Még mindig hokizunk

Amikor férjem hokimeccseire már egyre többen jöttek el, az egész csapat számára nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy Denning-éknek bizony óriási és lelkes a szurkolótábora. :)
Ráadásul még ez sem volt elég, Travis is hamar kedvet kapott a játékra. Jól korcsolyázik, de ütő még sohasem volt a kezében... Egy próbahokizásra a fiúk könnyen és gyorsan találtak alkalmat. A felnőttek ugyanis minden vasárnap este összejönnek a Pasco-i fedett jégpályán, hogy egy kicsit gyakoroljanak. Ezek nem meccsek, pontozás és bíró sincs... Csak két csapat és másfél óra felhőtlen korongolás.

Arról, hogy a játék milyen jól sikerült, most meséljenek helyettem a képek:

(Első kép: bemelegítés. Második kép: Travis üldözi a korongot.)

(Első kép: Taylor és Adam, ellenkező csapatban a két Denning. Második kép: Adam megpihen.)

(Adam-nek és Travis-nek még idétlenkedni is van energiája. :))

(Pihenő a kispadon.)

(A srácok lelkes szurkolótábora.)

Adam utolsó hokimeccse

December 7.-én volt Adam utolsó hokimeccse.
A két hónap alatt férjem könnyen visszarázódott a játékba, és a csapat többi tagjaival is egész jól összecsiszolódtak. Bár a mérkőzéseket rendszerint elvesztették, azért jó érzés volt hetente mozogni, sportolni egy kicsit. És nem utolsó sorban ez tökéletes program volt arra, hogy az öccsével is együtt lehessenek.
Én az elején még legtöbbször magányosan, takarókba burkolózva, és forró teával üldögéltem a hideg lelátón.
Később aztán a barátaink is kedvet kaptak a szurkoláshoz, így az utolsó hetekben mindig volt társaságom. Ráadásul a tél beköszöntével már a fűtőcsöveket is bekapcsolták, így a meccseknek egyre több nézője lett. Feleségek, gyerekek, barátok és családtagok jöttek csodálni a fiúkat. :)
Hiába a meleg és a társaság, az utolsó meccseket már nem volt könnyű végigülnöm a kényelmetlen és kemény fémpadokon. De volt olyan is, hogy estére már annyira elfáradtam, hogy inkább otthon vártam Adam-re...

Aztán eljött a szezon és az év utolsó meccse. A férjem eredetileg jövőre már nem akart újra jégre lépni, és ennek leginkább kislányunk születése az oka. Aztán az utolsó pillanatban valahogy mégis úgy döntött, ez a heti egy óra sportolás még beleférhet a családi programunkba... Én majd legfeljebb az első hetekben otthon maradok a picivel, aztán néha elmegyünk megnézni apát, ahogy hokizik. :) Hiszen vannak babás anyukák, ráadásul, ha fűtenek, akkor annyira nem vészes...
Hiába gyengélkedtek a fiúk az egész szezon alatt, az utolsó meccs fenomenálisra sikeredett! Ráadásul az egyik legjobb csapatot verték meg! De aminek még ennél is jobban örülök, hogy Adam-nek is sikerült egyszer kapura lőnie. Ott voltak velem a lelátón Nanci-ék, Traci-ék, és Matt... A szuper és izgalmas játék alatt, mintha csak megéreztem volna, pont akkor kértem meg Traci-t, hogy kamerázzon le minket, amikor férjem pontot szerzett. :) Így ezt a nagyon pillanatot is megörökítettük... Hogy pöttömke büszke lehessen apukájára! :)

Adam újra a jégen!

