helybélieket. A hegy tetejéről ugyanis megszámlálhatatlan gleccser, patak és folyó áramlik le. Ezek persze mind nagyon hidegek, de ennek köszönhetően kristálytiszták is. A sziklák között -csak a Rainier Régiójában- 167 vízesést tartanak számon.
A környék állatvilága leginkább medvékből, őzekből, vadjuhból valamint madarakból áll. Ezek közül is leggyakoribb a fekete medve, a vadászsólyom, a hegyi kecske, a puma, az arany sas, a hófajd (Ptarmigan), a mormota (Hoary Marmot), a harkály (Hairy Woodpecker), és a jávorszarvas. A folyók pisztrángokkal és lazacokkal vannak teli. Ezen kívül nagyon sok szép vadvirágot is lehet látni.
Második állomásunk a Clear Creek néven ismert vízesés volt. A turistaállomás, piknikező és pihenőhely közvetlenül az autópálya szélén helyezkedik el.



Itt már jóval hűvösebb időjárás volt. A nyárnak nyomát sem lehetett érezni. Rögtön dzsekit és zárt cipőt vettünk fel, majd sétálni indultunk.
A lelátó széléről nemcsak a vízesésben gyönyörködhet az ember, de a fenyőerdőkkel borított lankákon át egészen a gleccserként lezúduló majd a végén tóba torkolló víz medréig is el lehet látni. A jobb oldali képen, a távolba pontként látszódó tó mögött áll a Kloochmann nevű, egy vulkanikus benyomódás során andezité alakult szikla.
(A kőzethez egy helyi legenda is fűződik: Élt régen egy Me-ow-wah nevű fővezér aki nem akart magának feleséget. A többi vezér úgy döntött, ideküldi neki a leggyönyörűbb hercegkisasszonyokat. Me-ow-wah ezt nem akarta, és a hegyekbe vonult. Az emberei megtalálták, és megkérték menjen vissza és házasodjon össze. Végül úgy döntött visszatér és feláldozza magát és a feltételezett arát. Amikor a nők megérkeztek, megkérte a többieket, hogy álljanak meg. Mindenki a kő felé fordult, kivéve Me-ow-wah-ot. Az egyik nő Kloochman Rock-á változott, a vezér pedig a szomszédos heggyé, amely ma Goose Egg-ként ismert.)



Augusztus az áfonyaszedés szezonja. Környékünkön több fajtája is ismert: Blueberry (fekete áfonya), Blackberry (szeder), és a Huckleberry, amely magyar fordítás szerint "sötét fekete áfonya bogyó". Ez a különleges áfonyafajta nem terem máshol, csak itt a Csendes-óceán északnyugati partszakaszán. Ritkaságát még az is tetézi, hogy embernek eddig még nem sikerült szaporítania, csupán a hegyoldalak fenyőerdői alatt képes megteremni.
Kirándulásunk fő küldetése tehát a Huckleberry szedése volt. Már csak azért is, mert ez Adam kedvenc gyümölcse, íze. A fekete áfonyás sörtől a pitéig minden. :) A vízesés felett már elsőre szerencsével jártunk, ugyanis a bokrok nagy része tele volt bogyókkal. A szedéshez egyből mindenki kedvet kapott, és az otthonról hozott műanyag tálkák hamar töltődni kezdtek.
Egy videó is készült az első Huckleberry vadászatomról :)



A munka után hamar megéheztünk. Letelepedtünk hát az első piknikasztalhoz, kihoztuk a kocsiból a Subway szendvicseinket és az útközben vásárolt gyümölcsöket, majd kezdődhetett a lakmározás.



Az útszéli gyümölcsösnél Huckleberry-s mézet és teát is vettünk. :)



Mt. Rainier National Park
Ebéd után újra kocsiba ültünk, és a Rimrock-tavat elhagyva Packwood városa felé vettük az irányt. Innen tértünk aztán le a zárt és védett, Rainier-hegy lábánál lévő Rainier Nemzetközi Parkhoz.
A táj csodálatos volt. Augusztus közepe lévén azonban az árnyékos, naptól elzárt magas lombkoronás erdőben igencsak hűvös, ám annál frissebb levegő csapott meg minket. A kijelölt helyeken nagyon sok kempingező, turista sátorozott és túrázott a fák között. Valóban gyönyörű és frissítő lehet ilyen helyen "nyaralni", de én akkor sem tudtam megérteni, hogy az ember mit csinálhat itt napokig. De ez csak azért van, mert nem tartozik az én életstílusomhoz. A hideg, nedves földön, kabátba és sapkába burkolózva, medvék közt aludni, majd egész nap az árnyékos erdőben sétálni? Hát inkább a tengerpart. :) Egy nap erejéig ez a környezet nekem bőven elég volt. Persze tudom, ez a hegyekben a legideálisabb évszak, hisz októberben már lezárják ezeket az utakat, és 6-7 méternyi hóréteg borítja el a most barátságosnak látszó erdők lombkoronáit.



