Első külön töltött hétvégénk

Szeptember utolsó hétvégéjét egymástól távol töltöttük el. Volt már egy hét, amikor férjemnek munka miatt el kellett utaznia, de ez most önszántunkból történt.
Adam ugyanis elkéretszkedett, hogy egy rég nem látott barátját meglátogathassa Montana államban. Én pedig elengedtem. :)
A fájdalmas búcsú után pénteken reggel, Justin barátjával indult hosszú útra. Már este 7 óra volt, amikor megérkeztek, én meg pont akkor hokimeccsre indultam a kiscsaláddal. Előtte az Applebee's-be vacsoráztunk. Egész jó kis hely, nekem bejön. (Amerikai viszonylatokban persze.)
A játék nagyon izgalmas volt, Portland-et megvertük 4:3-ra. :) Az est folyamán volt valamilyen kacsás játék, ezért az aréna bejárata mellé egy hatalmas kacsalufit is felállítottak. Gondoltam férjem biztos örülni fog, ha egy képet küldök neki... Lefekvés előtt beszélgettünk egy jót telefonon, majd magányosan álomba szenderültem... Annyira nem magányosan, hisz pocaklakó ott volt vele, és erről folyamatosan emlékeztetett is. :)

Másnap kora délután kutyakiállításra mentem anyósomékkal. A Kennewick-i folyóparton lévő park tele volt minden féle és fajta kutyával. Sokan lakókocsikkal érkeztek a nagy eseményre, és látszott, hogy a versenyeket itt mindenki nagyon komolyan veszi. Volt akinek több állata is volt, külön ketrecekkel, hálózsákokkal, felszerelésekkel.
A show-ra természetesen McKinley-t is magunkkal vittük, had ismerkedjen a pajtásaival. Nagyon élvezte. Alig lehetett vele bírni. Ugrált, csaholt, és mindenhová beledugta az orrát. :)
Először végigsétáltunk a lakókocsik mellett. Mindegyiknél kozmetikázás, haj (szőr) szárítás, mosás, tisztogatás folyt. A kutyusokat a bemutatóhoz készítették elő. Mi egy versenyt néztünk csak végig, a Working kategóriásokat. Ezek azok a kutyák akiket valamilyen fizikai munkához (pl: szánhúzás) tartanak és oktatnak be. Volt köztük egy nagyon szép Malamute is, aki a legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre első helyezett lett. :) Utánuk következtek a díszkutyák. Ahogy a második képen is látszik, némelyikük igen viccesen nézett ki. Szegénykék.



A show után a Subway-be ebédeltünk, majd amíg a fiúk tréningre vitték McKinley-t, mi anyósommal az Ellabella bababoltba mentünk nézelődni. Szigorúan csak nézelődni, mert bár sok hasznos dolgot láttunk, minden nagyon drága volt.

Esti programként a Prosser nevű kisvárosba kocsikáztunk, hogy hőlégballonokat nézzünk. Ezen a hétvégén volt ugyanis a Balloon Rally. Minden nap napfelkeltekor indulnak útra a lufik, este pedig földi bemutatót tartanak.
A rendezvény helyszínét ilyenkor kézműves árusok és bódék lepik el. A show előtt mi is körülnéztünk, bár sajnos a nagy részük már zárva volt. Vettünk corn-dog-ot, elefántfület, és vattacukrot. Az egyik utcasoron még aszfalt rajzversenyt is tartottak.
A nap érdekessége számomra az volt, hogy belegondoltam, tavaly ilyenkor Adam sétált ezeken az utcákon családjával, miközben rám gondolt. (Én akkor még Magyarországon voltam.) Itt látta meg azt a Welcome táblát is, ami már a bejárati ajtónk mellett lót. Most meg úgy hozta a sors, hogy én nézelődök a vásáron a szüleivel és testvéreivel, nélküle...



Vettem is egy nagyon aranyos kis szuvenírt. Egy égetett agyagból készült karácsonyfadíszt az idei ünnepekre. :) Az egy fiút és egy pocakos lányt ábrázoló figurára személyre szabottan ráírták a nevünket, "Baby on the way!" kiegészítővel. Nekünk nagyon találó. Már el is képzeltem ahogy karácsonykor fellógatom majd nagy pocakkal a fára. :)
A hőlégballon bemutató nagy csalódás volt a számunkra. Négyből egy már az elején eldőlt, és az egész műsor nem tartott tovább 5 percnél. Én mondjuk annyira nem is bántam, mert már nagyon fáradt lettem a nap végére, és a náthám sem múlt még el teljesen. De az biztos, hogy tartalmas napot tudhattunk magunk mögött. Férjecskémmel közben sokszor beszéltünk telefonon, emaileztünk, és hiányoltuk egymást. :(