Több mint öt év kihagyás után Adam hirtelen úgy döntött újra nekiáll hokizni. Ha nem is hosszú időre, de legalább a baba érkezéséig kihasználja még létező szabadidejét. :)
Ehhez a sporthoz azonban 2 elengedhetetlen hozzávaló szükséges: jég és csapattársak. Fedett korcsolyapályából van elég a környéken, és amint az hamar kiderült, a város több felnőtt hokicsapattal is rendelkezik. Csak tagsági díjat kell fizetni és már kezdődhet is a játék. Adam nagy nehezen előkereste a garázs mélyén porosodó felszerelését... korcsolyáját, mezét, sisakját és ütőjét. Az ötlettől sógorom, Taylor is kedvet kapott a korongoláshoz, és gyorsan ő is feliratkozott a csapat listájára.
De nem kell komoly edzésekre, vagy felkészítőkre gondolni, ide mindenki csak kikapcsolódni és szórakozni jár. A tagok legtöbbje fiatal családapa, akik egy kis sportolás, mozgás kedvéért gyűlnek össze.
Ha jól emlékszem a városban 3-4 ilyen csapat van, akik felváltva játszanak meccseket minden egyes alkalommal. Október 7.-én, szerdán este volt az első mérkőzés amiben Adam és Taylor is részt vett. Én a kis családdal a lelátóról szurkoltam és csodáltam férjemet. Most láttam őt először hokizni... Nagyon büszke voltam rá, bár állítása szerint pocsékul játszott. Hát mit vár az, aki éveket hagy ki abból a sportból, amit azelőtt versenyszerűen űzött. De nekem akkor is ő volt a legügyesebb és legnagyszerűbb játékos. Még az sem számított, hogy a végén vesztettek. Másnap persze volt jajgatás meg izomláz. :) Vissza kell még nyernie a kondícióját...
És lám, hamarabb megtörtént, mint gondoltuk volna. A rákövetkező héten csapatuk nagy fölénnyel nyert, ráadásul az egyik korongot Adam ütötte a hálóba. :) Ma este újabb összecsapás...

Első külön töltött hétvégénk

Szeptember utolsó hétvégéjét egymástól távol töltöttük el. Volt már egy hét, amikor férjemnek munka miatt el kellett utaznia, de ez most önszántunkból történt.
Adam ugyanis elkéretszkedett, hogy egy rég nem látott barátját meglátogathassa Montana államban. Én pedig elengedtem. :)
A fájdalmas búcsú után pénteken reggel, Justin barátjával indult hosszú útra. Már este 7 óra volt, amikor megérkeztek, én meg pont akkor hokimeccsre indultam a kiscsaláddal. Előtte az Applebee's-be vacsoráztunk. Egész jó kis hely, nekem bejön. (Amerikai viszonylatokban persze.)
A játék nagyon izgalmas volt, Portland-et megvertük 4:3-ra. :) Az est folyamán volt valamilyen kacsás játék, ezért az aréna bejárata mellé egy hatalmas kacsalufit is felállítottak. Gondoltam férjem biztos örülni fog, ha egy képet küldök neki... Lefekvés előtt beszélgettünk egy jót telefonon, majd magányosan álomba szenderültem... Annyira nem magányosan, hisz pocaklakó ott volt vele, és erről folyamatosan emlékeztetett is. :)

Másnap kora délután kutyakiállításra mentem anyósomékkal. A Kennewick-i folyóparton lévő park tele volt minden féle és fajta kutyával. Sokan lakókocsikkal érkeztek a nagy eseményre, és látszott, hogy a versenyeket itt mindenki nagyon komolyan veszi. Volt akinek több állata is volt, külön ketrecekkel, hálózsákokkal, felszerelésekkel.
A show-ra természetesen McKinley-t is magunkkal vittük, had ismerkedjen a pajtásaival. Nagyon élvezte. Alig lehetett vele bírni. Ugrált, csaholt, és mindenhová beledugta az orrát. :)
Először végigsétáltunk a lakókocsik mellett. Mindegyiknél kozmetikázás, haj (szőr) szárítás, mosás, tisztogatás folyt. A kutyusokat a bemutatóhoz készítették elő. Mi egy versenyt néztünk csak végig, a Working kategóriásokat. Ezek azok a kutyák akiket valamilyen fizikai munkához (pl: szánhúzás) tartanak és oktatnak be. Volt köztük egy nagyon szép Malamute is, aki a legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre első helyezett lett. :) Utánuk következtek a díszkutyák. Ahogy a második képen is látszik, némelyikük igen viccesen nézett ki. Szegénykék.



A show után a Subway-be ebédeltünk, majd amíg a fiúk tréningre vitték McKinley-t, mi anyósommal az Ellabella bababoltba mentünk nézelődni. Szigorúan csak nézelődni, mert bár sok hasznos dolgot láttunk, minden nagyon drága volt.