Miután a kocsit a parkolóba hagytuk, először a helyi kiállító-és fogadó házikóba tértünk be. A mini múzeum meglepően régimódi volt. Úgy éreztem magam mint egy Magyarországi múzeumban. Retró, nap koptatta fényképek a falon, poshadt szag, kitömött állatok és műnövények a vitrinben, prospektusok a bejáratnál. A Rainier-hegy makettje azonban érdekes volt.
Az indián rezervátumokról még nem tettem említést, pedig belőlük is sok van a környéken. A kiállítás az Ohanapecosh nevű, itt élt törzset mutatja be. Róluk nevezték el a helyi gleccsert, amely mentén Hot Spring-et (forró folyás?) is találtak.
A vitrinből ránk vicsorgó állatok közül jelen volt természetesen a fekete medve, az amerikai hód (American Beaver), a szürke mátyásmadár, a mosómedve, a kis-észak amerikai hiúz, a nyest, és a tarajos sül (Porcupine). Nos, én egyszer láttam a városban is ilyen tarajos sült. Június eleje volt, és épp az éjszaka kihalt utcáján kocsikáztunk, amikor megpillantottam egy mozgó valamit az út szélén. Nehézkes léptekkel haladt a bokrok felé, és ha nincsenek hosszú tüskéi a hátán, azt hittem volna, hogy autókerék. Mert akkora nagy volt. Adam rávágta, hogy sün. Hát mondom nálunk max tenyérnyi nagyságúak. :)

A nézelődés és pisiszünet után nyakunkba vettük az erdő mélyét. Már mindjárt az elején egy hídon kellett átmennünk, ami alatt a csodálatosan kristálytiszta patakocska folydogált.



Na mi persze, -mivel a csapatunk nagy része fiúkból áll, akiket húz a kalandvágy és nem bírnak egy percig sem a kijelölt úton haladni- lemásztunk a híd lábához, hogy közelebbről is megítélhessük a víz hőmérsékletét és tisztaságát. :)
A folyó valóban teljesen átlátszó volt. Mélységére és hidegségére a kékes-zöld színe is utalt. Néhány gyors fotó, vízkóstolás, lábmosás (Cannon és Richard térdig bemerészkedett,) majd másztunk is vissza, hogy utunkat tovább folytathassuk.



A magasba nyúló fenyőfák törzsei, -a folytonos nedves levegő miatt- nagyrészt moszattal és óriás gombákkal voltak körbevonva. A csapadékos időjárás ellenére sok volt a kiszáradt, elkorhadt, vagy vihar és tűz által kitört fa is. A sziklák nagy része is moszattal volt ellepve, réseiből pedig gyönyörű sárga és lila virágok nőttek ki. A friss fenyőfa néha az áfonya édes illatával vagy a törzsek gyűrűjéből kicsorgó gyanta szagával keveredett...



Ahogy az ösvényen egyre mélyebben haladtunk az erdőbe, annál izgalmasabb túrának ígérkezett az expedíciónk. Az elején még medvékkel ijesztgettük egymást de szerencsére néhány ugráló mókuson és kopácsoló harkályon kívül nem sok állattal találkoztunk. Viszont láttunk fák ágai közt megbúvó méhkast, és madárfészkeket. Bár az elején azon aggódtam, hogy fázni fogok, a fel-le kacskaringózó úton hamar átmelegedtünk.



Egy kisebb vízzuhatagot néztünk ki magunknak a kihelyezett tábla listáján, és azt vettük célul. Pontosan 1.4 mérföldet gyalogoltunk, de az élmény minden erőfeszítést megért. Persze útközbe találkoztunk néhány sorstárs amatőr kirándulóval; meg komoly túrázókkal is, akiken látszott, hogy már napok óta a természet "lágy ölén" laknak.



A több mint egy órás séta valóban megérte. A vízesés, -ameddig az ösvény vezetett- tényleg gyönyörű és izgalmas volt. A család férfi tagja persze nem bírtak magukkal, és semmi perc alatt már a sziklák között másztak, mi meg anyósommal csak azt figyeltük melyikük fog előbb a folyóba pottyanni.