Aztán jött a vasárnap, amit legfőképp pihenéssel töltöttem, és próbáltam gyógyulgatni. Délután átugrottam anyósomékhoz, és az egész maradék napot ott töltöttem. Babadolgokkal foglalkoztam, majd Indian Taco-t vacsoráztunk, és Amazing Race-t néztünk a Tv-ben. Ez egy olyan vetélkedő (valóságshow), ahol a játékosok a világ különböző pontjaira utaznak, és az arra a kultúrára jellemző feladatokat kell, hogy megoldjanak. A játékban párok vesznek részt, és 1 millió dollár a főnyeremény. Ezt csak azért meséltem el, mert férjem szerint nekünk, mint vegyes párosnak nagyok az esélyeink, és 3 év múlva (ha megkaptam az állampolgárságot) jelentkezni fogunk. :) Ezért most mindig követem az adást.

Mindeközben Adam is jókat szórakozott a srácokkal. Igazi fiús programokat szerveztek maguknak, amik nekem tuti unalmasak lett volna. :)
Voltak kora hajnali pecázáson a folyó partjánál. Fogtak is egy pirinyó halat, ami este a vacsorájuk lett...



Aztán a hétvége másik nagy eseménye a lövöldözés volt. Adam ott élő barátja, Daniel ugyanis a katonaságnál dolgozik. Van is neki egy rakás puskája és pisztolya. De szerencsére nem állatokra vadászni indultak, csak üres dobozokat lőttek a semmi közepén. Férjemet meg is dicsérték a többiek, még ha zöld-lila karokkal tért is vissza, a legtöbb flakont neki sikerült ledöntenie. :) Na és vajon mivel tért haza?! Egy golyóálló mellénnyel... Azt mondja Dan-nek sok van belőle, úgyhogy odaajándékozott neki egyet. Hát, én már csak euro-girl maradok örökre, és furcsán nézek a szekrényünkben lógó golyóálló terepszínű mellényre. Majd jó lesz nehezebb időkre. :D




Vasárnap a kimerült srácok is csak pihentek, meg leugrottak a parkba frizbizni... Hétfőn hajnalban, indulás előtt Adam még küldött egy csodás napfelkeltés képet, én meg türelmetlenül vártam rá egész nap.



Szerencsére viszonylag korán és kimerülten ért haza... Azt hiszem soha többet nem engedem el. :)

Baby Shopping in Seattle

Múlt hét hétfőn volt Amerikában a munka ünnepe (angolul Labor Day), és ez -bárhogy is nézzük-, hosszú hétvégét jelentett a számunkra. Már az augusztusi hegyi kirándulásunk után terveztük, hogy a Labor Day-es hétvégén visszamegyünk még egyszer túrázni. Aztán a programot megtoldottuk egy Seattle-i kitérővel, végül csak a nagyváros maradt a listán.
Mivel a család minden tagjának akadt valami shoppingolni valója, nekünk meg fő projectünk a babacuccok vásárlása, és nézegetése volt, úgy gondoltuk akár az egész hétvégénket fent tölthetnénk. Tudom, kicsit korai még vásárolni, de mivel a mi kis városunkban nem túl bő a kínálat, és úgy látszik ez lesz az egyetlen lehetőségünk január előtt Seattle-be utazni, nem maradt más választásunk. Körülnéztünk hát gyorsan a neten, és úgy tűnt az eddig is jól bevált Ikeába fogjuk megvenni a kiságyat, a szekrényt és a pelenkázót. Na, de erről majd később, kezdjük előbb a szombat reggellel.

Adam szülei 8kor már az ajtónkon kopogtattak. Egy kötelező megálló a Starbucks-nál, majd irány észak. Most nem a megszokott útvonalon haladtuk, mert szerettünk volna egy kicsit új tájakat és érdekességeket látni. (Vagy legalábbis nekem újakat.:))
A hegyekbe elég hűvös volt, de szerencsére erre fel voltam készülve, és nem is nagyon fáztam. Először egy nagyon szép útszéli zöldség és gyümölcsösnél álltunk meg, ahol legelésző lámát is láttunk a doboldalon. A bolt bejáratánál, a falon ki volt rakva egy hatalmas világ térképe, mellette meg egy kis dobozkában gombostűk. Az arra járó turisták bejelölhették, hogy honnan jöttek. Szegény Hungary még üresen tátongott, ezért gyorsan, Szombathelyhez oda is biggyesztettem egy piros tűt. Ha bárki arra járna, az én voltam. :) Vettünk nagyon finom almát és barackot, majd gyorsan tovább haladtunk, mert esett az eső.