Esti programként a Prosser nevű kisvárosba kocsikáztunk, hogy hőlégballonokat nézzünk. Ezen a hétvégén volt ugyanis a Balloon Rally. Minden nap napfelkeltekor indulnak útra a lufik, este pedig földi bemutatót tartanak.
A rendezvény helyszínét ilyenkor kézműves árusok és bódék lepik el. A show előtt mi is körülnéztünk, bár sajnos a nagy részük már zárva volt. Vettünk corn-dog-ot, elefántfület, és vattacukrot. Az egyik utcasoron még aszfalt rajzversenyt is tartottak.
A nap érdekessége számomra az volt, hogy belegondoltam, tavaly ilyenkor Adam sétált ezeken az utcákon családjával, miközben rám gondolt. (Én akkor még Magyarországon voltam.) Itt látta meg azt a Welcome táblát is, ami már a bejárati ajtónk mellett lót. Most meg úgy hozta a sors, hogy én nézelődök a vásáron a szüleivel és testvéreivel, nélküle...



Vettem is egy nagyon aranyos kis szuvenírt. Egy égetett agyagból készült karácsonyfadíszt az idei ünnepekre. :) Az egy fiút és egy pocakos lányt ábrázoló figurára személyre szabottan ráírták a nevünket, "Baby on the way!" kiegészítővel. Nekünk nagyon találó. Már el is képzeltem ahogy karácsonykor fellógatom majd nagy pocakkal a fára. :)
A hőlégballon bemutató nagy csalódás volt a számunkra. Négyből egy már az elején eldőlt, és az egész műsor nem tartott tovább 5 percnél. Én mondjuk annyira nem is bántam, mert már nagyon fáradt lettem a nap végére, és a náthám sem múlt még el teljesen. De az biztos, hogy tartalmas napot tudhattunk magunk mögött. Férjecskémmel közben sokszor beszéltünk telefonon, emaileztünk, és hiányoltuk egymást. :(



Aztán jött a vasárnap, amit legfőképp pihenéssel töltöttem, és próbáltam gyógyulgatni. Délután átugrottam anyósomékhoz, és az egész maradék napot ott töltöttem. Babadolgokkal foglalkoztam, majd Indian Taco-t vacsoráztunk, és Amazing Race-t néztünk a Tv-ben. Ez egy olyan vetélkedő (valóságshow), ahol a játékosok a világ különböző pontjaira utaznak, és az arra a kultúrára jellemző feladatokat kell, hogy megoldjanak. A játékban párok vesznek részt, és 1 millió dollár a főnyeremény. Ezt csak azért meséltem el, mert férjem szerint nekünk, mint vegyes párosnak nagyok az esélyeink, és 3 év múlva (ha megkaptam az állampolgárságot) jelentkezni fogunk. :) Ezért most mindig követem az adást.

Mindeközben Adam is jókat szórakozott a srácokkal. Igazi fiús programokat szerveztek maguknak, amik nekem tuti unalmasak lett volna. :)
Voltak kora hajnali pecázáson a folyó partjánál. Fogtak is egy pirinyó halat, ami este a vacsorájuk lett...



Aztán a hétvége másik nagy eseménye a lövöldözés volt. Adam ott élő barátja, Daniel ugyanis a katonaságnál dolgozik. Van is neki egy rakás puskája és pisztolya. De szerencsére nem állatokra vadászni indultak, csak üres dobozokat lőttek a semmi közepén. Férjemet meg is dicsérték a többiek, még ha zöld-lila karokkal tért is vissza, a legtöbb flakont neki sikerült ledöntenie. :) Na és vajon mivel tért haza?! Egy golyóálló mellénnyel... Azt mondja Dan-nek sok van belőle, úgyhogy odaajándékozott neki egyet. Hát, én már csak euro-girl maradok örökre, és furcsán nézek a szekrényünkben lógó golyóálló terepszínű mellényre. Majd jó lesz nehezebb időkre. :D




Vasárnap a kimerült srácok is csak pihentek, meg leugrottak a parkba frizbizni... Hétfőn hajnalban, indulás előtt Adam még küldött egy csodás napfelkeltés képet, én meg türelmetlenül vártam rá egész nap.