Szerencsére azt már most elárulom, hogy senki sem szenvedett balesetet, bár nekünk csajoknak azért okoztak pár feszült percet. Még szerencse, hogy fürdőgatya nem volt nálunk, mert a fiúk már azt is latolgatták, hogy jó buli lenne fürödni is egyet a jéghideg vízben.
Az igaz, hogy én is szerettem volna fel-le bóklászni, de okosabbnak láttam csak leülni az egyik sziklára és a látványban gyönyörködni. Igaz, a vízpartig azért lemásztam, de vicces volt amikor az egyik keresztbeálló fatörzs alatt át akartam bújni, a pocakom megakadályozott benne.



Richard-nak aztán mászás közben kiesett a kezéből az egyik doboz (amit az áfonyaszedéshez hoztunk), de szerencsére nem az, amelyikben a kocsikulcs és a telefon volt. Adam viszont, mint aki végre megtalálta küldetését (vagy csupán természetvédelmi szándék vezérelte), megpróbált a sziklák között versenyt futni a víz áramlásával. Végül győztesen, dobozkával a kezében tért vissza.



Miután mindenki kimászkálta magát, kiengesztelésképp kaptam férjemtől egy szál virágot, amit életét kockáztatva szedett le, a vízesés tetejénél. Aggódós vagyok, na!

Végezetül már csak a visszaút maradt hátra. Ezúttal a folyó másik oldalán haladtunk, és néhány ütött-kopott, repedezett, faléces hídon is át kellett jutnunk. Már kezdett alkonyodni, és mi is egyre jobban fáradtunk. De ezen az útszakaszon láttuk a Hot Springet. Igaz csak távolról, de a nedves talaj olyan meleg volt, hogy látszott ahogy párolgott felfelé a levegőbe.
Szerencsére elég hamar visszaértünk (biztos valami rövidített ösvény volt). Beültünk gyors a kocsiba, és elindultunk Yakima felé, hogy valami finom kajával tömjük tele üresen korgó hasunkat... A kempingesek már BBQ-n sütötték a vacsorájukat, miközben ők kabátban és sapkában, tábortűz mellett ücsörögtek apró piknikszékeiken. Nem irigyeltem őket... Engem otthon várt a puha, meleg száraz ágy. :)

És most, hogy hosszú történetem végéhez értem, eszek egy jó nagy huckleberry lekváros kenyeret. :)

Palouse Fall

Augusztus 02. Vasárnap reggel arra az elhatározásra ébredtünk, hogy jó lenne valamerre csavarogni, kirándulni és új dolgokat látni. Férjemmel ezért még reggeli előtt rácuppantunk a GoogleMaps-ra, hogy valami látnivalóért kutassunk a környéken.
Ez bizony igen nehéz feladat, mert széles e határon nincs más csak kopárság. Belegondoltam, hogy Magyarországon, vagy akár Olaszországban is mennyi helyre el lehetne kocsikázni egy órán belül. Itt meg még ha csak egy nagyobb városig akarunk eljutni, minimum 3-4 órát utaznunk kell.
De végül Adam ráakadt a Palouse Fall-ra, amit ő is kamaszkorában látogatott meg utoljára, és itt bujkál a kopár domboldalak között, alig néhány mérföldre. Elkészültünk hát gyorsan, és irány az országút.

A 200 láb (61 m) magas vízesés a Palouse-folyóba ömlik, ami a Snake-folyó mellékága. Az őt körülölelő kanyon csaknem 337 láb (115 m) mély. A vízesés magában foglalja a Palouse Falls State Park-ot is.
2009, április 21.-én Tyler Bradt kajakkal lecsúszott ezen a vízesésen, újabb világrekordot megdöntve. Akit érdekel, itt megnézheti az esésről készült videót.

Alig másfél óra kocsikázás után érkeztünk az eldugott, ám annál csodálatosabb természeti látványossághoz. Az alábbi videón, -amit útközben készítettem- megnézhetitek, valóban mennyire kopár a környezetünk. Csupán kisebb kanyonokat, és néhány sziklát lehet látni a kiszáradt és bokros domboldalakon. Elszórtan házak vagy háziállatokkal teli farmok állnak, traktorral, kamionokkal és néhol még kis repülőgéppel is. Érdekes, de én nem értem ezek az emberek hogyan élnek itt a semmi közepén.
(A videóhoz még zárójelben megjegyezném, hogy ezúttal kameráról közvetlen feltöltéssel próbálkoztam, mert a legutóbbi, amit vágás után tettem fel- szaggat. Nem tudom amúgy miért, de majd még kísérletezem. )

A vízesésnél a kilátás gyönyörű volt, a sétálóutak pedig annál veszélyesebbek. Hihetetlen belegondolni, hogy régen ez a meder tele volt vízzel, most pedig -innen fentről úgy tűnik- az alján csupán egy "kis" patakocska csordogál. Érdekes, hogy az egész kopasz területen egyetlen virág érzi jól magát, ez a mini napraforgó. Sárga szirmai szépen feldobják a kiszáradt vidéket. (Hazafelé menet szedtünk is pár szálat, de sajnos nem élték túl a több órás utazást.)

