Utolsó terhesgondozásunk (40+3)

A kép címe pedig lehetne akár: "Pleeeease, can you have this baby today?!"...Ez ugyanis Adam kedvenc napi kérdése. :)
Ma van -úgymond- a második szüléshez kiírt dátumom, amit még anno, a harmadik ultrahang vizsgálat alkalmával jósoltak nekünk. Pöttömke pedig még mindig odabent érzi magát a legjobban...
Szóval reggel szomorúan totyogtunk be a klinikára. Odakint a télhez képest nagyon meleg van. Havazásnak nyoma sincs, esik az eső.
A nővérrel először gyorsan lezavartuk a vizelet tesztelését, súly (142, 4 lbs) és vérnyomás mérését, valamint a rutinkérdéseket. Ezután bejött a doki. Az, aki a legelső méhszájvizsgálatot végezte nálam. Ennek megörültem, hiszen nagyon figyelmes és határozott orvosnak ismertem meg, aki nem úgy bánik velem mint egy darab húscafattal. Először lemérte a pocakom hosszát. 35 cm, vagyis az elmúlt hét alatt még 2 centivel "összement". Ez jó hír! Azt jelenti, hogy a baba már nagyon lecsúszott. Szívhangja is stabil. Úgy tűnik minden rendben van... Túlságosan is ahhoz, hogy kényelmes kis odújából ki akarjon bújni.
Ezután jött a méhnyak vizsgálata: Baba feje már nagyon lent, 3 cm tágulás... de már hetek óta. Ekkor az orvos szólt, hogy most ne ijedjek meg, ez egy kicsit fájni fog. És igaza volt! A falat kapartam. De a kínzás szerencsére nem tartott tovább pár másodpercnél, és utána az okát is megtudtam. A doki ugyanis megpiszkálta a méhszáj és a magzatburok (vagyis a baba feje) közötti területet. Elvileg ettől 24-48 órán belül beindulhatnak a méhösszehúzódások és a szüléshez szükséges hormonok termelése. Az orvos szerint 50% az esélyünk rá, ami azért valljuk be elég reménykeltő. Végül azzal búcsúzott: ha ez sem segít, vasárnap... kórház... szülésindítás...

Adam most nagyon bizakodó, hiszen egy közelgő határidő is szorít már minket. Anyukámék kedden érkeznek Magyarországról. Én, -a babával- legnagyobb szomorúságomra már biztos nem fogok tudni a Seattle-i reptérig utazni. Kislányom még meg sem született, de már most szembesít azzal a ténnyel, hogy bizony, a jövőben sok mindenről le kell majd mondanom és kompromisszumokat kötnöm...

Tegnap este, még egyszer utoljára keményen rágyúrtam a szülés beindítására. Izomlázammal mit sem törődve járkáltam, guggoltam és rugóztam. (Bár ha belegondolok, az elmúlt napokban jó 2 centivel "lerugóztam" a babát.:)) De most úgy döntöttem nem küzdök tovább. Minek, úgyis akkor jön, amikor ő akarja...
Fájásmérésekkel teleírt cetlik porosodnak az éjjeliszekrényen, és már hetek óta kerülgetem a kórházi bőröndöket. Még a fésűmet is a neszeszeres táskából használom. Nehéz úgy utazáshoz felkészülni, hogy az indulás időpontja nem ismert.
Most csak csendben várakozok. A doki új reményeket adott, ketyeg az óra...
Na, azért azt a málnateát még lefőzöm magamnak. ;)

Még mindig terhesgondozunk

A kedd éjszaka felét ismét jóslófájásokkal küszködtem végig, amik aztán hajnali kettőkor alábbhagytak. Sajnos... És ha nincs bébi, akkor bizony heti vizitre kell megint menni...