Második megállónk a mesés Leavenworth hegyi kisváros volt. Az utcákat járva elsőre Ausztria jutott az eszembe. Még férjemnek is, aki életében talán kétszer járt a szomszédos országunkban. Mindegyik ház mintás, díszes és színes volt, a falakat pedig festmények ékesítették. Az utcák, ablakpárkányok és oszlopok mind telis-tele voltak gyönyörű színes virágokkal. A városka melletti fenyőerdős hegyoldalt pedig misztikusan felhőfoszlányok borították. Hirtelen mintha az Alpokba kerültem volna. Csupán az amerikai zászlók és az angol nyelv emlékeztetett arra, hogy az USA-ban vagyok.



Az eső csöpögött, és hűvös is volt, de ez nem riasztott minket vissza attól, hogy rövid sétára induljunk. Betértünk néhány ajándékboltba, igazi(?) itáliai fagyit kóstoltunk és beültünk az egyik étterembe, hogy megtöltsük korgó gyomrunkat. Sajnos levesük nem volt, pedig az ebben a hidegben igen jól esett volna, ezért maradt a meleg szendvics, amitől viszonylag új erőre kaptunk. Hogy osztrákos beütésüket erősítsék a helybéliek, az egyik bolt előtt álló padra még egy "Oma und Opa" feliratot is pingáltak. Kihagyhatatlan poén volt, hogy egy kép erejéig leültessük oda a leendő nagymamát és nagypapát, akik persze annyira nem örvendtek eme megtisztelő kitüntetésnek. :) A babának találtunk egy vicces és aranyos rózsaszín pólót, "iPood" felirattal, amit azonnal meg is kellett vennünk. :)



Ebéd után folytattuk utunkat, és mivel elállt az eső és szépen ki is sütött a nap, a fiúk hosszas könyörgésére megálltunk az autópálya szélén, hogy közelebbről is megcsodáljuk a mellettünk csordogáló folyót. Lemásztunk a sziklákon, és végigsétáltunk a parton.



Persze a fiúk fürödni akartak, (még a fürdőgatyájukat is előszedték a táskákból), de szerencsére ettől az őrült ötlettől hamar elálltak. Azért Richard és Adam térdig bemerészkedett, Cannon viszont csak biztos távolságból szurkolt nekik. Mi addig anyósommal a köveken ücsörögtünk, élveztük a friss levegőt és fényképeztük a csodást tájat.



Hiába a könyörgés, hamar tovább indultunk, hisz várt ránk Seattle, és az áruházak tömkelege.
Első utunk a város melletti Everett-ben levő hosszú bevásárlónegyedbe vezetett. Nekem listám volt arról, hogy mire van szükségünk (mindenre) és hogy mit szeretnénk (sok szép babaholmit), anyósomnak pedig listája volt a jobbnál jobb boltokról.
A shopping-park meglepően zsúfolt volt, amitől persze szegény férjem már az első percektől frászt kapott. De le a kalappal előtte. Hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat, lökdösődést, sorban állást és a sok "hülye shopping-mániás turistát". Rengeteg kanadai volt, akik egyébként külsőre inkább ázsiaiak (japánok, kínaiak), indiaiak és egyéb színes bőrűek voltak. Persze mindenki gyerekekkel, babakocsikkal, hisztisen és kapkodva kereste a számára megfelelő portékát. Nehéz volt így a nézelődés. Főleg mert bennem még az sem rajzolódott ki tisztán mit, mekkorát, mennyit és milyet szeretnék.