Szerencsére viszonylag korán és kimerülten ért haza... Azt hiszem soha többet nem engedem el. :)

Family Newspaper

Cannon tanítónénije már az iskolakezdés első hetében bizony komoly házi feladatot adott ki. De nem a gyerekeknek, hanem azok családtagjainak... Family Activity címszóval. Egy nagy, napilag méretű családi újság címlapját kellett megterveznünk, és elkészítenünk. Cikkeket kellett írnunk, amelyek alapján az egész osztály megismerheti a tanuló családját. Az újságot szépen pofásan meg is kellett rajzolnunk, és képekkel illusztrálnunk.
Hatalmas volt a lelkesedés. Egy designerekből álló családnál ez izgalmas feladatnak bizonyult. Mindenki írt egy rövid cikket: Anyósom a fiairól ("My life without Emily" címmel), Richard a hokiról ("Life is Hockey. What could be better?"), Taylor a háziállatokról ("Life is better with Pets"), én pedig származásomról ("My new life").
Volt még családi fotónk, és egy-egy kép a hokiról, és McKinleyről. Valamint pocaklakó ultrahangképe és egy térkép is az előzetesek szekciójába került. A "Coming Soon" cím azt hirdette, hogy hamarosan megérkezik az új családtag, Cannon unokahúga. Sőt, egy kiemelt részben még egy versenyt is kihirdettünk: értékes nyereményt kap az, aki kitalálja a baba nevét. :)
A "Travel" rovatából megtudhatjuk, hogy Magyarország 5.485 mérföldre (8827.25km) van innen, valamint hogy a "Hockey Family" időjárás jelentésében mindig hideg van.
Adammel a múlt hétvégén megszerkesztettük, designoltuk az egész újságot, Heidi kinyomtatta, szerdán pedig prezentálásra került az iskolában. Olvassátok ti is!

Szeptember 11.

Szomorú nap ez minden amerikai számára, még ha immár 8 éve is történt a tragédia. Ilyenkor az emberek igyekeznek megemlékezni és elgondolkodni...
A mi kis családunknak is van már miről megemlékezni... Ezen a napon lettünk férjemmel 9 hónapos házasok, és Adam pont tavaly ilyenkor ült repülőre, hogy engem Európában meglátogathasson és váratlanul megkérje a kezemet. Bizony, régi szép idők. :)

Na, de térjünk is vissza a jelenbe, hisz a csodás idők kicsit sem értek véget, és mi minden nap hálát adunk azért, hogy együtt lehetünk. Boldogságunkat csak a kis pocaklakó tudja felülmúlni.
Szóval, az idén (amellett, hogy reggel első dolgom volt kirakni a zászlónkat), ma tartották a szezon előtti első városi hokimeccset.
Adam nagyon izgatott volt, hisz már hónapok óta nem jártunk a hűvös arénában. Cannon is velünk tartott. Ám sajnos az American's új játékosai már elsőre csalódást okoztak nekünk. Reméljük azért idővel magukhoz térnek, és sok sok győzelmet hoznak a városnak.
Meccs után anyósomtól kaptunk egy baby girl American's kis sapkát. :) Annyira nem pici, pöttömke fejére még az idei szezon alatt biztos nagy lesz, de így már legalább igazi szurkolóként vonulhat ki a lelátóra. :)

AMS

Immár 5 hónapja, hogy én is -akarva akaratlanul- hoki rajongó lettem. Egyenlőre még csak ügyefogyottan igyekszem kiigazodni a jégkorongosok világában. Eddig sem voltam valami híresen nagy sportrajongó, így még alapom se sok van hozzá.
Volt úgy, hogy hetente több meccsre is elmentünk Adammel, ám azon kívül, hogy az American's-nak kell szurkolnom, nem sok mindent tudtam.

A tavasz beköszöntével a hoki szezon a végéhez érkezett. Március elején volt a "Regular Season" utolsó meccse. Az AMS ezúttal is verhetetlen volt. Külön élvezet úgy járni hokimeccsekre, hogy mindig a te csapatod nyer. :)
Az idő kezdett melegedni, és furcsa volt világosba érkezni az arénába.