Mivel ezekben a napokban amúgy is érzékeny, ingerlékeny és fáradt vagyok, könnyű volt a vizsgálattal elbizonytalanítani, elkedvetleníteni és kihozni a sodromból.
Szerdán hajnali 5kor megébredtem, majd az agyam úgy elkezdett kattogni, hogy még egy forró tea sem segített a visszaalvásban.
Reggel álmosan ám nagy reményekkel totyogtam be a klinikára. A nővér kiscsaj elvégezte a rutineljárásokat: vérnyomás, vizelet, súly (142,6 lbs), majd extra kérdéseket tett fel: vannak e kontrakcióim, milyen gyakoriak, érzem e eleget a baba mozgását és szedem e a vitaminokat. (Ja, mellesleg a Strep B tesztem negatív lett, ami ugyebár jó hír.)
Ezután kirobogott, mi meg a már megszokott várakozásba kezdtünk. Én félig meztelenül és roppant kényelmetlenül a vizsgálón, Adam meg mellettem a kisszéken ásítozva, hisz szegényt egész éjjel nem hagytam aludni.
Végül betoppant a doki, az akit az elején annyira megkedveltünk. Hogylétem felől érdeklődött, majd elmondta (amit immár századszor is végighallgattunk), hogy ha 5perces fájásaim vannak egy órán keresztül, akkor mindenképp hívjuk a rendelőt, vagy menjünk a kórházba. Csak bólogattam fáradtan. Nem volt erőm vitatkozni azon, hogy ha valóban úgy tennék, már minimum négyszer jártunk volna a szülészeten... (Legutóbb is csak néztek tátott szemekkel, amikor elmeséltem, hogy 3 óráig vajúdtam otthon, és nem rohantam be, hogy "megvizsgáljanak".) Mert valahogy mindig attól tartok, hogy amint belépek a nagy kapun majd infúzióra raknak, gyógyszereket erőszakolnak rám, és sürgetni, nyaggatni fognak. Majd bemegyek ha úgy érzem itt az idő.
Azt mondják egy első gyerekét váró kismama nem tudja mikor indul be igazán a szülés, és mikor van csak a bemelegítés. Pedig csupán figyelni kell. Én bízom magamban... Na, de mindegy is, nem akartam én monológommal lefoglalni az orvost. Tegye csak a dolgát. Tette is, én meg az ágy szélébe kapaszkodtam. Mert ennek a vizsgálatnak aztán semmi haszna sem volt, csak fájdalma.
Először, mondta leméri a méhem hosszát. Az eljárás csupán annyiból áll, hogy ráhelyezi a szalagot a hasamra, ám az ujját olyan erősen nyomta a szeméremcsontomra, hogy csillagokat láttam. Végül megállapította, 37 cm. (Pöttömke már annyira lent van, hogy 2 centivel kisebb lettem.) Ezután meghallgattuk a kicsi szívverését, majd az orvos egy váratlan mozdulattal hirtelen belemarkolt az alhasamba, magyarán megfogta a baba fejét. Ezzel közölte, hogy a fej lent van. Megjegyzem, ez sem volt valami kellemes érzés.
Na, de a finomság még csak ezután következett. A méhszáj vizsgálata. Ilyet most csináltak negyedszer, de így még sohasem szenvedtem. A falkaparás helyett Adam kezét markolásztam, és már ott tartottam fejbe rúgom a dokit, ha hamarosan nem hagyja abba. És végül mit kapok eredményként?? 3 cm. Most összement, vagy mindenki mást mér?! Különben is kit érdekel már, attól még nem szülök, ha hetente méregetnek.
Amíg az orvos kifutott, Adam próbált összekaparni az asztalról. Nagyon mérges voltam, mert ennek a vizsgálatnak semmi értelmét nem láttam...(Ráadásul most kicsit vérzek is emiatt.) Bár lehet, hogy csak egy hisztis kismama lettem így az utolsó napokra.
A doki egy sárga kis cetlivel jött vissza, amire azt volt ráíva: Január 17. Eddig kapott ugyanis kislányom haladékot. Egy hét, tovább nem várnak... Férjem biztatott, hogy addigra tuti meglesz a baba, én meg nem ellenkeztem. Majd harcolok, ha szükséges.
A kijáratnál újabb időpontot kellett egyeztetnünk: január 13. De itt már a kicsekkoló csaj is viccesen mondta: remélem erre már nem jöttök el!

Vajúdás és remélhetőleg az utolsó terhesgondozásunk

Kedden Adam hatalmas lelkesedéssel és elszántsággal ért haza a munkából. "Ma mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a babát kicsalogassuk!"-mondta.

Első programunk egy hosszú séta volt. Mindketten jól beöltöztünk, felvettük marshmallow kabátunkat, sálat, sapkát, kesztyűt, és útnak indultunk. A csúszós út miatt folyamatosan egymásba kapaszkodtunk, nehogy elessek. Célunk az Albertson's volt, ahol kasztorolajat vettünk. Én még sohasem hallottam arról, hogy ez a Ricinus magjából készült olaj beindíthatná a szülést, de itt Amerikában állítólag köztudottan hatásos. Az egy órás séta során voltak keményedéseim, de semmi konkrétumot nem éreztem.
Otthon megittam egy kiskanál olajat, majd az Applebee's-be mentünk a barátokkal, hogy valami igen csípőset vacsorázhassak. Miután Adam megetetett velem egy fél tál Nachos-t, céges Rock Band Party-ra siettünk tovább.
A bulira az egész család eljött, hiszen a fiúk nagy rajongói a játéknak. Mindannyian jól szórakoztunk, aztán egyszer csak úgy tíz óra magasságában elkezdett ötpercenként keményedni a hasam. A farmerom is kényelmetlen volt, így ülés helyett inkább sétálgattam a teremben. Nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó, aminek nagyon megörültem. Igazi téli esti hangulatot árasztott.
A keményedések csak nem hagytak alább, és kicsit fájni is kezdtek, ezért szóltam Adamnek, hogy ideje lenne hazaindulnunk.
A kocsiban már megfeszülten, magamba fordulva ültem, mert a fájások kezdtek egyre erősebbé válni. A férjem lassan vezetett a kihalt utakon, miközben én az ablakból a hóesést és a fehér tájat néztem. Meghitt és békés volt minden, miközben a méhem egészen a bordámig hatóan erősen lüktetett. A kórház utcája az utunkba esett, és még meg is kérdeztem Adamtől, hogy balra forduljunk, amerre lakunk, vagy jobbra, a kórház felé. :)