Anyósom először a nagy Carter's bababoltba vezetett, ahol hatalmas (40-60%-os) leárazások voltak. 20-30 $-os pici pulóvereket lehetett féláron elvinni, a nyári ruhácskák között meg akár pár dolcsis darabokat is találtunk. Az első pillanatokban még a bejárat előtt kiakasztott tündéri ruhácskák körül forgolódtunk, és mindenki izgatottan és felhevülten mutogatta a másiknak amit talált. Aztán amint megpillantottuk, hogy odabent még hatalmasabb a kínálat, megpróbáltunk lenyugodni, és logikusan válogatni. Nem volt könnyű. Két dolog viszont egyszerűsítette a helyzetet: 1, elég csak a lány részleget nézni és 2, akinek vásárolunk, még meg sem született, így a próbálgatás hosszú procedúráit megúsztuk. :)
A boltba aztán mindenki szétszéledt, és gyűjtögetésbe kezdett. Én még mindig -az első sorokban elveszve- azon morfondíroztam, hogy mekkora méretet lenne a legjobb választani, amikor a többiek már teli kézzel és széles mosollyal baktattak vissza. Mindenki nekem akarta megmutatni szerzeményét, hisz én döntöm el mi megy a kasszához, és mit rakunk vissza. Na nem csak én, hanem Adam is, de ő már eldöntötte neki mik tetszenek, én meg még sehol sem tartottam. Félreálltunk hát az egyik sarokba, és elkezdtük átlapozni a ruhakupacot. A szortírozás könnyen ment, hisz még semmink sem volt, ám igyekeztünk azért minden fajtából és nagyságból arányosan választani.
Két méret került szóba. Newborn (újszülött) , és 3M-as (0-3 hónaposig).
A Newborn adatai: 5-8 lb (2,3-3,6kg) súlyú és 21,5 in (55cm) hosszú babáknak.
3 months adatai: 8-12,5 lb (3,6-5,7kg) súlyú és 21,5-24 in (55-61cm) hosszú babáknak.
Ha a gyerek 8 lb-nél nagyobb lesz, a NB ruhákat nem fogjuk tudni ráadni...És ha olyan pici lesz, hogy a nagyobb méret lógni fog rajta?! Jobb mindenből egy keveset választani.
A bébiruhák fogalmával sem voltam még tisztában, választottunk hát egybe részeseket, pólókat, nacikat és pulcsikat. A kiegészítőket (sapik, zoknik, partedlik, takarók) sem hagytuk figyelmen kívül. Anyósom próbált tanácsot adni, és segíteni abban, hogy mi kellhet. Apósom -amíg mi befejeztük a válogatást- beállt a kasszánál a hosszú sorba.
Végül boldogan, nagy szatyorral és kevesebb pénzzel távoztunk a Carter's-ből. Bár megfogadtuk, hogy több ruhát nem veszünk, nehéz volt a többi boltnak ellenállni. Minden létező baba butikba bementünk, és táskával jöttünk ki. Anyósomék is lelkesen vásároltak az első unokának. Nagy lázban égtünk, na. :) Hogy el lesz kényeztetve, és már most több holmija van mint nekem, az tuti.

Fáradtan és teli kézzel fejeztük be a szombati shoppingolást. A kocsiba még jó finom szecsókkal megpakoltuk a hasunkat, aztán utaztunk tovább Seattle felé.
A hotelbe való becsekkolás előtt még elugrottunk az egyik plázába, hogy make up-ot vegyünk. Csodás érzés volt, amikor az eladó megkérdezte, hogy mikorra várom a babát. :) Pedig nem is mondtam neki semmit; ő látta rajtam, hogy váradós vagyok! Adammel gyorsan elfutottunk még a helyi kismama boltba, de mivel ugyan az a lánc volt itt is, mint nálunk (Motherhood), nem nagyon merültem bele a nézelődésbe. Azért távozáskor egy igazi kismama farmer boldog tulajdonosa lettem. :) Nem volt olcsó, de nagyon kényelmes, és most még 4 hónapig biztos, hogy ez lesz állandóan rajtam.

Már késő este volt amikor végre betoppantunk a szállodánkba. A Lynnwood-i hotel nem volt rossz. Egy szobába lakott az egész család. Mi Adammel a nappali kihúzhatós kanapéján aludtunk, Cannon pedig a szüleivel a hálószobában. Este a fiúk még le akartak menni a medencébe fürdeni, de már túl késő volt. Gyors tusolás, egy kis tévé nézés, és már mindenki mély álomba merült.
Engem kivéve. Ugyan sikerült pár órát félig aludnom, de talán a kényelmetlen ágy, vagy a túlzott izgalom lehetett az oka, hogy hajnali fél4 kor megébredtem. Előtte repülő babaruhákról és shoppingolásról álmodtam, ezért gondolom, hogy nem sikerült kellőképpen alfába jutnom.
Következett egy óra forgolódás, de sehogy sem sikerült visszaaludnom. Közbe pocaklakómat is valószínűleg felébresztettem, mert már mindketten izegtünk-mozogtunk. :) Na, akkor nekiálltam TV-t nézni, és végre rá egy órára elaludtam.

Reggel fél7 kor ébredezni kezdett a kiscsalád, mindenki foglalta el szépen sorjában a fürdőszobát. 8kor már lent reggeliztünk a szálloda halljában. Volt ott minden: müzlik, muffinok, joghurtok, pirítósok, rántotta, bacon, kolbász, sült krumpli, pancake, tej, tea, kávé, juice. Bőségesen bekajáltunk, hisz újabb hosszú shopping-túra állt előttünk.