Az AMS csapattagjainak díjakat osztogattak. Különleges nap volt ez a számukra. Mivel az egész szezon alatt sokszor nyertek, bekerültek a régió legjobbjai közé. Ennek eredményeképp tovább játszhattak a "Western Hockey Leauge Playoffs"-jában. Talán magyarra úgy fordítanám, hogy "Nyugati Hoki Liga rájátszási mérkőzései". (De ha van nálam nagyobb sportszakértő, az kiigazíthat.)

Szóval ez azt jelentette, hogy az American's most minden egyes bent maradt csapattal 7 meccset kell, hogy lejátsszon, és aki többször nyer, az marad bent.
Először a kanadai Everett ellen csaptunk össze, és végül 4 meccset megnyerve tovább jutottunk.

Utánuk következett a szintén kanadai Kelowna csapat. Na, ők már keményebb ellenfelek voltak. Hiába mentünk április 10-én lelkesen szurkolni a Tri-Cities végül vesztett. Majd a rá következő héten idegenben ki is esett. :(

Ősszel új tagokkal erősödik a csapat, és megint lehet majd szurkolni menni.
Most az AMERICAN'S bevonuló dalával búcsúzok:

Ja, és talán jövőre már kicsit nagyobb szakértelemmel sikerül a hokiról tudósítanom.
Get ready for this! ;)

Pirates

A spokane-i versenysorozat után közvetlenül, hétfő délután a kalózok lejátszották utolsó meccsüket.
Adammel mi is siettünk szurkolni, ám a játék inkább már csak a szórakozásról szólt. A végén még egyszer mindenki felment a pályára. Az összes korongot a jégre dobták, a kölykök pedig bolondozva kergették egymást.

Végezetül én még mesélnék egy-két érdekességet a csapatról és a család hoki szeretetéről.


















A játékosok minden meccs végén, egy -a képen látható- színes nyakláncot kaptak. A gyöngysorok így sokasodnak az évek során. Cannon-nak is vagy már egy tucat lóg a szobájában. Adam mesélte, hogy később, amikor a fiúk felnőnek, és szórakozni indulnak ezekkel a nyakláncokkal büszkélkednek a barátok (na meg gondolom a csajok) előtt.

A második fotón a kalózok kincsesládáját fotóztam le. A benne rejlő "kincsből" (cukorkák és csokik), minden verseny után az a játékos húzhat ki egyet, aki a legjobban és a legügyesebben teljesített.

Cannon szobája, -melyet Adam-től örökölt- talán külön bejegyzést is megérdemelne. A falak tele vannak neves játékosok aláírását tartalmazó hokiütőkkel és korongokkal. ...Különböző érmekkel, medálokkal, kelyhekkel, képekkel és játékokkal.













Az ablak feletti hokiütők mindegyike Adam jégkorongos korszakának emlékét őrzi. Elég szomorú, hogy én egyik meccsét sem láthattam... Ezek az ütők biztos sokat mesélhetnének, ám mostanra már csak a kisöccsi szobáját díszítik.

Pirates Tournament 3 -Spokane-

A kép csak illusztráció.

Március első hétvégéjén Spokane-be kísértük a Pirates kis csapatát. Washington állam keleti részének legnagyobb városa a kanadai határtól 110 mérföldre (180 km), és Idaho -tól (szomszédos állam) 20 mérföldre (32km) fekszik. Mivel a nagyváros a Sziklás hegység alatt, egy medencében ül, itt sokszor esik az eső. Ennek ellenére Spokane indián neve: "a nap városa".
A Spokane-folyó, Columbia mellékfolyója gyönyörű vízesésként vonul végig a városon.


Forrás: Google Maps

Péntek délután, amikor Adam hazaért a cégből, én már összecsomagolva vártam rá. Mivel a mi kocsink sokat fogyaszt, Taylorral cseréltünk autót a hétvégére. A szülők Cannon-nel már reggel Spokane-be utaztak, hogy a kalózok lejátsszák első meccsüket.
Az alig 230km-es kopár útszakaszon nem volt sok érdekes látnivaló. Maradtunk az immár szokásunkká vált úti programnál. Én történeteket olvastam fel angolul, Adam meg kijavított, ha valamit rosszul ejtettem.