Otthon aztán gyorsan kényelmes ruhába öltöztem, majd ledőltünk a kanapéra filmet nézni. Vártuk, vajon lesz e folytatás... Két-három erősebb kontrakció után úgy döntöttem, hogy elmegyek letusolni és készülődni. A méhösszehúzódások időpontját felírtuk. A meleg víztől sajnos minden fájás eltűnt, és hajnali kettőkor álmosan zuhantunk az ágyba.
Ám pontban 3kor erőteljes fájdalomra ébredtem. Leírtam a papírra az időt, és mozdulatlanul vártam. Egy órára rá jött a másik, aztán egyszer csak 4percenként ismétlődni kezdtek. Akkor minden erőmet összeszedve felkeltem, és elkezdtem összepakolni a maradék holmimat.
Adamet hagytam aludni, ráérek akkor felébreszteni, ha indulni kell. Egészen hajnali 6 óráig szórakoztattuk egymást a pocakommal. Közben hol feküdtem, hol sétáltam, zabpelyhet ettem, de leghatásosabbnak a fitness labda ölelgetése tűnt, amivel Traci lepett meg karácsonyra. Negyed 7kor még hallottam a fenti szomszéd ébresztőóráját, majd elaludtam...

Reggel 9kor kicsit csalódottan ébredtem, de férjem mosolya mindent elfeledtetett velem. Hosszú és nehéz éjszaka volt, és még ha a vajúdás le is állt, biztos volt eredménye.
Erről szerencsénkre még aznap délelőtt megbizonyosodhattunk, 11kor ugyanis vártak minket a klinikán. Nagyon álmos voltam, de ugyanakkor kíváncsi is, hogy vajon mennyit tágulhattam a sorozatos fájások során.
A nővérrel először gyorsan letudtuk a szokásos vizsgálatokat, amikor is örömmel láttam, hogy az egy hét alatt híztunk 2 lbs-t, így most 141,4 -nél tartok. Utána majdnem fél órát kellett az orvosra várnunk, de jókedvűen átbeszélgettük az időt, hiszen mindkettőnknek jó kedve volt. Odakint gyönyörűen sütött a nap, és mindent fehér hóréteg borított.
A doki végighallgatta éjszakai kalandozásomat, lemérte a hasam, és a baba szívverését, ami most kicsit hevesebben dobogott. Szerinte éhes lehetett, de én úgy gondolom, hogy a virrasztás fárasztotta ki. Ezután méhszájat vizsgált... 4 cm-nél tartunk!!! Hurrá! Nagyon megörültünk neki! Igaz ez még mindig nem jelent semmit, hiszen a kontrakciók leálltak, de kétségtelenül közeledünk a cél felé. :)

Ma egész nap próbáltam pihenni, délután pedig Adammel újabb sétára mentünk. Most iszom az olajat, kortyolgatom a teát, és a labdámon rugózok...
Szorítsatok, hogy a második éjszakánk eredményes legyen...;)

Minden olvasómnak nagyon boldog új évet és jó bulizást kívánok!!!
(Remélem mi a kórházban fogunk... Pezsgősüveg a táskában!)

Tizedik terhesgondozásunk, és már gyerekorvosunk is van!

Hamar letelt az egy hét, és mivel pöttömke még mindig a pocakomban érzi jól magát, újabb vizsgálatra került sor.
Az eredmények pedig az alábbiak:
- jelenlegi súlyom: 138,4 lbs (62,8 kg), ami azt jelenti, hogy fogytam egy kicsit a múlt héthez képest. Meglepő, de biztos csak azért van, mert ma nem a nagy csizma volt rajtam. :)
-hasam hossza kisebb a kelleténél, de az orvos szerint azért, mert a bébi már lefészkelte magát a medencémbe. Indulásra készen! :)
-méhszáj: 3 cm-re nyitva! Éljen!
A doki vizsgálat közben először felszólalt hogy hopp, itt a baba feje, majd megdicsért, hogy szépen tágulok. Igaz, ez a piszkálgatás most kicsit jobban fájt, mint az első, de a lényeg, hogy minden rendben... Azért remélem már nem sok ilyen lesz.
Nagy hát ismét az öröm és izgalom, bár az orvos úgy jósolta nem lesz karácsonyi a babánk. Sebaj, de szilveszteri azért lehetne... Gondoltuk magunkban a férjemmel. :)

Még a délután folyamán jelenésünk volt a gyerekorvosnál is. Végre ugyanis találtunk egyet, akit fedez a biztosításunk, és felvesz új pácienst. (Nem egyszerű ilyenre rálelni.) Kicsit izgultunk, hogy kellően szimpatikus legyen ahhoz, hogy őhozzá iratkozzunk fel, mert további keresgélésre nem sok időnk maradt.
Ez a klinika is a Kadlec lánchoz tartozik, csak egy kicsit kiesik a városból. De nem igazán számít, mert maga a légkör és az épület igen barátságos és otthonos. Késtünk is, meg várakoznunk is kellett, mire végre találkozhattunk az orvossal. Ez a váróban ücsörgés most nem volt annyira kellemes, mert az előző vizsgálattól felbolygatott méhem igen csak görcsölgetett.