Első és legnagyobb úti célunk az IKEA volt. Sikerült az egészet több mint 3 óra alatt bejárnunk, miközben szépen megtöltöttünk két kocsit. Megtaláltuk az interneten kinézett fehér kiságyat és a szekrény-pelenkázó bútordarabot. Mellé még vettünk két polcsort, és hozzá szép fonott kosarakat. (Ezeket majd később bemutatom.)
Másik nagy állomásunk a hatalmas Babies'R'Us babacentrum volt. Itt már mindenki kicsit lájtosabbra fogta a helyzetet. A boltban sem voltak olyan sokan, így ráértünk kényelmesen nézelődni. Vásárlás helyett inkább listát írtunk arról, ami majd kelleni fog. Hiszen itt minden volt. Babakocsik, autósülések, etetőszékek, kiságyak, ruhák, kiegészítők, játékok, ágyneműk..stb.
Végül vettünk pár pizsamát, ruhaakasztót, pelenkázóhoz matracot és néhány zoknit.



Ez töltötte ki nagyjából a vasárnapi napunkat. Délután még bementünk a belvárosba is szétnézi. Hideg szél fújt, és esett. Este a nagyon hangulatos és híresen jó konyhájú Cheesecake Factory-ban vacsoráztunk. Desszertnek többfajta Cheesecake-t csomagoltattunk, amit aztán a hotelben, a kanapén pihenve és beszélgetve fogyasztottunk el. Na, ezen az éjszakán nekem sem volt gondom az alvással. Végre sikerült kellőképpen kimerítenem magam. :)

Másnap kényelmesen megreggeliztünk, összepakoltunk majd elindultunk a parkolóba, hogy a már amúgy is teli kocsinkba megpréseljük a bőröndöket. Ahogy az a képen is látszik, lehetetlen küldetésnek bizonyult. Richard a kiságyat fóliázta körbe, és kötötte az autó tetejére, mi pedig kirakodtunk a csomagtartóból, és próbáltunk minden sarkot kihasználva visszapakolni. Csodák csodájára sikerült. Nem kellett semmit sem otthagynunk. :)



De nekünk ez még mindig nem volt elég. Hátramaradt pár megállópont: Egy élelmiszerbolt, ahol anyósom Olaszországból exportált tésztákat és szószokat vásárolt, valamint egy újabb bevásárló-negyed.
Na itt már zuhogott az eső, mindenki nyűgös volt és haza akart menni. Azért gyorsan körbefutottuk a boltokat, vettünk pár szükséges dolgot, majd visszarohantunk a kocsiba, és irány Kennewick. McKinley már várt ránk, ezért sietni kellett. Egy kutyahotelbe hagytuk a hétvégére.
Viszonylag gyorsan hazaértünk. Jó érzés volt újra a száraz, meleg napsütésbe érkezni. Nem hiszem, hogy Seattle-be tudnék élni. Kopárság és kánikula ide vagy oda, azért ez itt mégiscsak jobb.
A következő postba bemutatom csodás szerzeményeinket. :)

Családi kirándulás a Mt. Rainier National Park-ban

Immár két hete volt (augusztus 15.-én), amikor kis hegyi sétára és piknikre hívott minket Adam családja. Persze én egyből lelkesen rábólintottam, hisz a környék hegyoldalain még sohasem jártam.
(Nem kell egyből, hogy megkövezzetek ezért. Akkor még ugyanis nem tudtam, hogy jobban teszem, ha fekvő kismama pozícióba helyezem magam. :( (Bár már arra is gondoltam, hogy talán ez a kirándulás váltotta ki a méhnyak összehúzódásomat. De ez lehet, hogy hülyeség.)

Na, de térjünk vissza a kirándulásunk helyszínéhez.
A hosszú Cascade-hegylánc zord időjárásával már tavaly télen szembesültem. Most végre alkalmam volt a nyári arcával is megismerkednem. A hegyvonulat többek között felelős városunk félsivatagi időjárásáért is, mert eltorlaszolja az óceán felől érkező meleg levegő áramlását, ami az esőzéseket eredményezi Seattle-ben.
A Cascade-hegység fenyves erdői óriásvulkánokat ölelnek közbe. Ezek pedig név szerint:
Mount Rainier: itt található a hegylánc legmagasabb csúcsa, 4 392 m.
Mount Saint Helens: az 1980-as kitörése világhírűvé tette.
Mount Adams: második legmagasabb hegycsúcs Washington-ban, és harmadik a Cascade-hegyláncon.
Mount Hood: Oregon legmagasabb csúcsa.