Már sötét volt, amikor a város fényeit megpillantottuk. A kellemes, tavaszias időjárásból most újra a télbe érkeztünk. A környező erdőket hó borította, az utcákon pedig hatalmas hókupacok figyelmeztettek, itt bizony még zord hideg van.
Mi is, akárcsak az egész hoki csapat, a Mariott Inn-be szálltunk meg. A fogadóból (Inn, magyarul fogadót jelent) gyönyörű kilátás nyílt a folyóra.


A kép csak illusztráció.

Nem sokat időztünk a szállodai szobánkban, vacsoraidő révén, beautóztunk a központba, hogy ott együnk valamit.
Az amerikaiak mind a hatalmas étteremláncokra esküsznek. Míg Európában természetes dolog kis restaurantok konyháit élvezni, Amerikában a márkanév a fontos. Subway, Starbucks, Denny's, Friday's, Weddy's, Pizza Hut... és ne feledkezzünk meg a Mc'Donalds-ról sem, bár az itt nem annyira felkapott.
De az amerikai gyorskajáldákon kívül léteznek más nemzetiségű ételeket kínáló láncolatok is. A két leggyakoribb a mexikói és az olasz.
Az itáliai ízektől bár messze álló, ám ennek köszönhetően bőséges adagokat szervírozó étterem az Olive Garden. (Olaszországban ugyanis nem kapsz egy ökölnyinél nagyobb adag tésztát, amit max egy kanálnyi szósszal öntenek le. Itt viszont a tele tányér pasta-ra mindent rápakolnak. Húst, zöldségeket, amit csak szeretnél.)
Adam többek között azért visz sokszor olasz étterembe, hogy megóvjon a hamburger áradattól, és hazai ízekkel lássa el európai feleségét. :)



Sajnos mégsem érezhettem magam annyira otthon, a kedves pincérnő ugyanis úgy ítélte, még nem vagyok 21, és nem volt hajlandó bort felszolgálni.
Sokan tudják, hogy az Egyesült Államokban alkohol fogyasztásnál, és a bárokba belépésnél 21 év a korhatár. A másik különbség, hogy itt senki sem háborodik fel azon, ha elkérik az igazolványt. A vendéglátó helyek ugyanis nagyon szigorú büntetést kapnak, ha kiskorút szolgálnak ki itallal, ezért az óvatosság kedvéért szinte minden fiataltól el szokták kérni a személyit. És nem csak az éttermekben és a bárokban, boltokban is. Amikor alkoholt vásárolunk eddig szinte mindig megkértek mutassuk fel az igazolványunkat.
Nos, én felháborodom. De nem amikor nálam vannak a papírok, hanem amikor otthon felejtem. Mint ahogy ez azon az estén is történt. A pincérnő kedvesen elnézést kért, és csak vizet kaphattam. Tudom, hogy elég kislányos fejem van, de nem tegnap múltam el 21, hanem immár 6éve. Na, mindegy, kár is ezen bosszankodni. A tejfölös-csirkés tésztájuk viszont isteni volt.

Másnap Starbuck kávéval és kaláccsal érkeztünk a reggeli meccsre, majd a délutáni hokiig várost nézni és shoppingolni indultunk.

Riverfront Park



A Downtown turistanegyedben lévő Riverfront Park a nevéből is ítélve a folyó partján fekszik, és rengetek izgalmas látnivaló található benne.
Számos művészeti alkotás között itt áll a híres városi Opera ház és az IMAX színház.
(Az IMAX (az Image Maximum rövidítése, ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy maximális képhatás) a kanadai IMAX Corporation cég által kifejlesztett filmformátum, amely a hagyományosnál sokkal nagyobb méretű és felbontású képek vetítésére szolgál. Napjainkban az IMAX a legelterjedtebb a nagyméretű filmformátumok között. Forrás: Wikipédia)

A fenti képen hátterében látható Pavillion az 1974-es EXPO, más néven World's Fair, azaz a világkiállítás megrendezésére épült, és azóta is a város egyik legnagyobb büszkesége. A spokane-i expo-t 35 évvel ezelőtt több mint 5.2 millióan látogatták meg.
(A következő világkiállítást 2010-ben rendezik Shanghai-ban. A 2015-ös EXPO viszont Milánóban lesz!)
A Pavillion mellett a Clock Tower tornya magasodik.