A doktor úr már elsőre szimpatikusnak tűnt. Megkérdezte van e valami amiről beszélgetni szeretnénk, mi pedig egyből felvetettük a kötelező oltások kérdését. Ahhoz képest amennyire tartottam attól, hogy majd megpróbálja ránk erőszakolni elveit, egész rugalmasnak tűnt. Ráadásul nem is egy nagy gyógyszerpárti, úgyhogy nem hiszem, hogy a jövőben gondjaink adódnának. Elmondtuk neki, hogy nem fogjuk a kórházban lányunknak beadatni a Hepatitis B elleni oltást, így erre majd az ő rendelőjében fog sor kerülni.
Ezen a témán kívül még átbeszéltünk pár dolgot a szoptatásról (aminek különösen örült, hiszen Amerikában sokan döntenek a tápszer mellett), valamint a kórházi napjainkról.
Kaptunk egy könyvajánlatot is (Barton D. Schmitt: Your Child's Health) ami segít a szülőknek kiigazodni azon, hogy mit kell otthon tenni, ha a baba beteg lesz.
Szülés után pár nappal pedig látni szeretné a kicsit, de erre az alkalomra csak akkor tudunk majd időpontot egyeztetni, ha világra jött a lányka. :) Attól azért hatalmasra kerekedtek a doki szemei, amikor közöltük vele, hogy 3cm-re nyitva vagyok már. :) ...

Nos, talán(!) akkor mindenkit megnyugtathatok, karácsonyra nem lesz babázás, és ettől függetlenül kívánok minden olvasómnak sok sok ajándékot, hóesést, mézeskalácsot és békés, boldog karácsonyt!

Kilencedik terhesgondozásunk

Eljött a 36. heti orvosi vizsgálat időpontja is... Mostantól már nagyon komolyan vesznek minket, és minden héten megnézik majd, hogyan alakulunk.
December 16.-án volt az utolsó, még ismeretlen dokival a randink. A listánk így már teljes, bárki is jön majd be a szobámba, hogy világra segítse kislányunkat, nem lesz vadidegen. Persze ismerős sem, hiszen egy röpke vizsgálat alatt nem lehet kiismerni egy orvos szokásait, elveit, módszereit. Az teljesen a sorsra lesz bízva, hogy végül ki lesz a kórházi ügyeletes, és mennyire fogja az elképzeléseimet támogatni. Bár kétségtelenül egy bizalmamba férkőzött szakember jobb lett volna, de most ezek a lehetőségek adódtak. Remélem nem csalódok... Meg egyébként is, az egész vajúdás és szülés alatt leginkább nővérekkel leszek körülvéve. A doki majd csak az akció pillanatára fog betoppanni.
Szóval reggel, a jeges úton, kicsit késve becsusszantunk a klinikára. Egy szigorú, ám beszédes nővér fogadott. Amíg Adam a vizsgálóba várakozott, mi gyorsan elvégeztük a már megszokott dolgokat. Vizeletadás, vérnyomásmérés, és súly... 139 lbs-t azaz 63,2 kg-ot mutatott a mérleg. Hoppá, jó sokat nőttünk az elmúlt két hét alatt, 3 lbs-t. :)
A kisszobába még pár rutinkérdés következett, és leszidás, hogy még mindig nincs kijelölt gyerekorvosunk. Dolgozunk rajta...;)
Ezután beküldte az orvost, hogy még a vizsgálat előtt megismerkedhessünk vele. Milyen rendes. Hamarosan megjelent az igen komoly és határozott, középkorú doki. Bemutatkozott, gyorsan átfutotta a számítógépén az adatlapomat, majd megkért, hogy feküdjek fel a vizsgálóra. Először szokásosan lemérte a méh hosszát, ami korának megfelelően 36 cm, majd elkezdte a hasamat körbetapogatni. Megállapította, hogy a baba feje lent van, balra helyezkedik el a teste, jobbra pedig a végtagjai. Ennek ismeretében a szonográfot is pont oda helyezte, ahol elvileg a kis szíve kell, hogy legyen. És abban a pillanatban hallottuk is. A pici lány szívecskéje ritmusosan lüktetett, aztán egyszer csak odarúgott egyet a műszernek. :) Nem szereti ha piszkálják.

Ezután az orvos kirobogott, mondván, hogy akkor készüljek elő, megnézi a méhszájam. (Mindezt pontosan úgy kell elképzelni mint a filmekben. Egy hatalmas papírlepedőt adnak, hogy letakarhassam a lábam.) Amikor visszajött a nővérrel, először kenetet vett. Ez pontosan nem tudom mit ellenőriz, de állítólag, ha az eredmény pozitív, akkor a kórházban kapok antibiotikumot, hogy a baba a szülőcsatorna áthaladása közben nem fertőződjön meg.
Ezt követően jött a méhszáj lecsekkolása, én meg feszültem figyeltem. "Felpuhult, 2-3 cm-re nyitva van!"- hangozott a doki válasza, miközben ujjaival egy kupaknyi lyukat formált. (Az amerikaiak ugyanis nem tudják mekkora egy centiméter.) Nekem a csodálkozástól tágra nyíltak a szemeim, ám az orvos még rátett egy lapáttal: "A baba fejét is megérintettem!" ... "Komolyan???" Ekkor már Adammel egymásra mosolyogtunk.
A doki megnyugtatott, hogy minden rendben és szépen halad... Ha folyna a magzatvíz, hívjuk. Elköszönt, és távozott. Amint kettesben maradtunk férjemmel csak vigyorogtunk és izgatottan öleltük át egymást. Pöttömke készülődik, és lassan útra kel! :)