Nos, mi a hozzánk legközelebb eső Rainier-hegységet vettük célba, annak is a Nemzetközi Parkját. A második kép a szerpentines autópálya szélén készült. A havas hegyoldalt a felhők miatt csak egy picit lehetett látni, de így még titokzatosabb volt.



A park úgy két órányira van Kennewick-től, de mi annyira nem siettük el az utazást. Odafelé több helyen is megálltunk. Első állomásunk egy Yakima-i igen barátságos és családias borkóstoló házikója volt. (Most tudtam meg, hogy Yakima-t az Egyesült Államok "alma fővárosának" nevezik.) Amíg a Piety Flats-ben Adam és Richard borokat iszogatott, mi körülnéztünk a boltban. A helyiség minden zuga régi emléktárgyat és antik érdekességeket rejtett. (Persze amerikai viszonylatban. Mint például egy ősi Coca-Cola-s automata.) Aztán ráakadtam egy múlt századi mérleg- és jóslógépre. Kérdést lehetett választani, majd az automata 1 penny-ért cserébe megadta a választ. A szemem egyből megakadt a "Shall I Have Boys Or Girls?" kérdésen, és már rohantam is ki a kocsiba a pénztárcámért... Amint azt ti is láthatjátok a masina "Two Boys"-t dobott ki nekem. Akkor persze még abban a hitben éltünk, hogy fiút hordok a hasamban, így nagy volt az ujjongás. :) Persze szemfüles férjem is rögtön ráállt a mérlegre, hogy megnézze neki milyen gyereket jósol. Hahaha, neki is két fiú jött ki. (De végül amikor Cannon-nek is two boys-t mutatott, úgy ítéltük, az idők során minden bizonnyal bedöglött a gép. De azért jó játék volt. Még valaki csalfán megerősített abban, hogy fiam lesz. :))



Clear Creek Falls
A vulkanikus hegységnek köszönhetően az egész vidéket bazalt borítja. A környező városok ezt a vulkanikus kőzetet számos építkezésen, de leginkább díszítéshez, szobroknál hasznosítják fel. Richard mesélte, hogy a kopárabb sziklaoldalakon sok hegymászó szokott szórakozni de sajnos ez alkalommal egy sem volt jelen. Viszont láttunk víz partján halászokat és sátrakkal kempingezőket. Kis erdőszéli faházakat, és csónakázó helybélieket. A hegy tetejéről ugyanis megszámlálhatatlan gleccser, patak és folyó áramlik le. Ezek persze mind nagyon hidegek, de ennek köszönhetően kristálytiszták is. A sziklák között -csak a Rainier Régiójában- 167 vízesést tartanak számon.
A környék állatvilága leginkább medvékből, őzekből, vadjuhból valamint madarakból áll. Ezek közül is leggyakoribb a fekete medve, a vadászsólyom, a hegyi kecske, a puma, az arany sas, a hófajd (Ptarmigan), a mormota (Hoary Marmot), a harkály (Hairy Woodpecker), és a jávorszarvas. A folyók pisztrángokkal és lazacokkal vannak teli. Ezen kívül nagyon sok szép vadvirágot is lehet látni.
Második állomásunk a Clear Creek néven ismert vízesés volt. A turistaállomás, piknikező és pihenőhely közvetlenül az autópálya szélén helyezkedik el.



Itt már jóval hűvösebb időjárás volt. A nyárnak nyomát sem lehetett érezni. Rögtön dzsekit és zárt cipőt vettünk fel, majd sétálni indultunk.
A lelátó széléről nemcsak a vízesésben gyönyörködhet az ember, de a fenyőerdőkkel borított lankákon át egészen a gleccserként lezúduló majd a végén tóba torkolló víz medréig is el lehet látni. A jobb oldali képen, a távolba pontként látszódó tó mögött áll a Kloochmann nevű, egy vulkanikus benyomódás során andezité alakult szikla.
(A kőzethez egy helyi legenda is fűződik: Élt régen egy Me-ow-wah nevű fővezér aki nem akart magának feleséget. A többi vezér úgy döntött, ideküldi neki a leggyönyörűbb hercegkisasszonyokat. Me-ow-wah ezt nem akarta, és a hegyekbe vonult. Az emberei megtalálták, és megkérték menjen vissza és házasodjon össze. Végül úgy döntött visszatér és feláldozza magát és a feltételezett arát. Amikor a nők megérkeztek, megkérte a többieket, hogy álljanak meg. Mindenki a kő felé fordult, kivéve Me-ow-wah-ot. Az egyik nő Kloochman Rock-á változott, a vezér pedig a szomszédos heggyé, amely ma Goose Egg-ként ismert.)