Amint leparkoltuk az autót, cipőt cseréltünk, felpakoltunk hideg vízzel és fényképezőgéppel, majd irány meghódítani a sziklaoldalakat. Míg néhány arra téved átutazó és motoros inkább csak a lelátóról csodálta a vízzuhatagot, nekünk elszánt tervünk volt, hogy lemászunk az aljára, vagy legalább a vízesés tetejéhez.
Amikor indulás előtt elugrottam a parkolóban álló toaletthez, az oldalán egy figyelmeztető tábla fogadott. Csörgőkígyó veszély! Mármint nem a WC-ben, hanem úgy általában a környéken. Hát, bevallom őszintén nem sok minden tudok a kígyókról (hol élnek, mikor támadnak, mit kell tenni vészesetben ha megmarnak...satöbbi), talán lassan ideje lenne utánuk járnom.
Az úton Adam megmutatta a búvóhelyüket (azok a kis lyukacskák a földben), majd egy dolgot fűzött hozzá: ha meghallom a csörgésüket, futás! Hát kössz, hogyan fussak a szikla peremén. Inkább imádkoztam, hogy ne jöjjenek elő.

Egész izgalmas kis túrának ígérkezett az expedíciónk, már kiskoromban is imádtam Horvátországban a sziklákon mászkálni. Na jó, tudom 4 hónapos terhesen ez most lehet, hogy nem épp a legokosabb ötlet, de nem fogom kihagyni, ha már itt vagyunk. Meg különben is, mit nekem egy kis kihívás.

Viszont a szám is csak addig volt nagy, amíg meg nem láttam, hogy Adam milyen úton akar a vízeséshez jutni. Úton?! Ezt inkább csak egy meredek sziklarésnek nevezném. Először azt hittem csak viccel, de hamar beláttam, hogy nincs más lehetőség. Hacsak nem akarom megkerülni az egész kanyont. Előszedtem minden bátorságom (végre valami izgi történik) és rábólintottam. Had lássa csak a férjem, milyen kemények a magyar csajok. :)
Sajnos a vizet fent kellett hagynunk, mert kellett a kéz a mászáshoz. Hátizsákot meg nem hoztunk magunkkal. Hamar gond nélkül leértünk, de abba inkább nem akartam belegondolni, hogyan jutunk vissza.

Odalent még mindig túl messze voltunk ahhoz, hogy a folyó vizébe is megmártózhassunk, de szerencsére itt az árnyékos oldalon voltunk és nem tűzött ránk a nap. A rövid kis ösvény végül a vízesés tetejéhez, és a Castle Rock- hoz ( jobb oldali képen azok az égbe nyúló kövek) vezetett.

Itt aztán kicsit leültünk gyönyörködni a tájban, integetni a velünk szemben bámészkodó embereknek... és megpihenni. Vagyis csak szerettünk volna. A kövek ugyanis tűzforróak voltak, és már kezdtünk szomjasak is lenni. Gyors fotózás, kamerázás, majd indultunk vissza.

Lehet, hogy pont rossz évszakban és napszakban jöttünk, de a táj valóban gyönyörű. Egy csöppet barátságosabb éghajlattal akár órákon át élvezni lehetne a kilátást, vagy lemászni egészen a folyó partjához. Na majd ezt is egyszer megvalósítjuk.

Azt nem részletezném, hogyan jutottunk vissza, de sokkal nagyobb kihívás volt, mint lemászni. Fent aztán, amikor a forró napsugarak újra elértek minket, már kezdtünk egyre kimerültebbek és kiszáradtabbak lenni. Az otthagyott vizünk szinte csoda, hogy nem rotyogott, olyan forró volt, és nekem a cipőm is törni kezdte a talpam.
De ez mind nem számított. A lényeg, hogy egy izgalmasat túráztunk, nem estünk le a sziklákról és csörgőkígyóval sem találkoztunk. :) Fentről pedig büszkén tekinthettünk vissza.

A parkolóban lévő hideg csapból végre friss vízhez jutottunk, és még a lábamat is lehűsíthettem. Utolsó erőnket összeszedve elvánszorogtunk a lelátóig is. Az itt kiállított információs táblákból még pár érdekességet is megtudtam. Például, hogy Washington államban ez az egyetlen jelentős jégkorszag özönvize által alkotott vízesés, amelynek a vize még mindig folyik. A környék jellegzetes állatai a kisemlősök, az arany sas, vadászsólyom valamint prériölyv (Swainson's Hawk).