Igazából nem hittem volna, hogy már ennyire nyitva vagyok. Biztosra vettem, hogy a doki kőkemény falba fog ütközni. Hiszen méhösszehúzódásaim is alig voltak még, és a babát sem érzem annyira az alhasamnál. De nagyon örülök, hogy fokozatosan haladunk, nem pedig egyszerre.
A végén kaptunk még egy kis csomagot, ami elvileg a szülés utáni dolgokról szól (szoptatás, etetés, baba- és mama ápolás), de a táska túlnyomó része reklámanyagokkal volt tele. Egy Walmart prospektussal meg egy doboz tápszerrel. A nővér ezek közül a szülés utáni depresszióra hívta fel a figyelmünket. Különösen Adam-nek kötötte a lelkére, hogy mindenképp olvassa el az erről szóló részt, mert neki kell észrevennie, ha én esetleg depressziós lennék.
Na, nekem meg erről is megvan a véleményem... Már miért lennék depis??? Hiszen már olyan régóta várom a kislányunkat, meg a babázást! Elhiszem, hogy vannak nők akik ezt a fordulatot nehezebben viselik, de szerintem itt egy kicsit túlzásba viszik a dolgokat. Annyi helyen olvasni a depresszióról, hogy az ember már saját magát beleéli és rángatja ebbe az állapotba...

Engem a méhem titkos munkálkodása lepett meg annyira, hogy másra már nem is tudtam koncentrálni. Még a kicsekkolónál is Adamnek kellett beszélnie helyettem. :) ...
December 23.-án, karácsony előtt jövünk újabb vizitre. De vajon kihúzom addig??? Elérjük a kívánt 37. hetet??? Az azért még jó lenne... Bár én bízom pöttömkében! Ő tudja a legjobban mikor kell kijönnie. :)
Otthon persze nem volt nyugtom... Újra ki és becsomagoltam a bőröndömet, hogy átnézzem mi hiányzik még. De a bébi is érezte anyukája izgalmát. Egész nap mozgolódott, helyezkedett. :)
Viszont, hogy még kicsit elhúzzam a napokat (talán heteket), teafogyasztás terén visszafogtam magamat. Most csak napi egyet iszok... Persze nem biztos, hogy a teától és a homeopátiától nyíltam meg, de ha ez így van, akkor annak csak örülök. :)

Nyolcadik terhesgondozásunk

December 2.-án újabb rutinellenőrzésen vettünk részt a klinikánkon.
Szerencsére most is, mint ahogy azt eddig is megszokhattuk, minden a legnagyobb rendben. :)
Vérnyomásom, vércukrom normál, és a két hét alatt 1 lb-t híztam. Most 136 lbs, vagyis majdnem 62 kg vagyok. Örülök, hogy ilyen jól haladunk. Nem is hízok olyan nagyon, de azért pöttömke egyértelműen növekszik a pocakomban.
Miután a nővérkétől megvoltak a szokásos kérdéskörök, egy újabb -számunkra eddig ismeretlen dokival- találkoztunk. Az idősödő orvos nagyon kedves volt és mosolygós. Gyorsan és sokat beszélt, de minden fontos dolgot megértettem. Először lemérte a méhem hosszát (34 cm), majd a bébi szívverését. Kicsi lányunk szívecskéje ma 150-el vert. A doki szerint biztos azért mert sokat mozgolódik odabent. :) Adam látta is, hogy a vizsgálat közben pöttömke hogyan rugdossa az oldalam. :)
Ezután az orvos még elmondott pár fontos dolgot. A legjobb hír az, (így a 34. héten) hogy vagyunk annyira idősek, ha esetleg beindulna a szülésem, már nem próbálnák leállítani. Persze azért jobb ha még pár hétig bent marad (ami érzéseim szerint úgy is lesz), de ha elfolyna a magzatvizem, vagy 5 percenként lennének méhösszehúzódásaim, akkor hívjuk a kórházat. Na, de ezt már számtalanszor hallottuk.

Két hét múlva kell újabb terhesgondozásra jönnünk, és akkor már a méhszájat is vizsgálni fogják. Azt követően pedig hetente járunk majd kontrollra. Rákérdeztem, hogy lesz e még ultrahangozás. (Adam csak röhögött: Most már kibírod ezt a pár hetet, és akkor élőben láthatod.- mondta. ) A doki szerint erre nincs szükség, mert a baba rendesen fejlődik. Szóval semmi méregetés, méhszáj vagy placenta állapotának vizsgálgatása. Amíg terebélyesedik a hasam és dobog a baba szíve, minden oké... Én meg minden magyar kismamás blogon azt olvasom, hogy kinek hány fokban érett a méhlepénye, mennyire nyílott ki, vagy mekkorára saccolják a bébi súlyát. De azért, hogy én ezt nem tudhatom, már igazán nem idegesítem magam. Talán jobb is ha az ember nem agyal ilyeneken, és hagyja, hogy szépen a baba döntse el, mikor akar világra jönni... A mérete miatt pedig végképp nem aggódok. :)