Augusztus az áfonyaszedés szezonja. Környékünkön több fajtája is ismert: Blueberry (fekete áfonya), Blackberry (szeder), és a Huckleberry, amely magyar fordítás szerint "sötét fekete áfonya bogyó". Ez a különleges áfonyafajta nem terem máshol, csak itt a Csendes-óceán északnyugati partszakaszán. Ritkaságát még az is tetézi, hogy embernek eddig még nem sikerült szaporítania, csupán a hegyoldalak fenyőerdői alatt képes megteremni.
Kirándulásunk fő küldetése tehát a Huckleberry szedése volt. Már csak azért is, mert ez Adam kedvenc gyümölcse, íze. A fekete áfonyás sörtől a pitéig minden. :) A vízesés felett már elsőre szerencsével jártunk, ugyanis a bokrok nagy része tele volt bogyókkal. A szedéshez egyből mindenki kedvet kapott, és az otthonról hozott műanyag tálkák hamar töltődni kezdtek.
Egy videó is készült az első Huckleberry vadászatomról :)



A munka után hamar megéheztünk. Letelepedtünk hát az első piknikasztalhoz, kihoztuk a kocsiból a Subway szendvicseinket és az útközben vásárolt gyümölcsöket, majd kezdődhetett a lakmározás.



Az útszéli gyümölcsösnél Huckleberry-s mézet és teát is vettünk. :)



Mt. Rainier National Park
Ebéd után újra kocsiba ültünk, és a Rimrock-tavat elhagyva Packwood városa felé vettük az irányt. Innen tértünk aztán le a zárt és védett, Rainier-hegy lábánál lévő Rainier Nemzetközi Parkhoz.
A táj csodálatos volt. Augusztus közepe lévén azonban az árnyékos, naptól elzárt magas lombkoronás erdőben igencsak hűvös, ám annál frissebb levegő csapott meg minket. A kijelölt helyeken nagyon sok kempingező, turista sátorozott és túrázott a fák között. Valóban gyönyörű és frissítő lehet ilyen helyen "nyaralni", de én akkor sem tudtam megérteni, hogy az ember mit csinálhat itt napokig. De ez csak azért van, mert nem tartozik az én életstílusomhoz. A hideg, nedves földön, kabátba és sapkába burkolózva, medvék közt aludni, majd egész nap az árnyékos erdőben sétálni? Hát inkább a tengerpart. :) Egy nap erejéig ez a környezet nekem bőven elég volt. Persze tudom, ez a hegyekben a legideálisabb évszak, hisz októberben már lezárják ezeket az utakat, és 6-7 méternyi hóréteg borítja el a most barátságosnak látszó erdők lombkoronáit.



Miután a kocsit a parkolóba hagytuk, először a helyi kiállító-és fogadó házikóba tértünk be. A mini múzeum meglepően régimódi volt. Úgy éreztem magam mint egy Magyarországi múzeumban. Retró, nap koptatta fényképek a falon, poshadt szag, kitömött állatok és műnövények a vitrinben, prospektusok a bejáratnál. A Rainier-hegy makettje azonban érdekes volt.
Az indián rezervátumokról még nem tettem említést, pedig belőlük is sok van a környéken. A kiállítás az Ohanapecosh nevű, itt élt törzset mutatja be. Róluk nevezték el a helyi gleccsert, amely mentén Hot Spring-et (forró folyás?) is találtak.
A vitrinből ránk vicsorgó állatok közül jelen volt természetesen a fekete medve, az amerikai hód (American Beaver), a szürke mátyásmadár, a mosómedve, a kis-észak amerikai hiúz, a nyest, és a tarajos sül (Porcupine). Nos, én egyszer láttam a városban is ilyen tarajos sült. Június eleje volt, és épp az éjszaka kihalt utcáján kocsikáztunk, amikor megpillantottam egy mozgó valamit az út szélén. Nehézkes léptekkel haladt a bokrok felé, és ha nincsenek hosszú tüskéi a hátán, azt hittem volna, hogy autókerék. Mert akkora nagy volt. Adam rávágta, hogy sün. Hát mondom nálunk max tenyérnyi nagyságúak. :)

A nézelődés és pisiszünet után nyakunkba vettük az erdő mélyét. Már mindjárt az elején egy hídon kellett átmennünk, ami alatt a csodálatosan kristálytiszta patakocska folydogált.