Másik érdekesség a városi Looff Carrousel, az a tipikus, amerikai filmekből ismert lovas ringlispíl, ami pont az idén ünnepli 100 éves fennállását. Nem ültünk fel rá, majd legközelebb. :)



Sok érdekes szoborral is találkoztunk a városban. A David Govedare által alkotott futó figurák a "The Joy of Running Together" címet kapták.



Paula Turnbull kecske szobrának még egy különleges képessége is van. Porszívóként magába szív mindent, amit csak a pofája elé teszünk. Persze csak miután egy mögötte lévő kis gombot megnyomtunk. Én papírgalacsinokkal etettem meg. :)



A parkban az igazi amerikai zászló mellett egy hatalmas szoboralkotást is láttunk.



Kirándulásunkat egy hirtelen jött hóvihar miatt meg kellett szakítanunk, ám egy-egy gyors képet még ellőttünk a hatalmas betűkockák és a Radio Flyer Red Wagon felett.



Mivel legfőképp Cannon-nek jöttünk szurkolni, lássuk a hokisokat.
Érdekes egybeesés volt, hogy a városban épp egy ugyanolyan nevű csapatot biztatva a Tomato Street olasz étterem "GO PIRATES" feliratot rakott ki erre a hétvégére. Ennek örömére szombaton itt vacsoráztunk. (Igen, vittem magammal személyit.)

A műjégpályán a hazaiak, -ahogy azt annak idején mi is tettük- plakátszerűen rakták ki a hokicsapatok neveit.



A kis kalózok nagyon hajtanak. Ez az utolsó versenysorozatuk.
A délutáni meccset megnyerték a kanadaiak ellen, így vasárnap reggel újabb találkozójuk volt.



A csapat -talán utoljára- összeállt egy kép erejére. A hokiszezonnak vége, és "jövőre" mindenki ügyessége szerint másik csoportba fog kerülni.



Vasárnap délelőtt. Befejeződött a turnus... Cannon fáradtan vonszolja a parkolóig hoki felszerelését. Ám a kis kalóz nyakában ott lógnak az érmék.



Adam még hazaindulás előtt hatalmas amerikai reggelit ígért be, a híres spokane-i Frank's Diner vonat éttermében.



A hely sajátossága, hogy a csaknem száz éves szűk vagonban eredeti amerikai reggelit szolgálnak fel. Hatalmas adagokban.
A kis étterem előtt általában órákat kell várni, mire bejut az ember, de nekünk most szerencsénk volt. Még azt is megtették nekem, hogy a pulthoz ülhessek. Onnan ugyanis látni lehet, hogyan készítik a rántottát, a hash browns-t, vagy a pancake-t. Amíg én a szakácsoktól a főzési fortélyokat igyekeztem ellesni, Adam a mellette ülő idős emberrel beszélgetett. Azt hiszem ez azok a pillanatok egyike volt, amikor eredeti amerikai hangulatban éreztem magam.


A kép csak illusztráció.

Spokane River Falls
Még hátramaradt Spokane-nek egy igazán nagy nevezetesség. A hatalmas, 60 láb (20méter) magas vízesést hazaindulás előtt még feltétlenül látnom kellett.

Az egyik táblán Spokane Falls indián neve és állatvilága is látható.



Sífelvonós kabinokban, azaz skyride-okban lehet a vízesés felé menni, ami egészen az őt átszelő, történelmi jelentőségű Monroe Street hídig vezet. Sajnos a felvonó ottjártunkkor még nem üzemelt. Talán legközelebb több szerencsénk lesz.




A vízesés valóban hatalmas. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha is ekkora erővel lecsapódó zuhatagot. "Danger! Water levels change rapidly! Stay out! Stay alive!" (Veszély! A víz szintje gyorsan változik! Maradj távol! Maradj életben!) figyelmeztet szigorúan a tábla.
A folyó mellé épült vízerőmű számos gyár energiaellátását biztosítja a városban.



Miután a vízparti séta alatt már mindketten kellően összefagytunk, ideje volt indulni. A tavasz már odahaza várt ránk...