Ám hazaérvén hatalmába kerített a készülődési láz. Eddig bírtam türelemmel... Adam előszedte a sufni mélyéről kis bőröndömet, én meg lassan nekikezdtem a kórházi csomagunk összeállításának. Amúgy is mindig csak izgultam, hogy jaj mi lesz ha hirtelen indulni kell, és még nem is tudom mit vigyek. Szóval jobb korábban, mint későn. Aztán az is lehet, hogy a kofferom még egy hónapig a szoba közepén fog porosodni.
Tegnap pedig a nagymosás is megvolt. Hiszen csak a tiszta ruhákat lehet összepakolni... Tovább tartott mint gondoltam. Pöttömkének valóban rengeteg holmija van. Különválogattam az újszülött és a 0-3 hónaposig méreteket. Már csak azt kell eldöntenünk, hogy ez a sok rugdalózó közül melyiket vigyünk a kórházba.
A ruhásszekrényét is kipucoltam. Már csak egy alapos szőnyegtisztításra van szükségünk, és megnyugodhatok.
Adam kinyomtatta a szülési tervet,... az is mehet a bőröndbe.
Ja, és tegnap óta zuhanyfüggönyön alszok. :) Nem emlékszem hol olvastam ezt az ötletet, miszerint így védhetjük meg az ágymatracunkat, ha esetleg az éjszaka közepén folyna el a magzatvizem.
Hát így készülődünk mi lassan, lassan... Szeretnék karácsonykor már úgy hátradőlni, hogy bármi jöhet, mi készen állunk. :)

Hetedik terhesgondozásunk

November 19.-én, csütörtökön újra a klinika rendelőjébe volt jelenésünk... Minden a legnagyobb rendben, ahogy azt eddig is megszokhattuk. Hát én már csak egy unalmas kismama maradok, akivel semmi említésre méltó nem történik. :) De ez maradjon is így...
Összefoglalva: vizeletem, vérnyomásom, vércukorszintem rendben, és nem is híztunk olyan sokat az elmúlt 4 hétben. Jelenleg 135,2 lbs-nél (61,3 kg) tartok.
A dokival való találkozás előtt egy fiatal nővérke, hogylétem felől érdeklődve feltette a már megszokott kérdéseket. Külön érdeklődött aziránt, hogy vannak e kontrakcióim, valamint számolom e a baba mozgásait... Ezen kívül még arra is kíváncsi volt, hogy beadattam e már a H1N1 elleni vakcinát. A határozott nemleges válaszom után azért még rákérdezett, hogy szándékomban áll e, de amikor látta, hogy még mindig rázom a fejem, nem nyaggatott vele tovább. Gondolom nem én vagyok az egyetlen kismama aki az új influenza elleni oltást visszautasította. Kicsit izgultam, hogy majd az orvos is ezzel fog szekálni, de szerencsére ez a téma többé már nem került elő.

Ezután kis kínai doktorunk is beviharzott a vizsgálóba. Elmesélte, hogy minden rendben a cukorterheléses tesztemmel, és, hogy mivel a placenta néha produkálhat magasabb vércukorszintet, aggódásra semmi okom. A konzultáció után megmérte a méhem hosszát: 32 cm, korának tökéletesen megfelelő... és a baba szívverését: 130. Én arra még rákérdeztem, hogy kitapintható e már pöttömke pozíciója. Az orvos erre egy határozott mozdulattal az alhasamba markolt, és kijelentette; ott a bébi feje. :) Örülök, hogy már fejjel lefelé lóg a drágaságom, bár a doki szerint korai ezen filózni, mert simán bukfencezhet még odabent. A magzat fekvését általában a 36. héttől szokták vizsgálni.

A változás mostantól annyi, hogy nem 4 hanem 2 hetente kell terhesgondozásra járnunk. Hát igen, nem sok maradt már hátra. Arra pedig különösen felhívták a figyelmem, ha esetleg egy órán belül négyszer lennének méhösszehúzódásaim, vagy elkezdene csordogálni a magzatvizem, azonnal hívjam őket... Jujjj, de izgi! :)

Cukorterheléses vizsgálat

Azt hiszem jó döntés volt ilyen hamar letudni a második cukorterheléses vizsgálatot. Nem volt egy leányálom, de túléltük...

Erre a vérvételdömpingre már előző este felkészültem. 8:30kor befejeztem az evést, hogy meglegyen az elvárt 12 óra koplalás. Az a típus vagyok, akinek muszáj valamit reggel a gyomrába tennie. De most kajára még gondolni sem mertem, nehogy rosszul legyek.