Na mi persze, -mivel a csapatunk nagy része fiúkból áll, akiket húz a kalandvágy és nem bírnak egy percig sem a kijelölt úton haladni- lemásztunk a híd lábához, hogy közelebbről is megítélhessük a víz hőmérsékletét és tisztaságát. :)
A folyó valóban teljesen átlátszó volt. Mélységére és hidegségére a kékes-zöld színe is utalt. Néhány gyors fotó, vízkóstolás, lábmosás (Cannon és Richard térdig bemerészkedett,) majd másztunk is vissza, hogy utunkat tovább folytathassuk.



A magasba nyúló fenyőfák törzsei, -a folytonos nedves levegő miatt- nagyrészt moszattal és óriás gombákkal voltak körbevonva. A csapadékos időjárás ellenére sok volt a kiszáradt, elkorhadt, vagy vihar és tűz által kitört fa is. A sziklák nagy része is moszattal volt ellepve, réseiből pedig gyönyörű sárga és lila virágok nőttek ki. A friss fenyőfa néha az áfonya édes illatával vagy a törzsek gyűrűjéből kicsorgó gyanta szagával keveredett...



Ahogy az ösvényen egyre mélyebben haladtunk az erdőbe, annál izgalmasabb túrának ígérkezett az expedíciónk. Az elején még medvékkel ijesztgettük egymást de szerencsére néhány ugráló mókuson és kopácsoló harkályon kívül nem sok állattal találkoztunk. Viszont láttunk fák ágai közt megbúvó méhkast, és madárfészkeket. Bár az elején azon aggódtam, hogy fázni fogok, a fel-le kacskaringózó úton hamar átmelegedtünk.



Egy kisebb vízzuhatagot néztünk ki magunknak a kihelyezett tábla listáján, és azt vettük célul. Pontosan 1.4 mérföldet gyalogoltunk, de az élmény minden erőfeszítést megért. Persze útközbe találkoztunk néhány sorstárs amatőr kirándulóval; meg komoly túrázókkal is, akiken látszott, hogy már napok óta a természet "lágy ölén" laknak.



A több mint egy órás séta valóban megérte. A vízesés, -ameddig az ösvény vezetett- tényleg gyönyörű és izgalmas volt. A család férfi tagja persze nem bírtak magukkal, és semmi perc alatt már a sziklák között másztak, mi meg anyósommal csak azt figyeltük melyikük fog előbb a folyóba pottyanni.



Szerencsére azt már most elárulom, hogy senki sem szenvedett balesetet, bár nekünk csajoknak azért okoztak pár feszült percet. Még szerencse, hogy fürdőgatya nem volt nálunk, mert a fiúk már azt is latolgatták, hogy jó buli lenne fürödni is egyet a jéghideg vízben.
Az igaz, hogy én is szerettem volna fel-le bóklászni, de okosabbnak láttam csak leülni az egyik sziklára és a látványban gyönyörködni. Igaz, a vízpartig azért lemásztam, de vicces volt amikor az egyik keresztbeálló fatörzs alatt át akartam bújni, a pocakom megakadályozott benne.



Richard-nak aztán mászás közben kiesett a kezéből az egyik doboz (amit az áfonyaszedéshez hoztunk), de szerencsére nem az, amelyikben a kocsikulcs és a telefon volt. Adam viszont, mint aki végre megtalálta küldetését (vagy csupán természetvédelmi szándék vezérelte), megpróbált a sziklák között versenyt futni a víz áramlásával. Végül győztesen, dobozkával a kezében tért vissza.



Miután mindenki kimászkálta magát, kiengesztelésképp kaptam férjemtől egy szál virágot, amit életét kockáztatva szedett le, a vízesés tetejénél. Aggódós vagyok, na!

Végezetül már csak a visszaút maradt hátra. Ezúttal a folyó másik oldalán haladtunk, és néhány ütött-kopott, repedezett, faléces hídon is át kellett jutnunk. Már kezdett alkonyodni, és mi is egyre jobban fáradtunk. De ezen az útszakaszon láttuk a Hot Springet. Igaz csak távolról, de a nedves talaj olyan meleg volt, hogy látszott ahogy párolgott felfelé a levegőbe.
Szerencsére elég hamar visszaértünk (biztos valami rövidített ösvény volt). Beültünk gyors a kocsiba, és elindultunk Yakima felé, hogy valami finom kajával tömjük tele üresen korgó hasunkat... A kempingesek már BBQ-n sütötték a vacsorájukat, miközben ők kabátban és sapkában, tábortűz mellett ücsörögtek apró piknikszékeiken. Nem irigyeltem őket... Engem otthon várt a puha, meleg száraz ágy. :)

És most, hogy hosszú történetem végéhez értem, eszek egy jó nagy huckleberry lekváros kenyeret. :)