Ezúttal egy másik, hozzánk közelebb lévő vérvételi laborba mentünk. 8:25 kor bejelentkeztünk, és már vezettek is be a rendelőbe ahol egy pillanat alatt lecsapolták az első adagot. Ezután megkaptam a fincsi glükóz italomat. Még választhattam is a narancsos és a citromos ízesítésű között. Mint először, most is a citromosat kértem. Kiküldtek a váróba, és mondták, hogy szóljak, ha megittam. Ám még mielőtt belekóstolhattam volna, figyelmeztettek, hogy ez jóval édesebb lesz, mint az első körben volt. 3 deci vízben az 50 helyett 100 mg glükózoldatot raktak... Hát még most is felfordul a gyomrom, ha csak rágondolok. A negyedénél úgy voltam vele, hogy feladom, a felénél meg azt hittem visszahányom az egészet. De végül összeszedtem magam, másfelé tereltem a gondolataimat és lehúztam a maradékot. A cukor végigmarta a torkom és a gyomrom. Felálltam, odasétáltam a felszabadultan trécselő nővérkékhez, és szóltam, hogy megittam mind. Tágra nyílt szemekkel néztek rám, hogy "máris?" :) Talán azt hitték, hogy órákig fogok szenvedni vele?! Az ilyet jobb ha az ember gyorsan lehúzza. (Mint a pálinkát. :)) 8:30kor már el is indították a stopperórát, számomra meg következhettek a szenvedés órái.

9:30kor megtörtént a második vérvétel, én meg kezdtem egyre pocsékabbul lenni. Éhes voltam, a gyomromat meg marta a cukor. Szédültem, hányingerem volt és fáradtnak éreztem magam. A nővér nagyon rendes volt. Mondta, ha rosszul lennék, nyugodtan feküdjek le a rendelő ágyára, de ne ijedjek meg, ezek a hullámzások teljesen normálisak ilyenkor, mert a cukor most esik vissza a szervezetemben... De én inkább ottmaradtam Adammel a váróban, aki kitartóan végigült velem minden egyes órát. A vállára dőltem, és babavárós könyveket olvastunk. Próbáltam elterelni a gondoltaimat...

10:30kor újra lecsapoltak, de ezután már jobban éreztem magam. Leszámítva persze, hogy kezdtem egyre éhesebb lenni. Pöttömke is felébredt, mozgolódott. Szegénykém gondolom ő is enni akart már.

Szerencsére viszonylag hamar letelt a harmadik óra is, és 11:30kor újabb vért vettek. A szúrások annyira nem voltak fájdalmasak, most meg olyan a karom mint egy drogosnak. :D Leginkább a koplalást és a cukros víz okozta rosszullétet volt nehéz leküzdenem.
De túléltük, pár nap múlva meglesz az eredmény. Hazafelé mente még gyorsan beugrottunk levesért és szendvicsért a Quiznos Sub-ba, most meg pihenek...Jó hétvégét!

Hatodik terhesgondozásunk

Ahogy közeledünk a kiírt időponthoz, a helyzet kezd komollyá fordulni. Egyre több a vizsgálat, sűrűsödnek a kérdések és a tennivalók. A 28. héten két fontos elintéznivaló várt ránk.

Először is a már beígért cukorterheléses vizsgálat. Szerencsére itt, Amerikában ezt egy fokkal barátságosabban oldják meg. Gondoltam én... De kezdeném a legelején.
Szerda (október 21.) reggel 7:10kor csörgött az ébresztőnk, de mivel nem sikerült egyikünket sem felráznia, riadtan ugrottam ki az ágyból 7:30kor. Egy óra múlva jelenésünk van a klinikán, és nekem még meg le kell gurítanom a glükóz italt, amit legutolsó alkalommal kaptam. Az utasítás szerint már behűtve várt rám. Szerettem volna egy szuszra lehúzni, de sajnos olyan hideg volt, hogy szüneteket kellett tartanom. (Hát nem hiába, a jó tanács is csak az amerikaiaknak szól, akik ugye köztudottan mindent jéggel isznak.) Miután leküzdöttem a túlcukrozott löttyöt, mentem is készülődni. Nem is volt annyira vészes, gondoltam... Aztán a kocsiban már kezdtem rosszul lenni. Hisz nem ehettem rá semmit, és a víz sem oldotta a torkomban és gyomromban lapuló égető érzést. Csak túl akartam lenni az egészen.

A klinika földszintjén van a vérvételi labor. 8:20kor bejelentkeztem. Még 10 percet kellett várnunk, hogy leteljen a kötelező 1óra várakozási idő. (A vérnek ugyanis ennyi idő alatt kell lebontania a cukrot, amit megittam.) Adam bekísért a rendelőbe, de a csajszi nagyon ügyes volt, egy szempillantás alatt, fájdalommentesen lecsapolt. Az eredményt azonnal megtudhattuk. A nővér kis üvegcsére cseppentett picit a véremből, majd azt egy gépbe rakta. "Azt szeretnénk, ha 140 alá esne az eredmény."- mondta, majd vártunk... Pár perc múlva 152 jelent meg a kijelzőn... Most mi lesz? A csaj egyből felvilágosított minket, hogy az orvos valószínűleg újabb, úgynevezett 3 órás cukorterheléses vizsgálatra fog küldeni. Hurrá, de jó!
Az eljárás ugyanis a következő: ha ennél a sima (1 órás) vércukorszint tesztelésnél elbukik a dolog, akkor kínoznak csak meg. Ez végül is elég jó, tekintettel azokra, akiknél normál eredmény születik. Ha jól tudom ezt már Magyarországon is bevezették, nem kell tehát mindenkinek diabétesz vizsgálaton részt vennie. Ki hitte volna, hogy az egészséges étkezésem mellett nekem majd ilyennel gondom lesz. Ez még nem azt jelenti, hogy beteg lennék, csupán arra adott jelzést, hogy elkerülhetetlen a 3 órás tesztelés. (Viszont akinek 200 fölé ugrik az eredmény,e az már egyértelműen cukorbetegségre utal.) Röviden ez a második lépcsőfok majd abból fog állni, hogy először éhgyomorra lecsapolnak, aztán glükózos vizet kell innom, majd 3 óránként újabb vérvételsorozat következik. Rémesen hangzik, igaz? De sajnos csak így tudják nyomon követni, hogyan dolgozza majd le a vérem a cukrot. Mindegy, mindent a baba érdekében. Hiszen az ő egészsége a legfontosabb.

De az tuti, hogy rosszul leszek, mert már most ettől az egytől émelyegtem. Még a müzliszelet sem segített. Felmentünk hát 8:30ra a klinikánkra, hogy egy újabb dokival megismerkedhessünk.
Előtte persze megvolt a szokásos vizeletvizsgálat, vérnyomás és súlymérés. Ezekkel szerencsére nincs semmi gond. Pöttömkével 132,4 lbs- nél tartunk, ami kereken 60 kiló. A nővérke nagyon kedves és segítőkész volt, és az orvosról is csupa jó véleményt mondhatunk. Megmérte a méhem hosszát és a baba szívverését, minden rendben fejlődik.
Szegény pocaklakómnak azért elég hevesen kalapált a szívecskéje, gyanítom, hogy ez a terheléses vizsgálat őt is megkínozta. Olvastam is utána, hogy ez a cukordózis milyen sokk a babáknak. Szegénykém! Ezt sajnos még egyszer végig kell csinálnunk, de az háromszor rosszabb lesz. :(
Az idősödő orvos nagyon segítőkész és türelmes volt velünk, mindent részletesen elmagyarázott, ráadásul még viccelődött is sokat. Nem fogom bánni, ha a szülésnél ő lesz ügyeletben.

Mindezek után még egy fincsi dolog hátravolt. Az RhoGAM oltás. A 12. hétben ugyanis váratlanul kiderült, hogy Rh negatív a vércsoportom, ami veszélyeztetheti a magzatot. Akkor, június közepén beadták az első ellenanyagot, most pedig, 4 hónapra rá kellett megkapnom a másodikat. (De egyébként is az Rh negatívos kismamák a 28. héten kapnak ilyen vakcinát.)
A seggbeszúrás gyorsan és fájdalommentesen megvolt, csak utána éreztem úgy, hogy menten elájulok. Adammel még pár percig ücsörögtünk a kicsekkoló előtt, de aztán szerencsére hamar visszanyertem az életerőm. Persze csak amíg haza nem értünk. Ez a cukrozott lötty egész nap égette a gyomrom.
Következő terhesgondozás 4 hét múlva, második cukorterheléses vizsgálat holnap. :S

Ötödik terhesgondozásunk

Eredetileg már múlt héten el kellett volna mennünk erre a vizsgálatra, amit anyagi okok miatt próbáltunk elsumákolni. Sajnos nem sikerült. Elvárják, hogy négyhetente kötelező vizsgálatokon jelenjünk meg, illetve az utolsó hónap(ok)ban 2 hetente.
Ám amikor a múltkor csaknem 1200$-os számla jött ki hozzánk, ismét nagyon mérgesek lettünk a haszontalan, szemtelen és pofátlan biztosítónkra, aki sohasem akar fizetni. Az ultrahangok, laboros tesztelések méregdrágák. De elvileg ezeket a biztosítónak mind fedeznie kéne. Anélkül, hogy nekünk rájuk kéne telefonálni, bosszankodni, vagy könyörögni...Mindegy, nem is idegesítem most fel magam ezen. A lényeg, hogy megpróbáltunk kevesebb vizsgálattal "átvészelni" a terhességet, de a klinika szerint fontos, hogy a kismamát folyamatosan ellenőrizni tudják. Még ha minden rendben zajlik is. Az immáron ötödik terhesgondozásunk átkerült hát hétfő (október 5.) délelőttre. Az utolsó alkalommal megismert, ázsiai orvoshoz kértük az időpontunkat.

Ezen a napon igen kedvetlenül és morcosan ébredtem. Rémálmok gyötörtek, alig aludtam egész éjjel, és az időjárás is olyan komor lett. A hideg váratlanul és hirtelen érkezett...
Ám ezúttal egy kedves, beszédes nővérke fogadott minket. A szokásos vérnyomásméréshez annyit fűzött hozzá, hogy szép alacsonyak az értékeim (sosem sikerül megjegyeznem mennyi, ne is kérdezzétek). Majd mérlegre álltam: 129 lbs (58,6 kg). 3 kerek kilót híztam a múlt hónap óta. Szerintem jól haladok. Egyébként is a hasamon kívül nem sok helyen gömbölyödök. :)
A vizeletadás után elcsacsogott velünk egy kicsit, beírt néhány adatot a gépbe, majd megkérdezte, hogy elvégeztem e már a diabetikus szűréstesztet (Universal Diabetic Screening Test). Ezekben a hetekben szoktak ugyanis cukorterheléses vizsgálatot végezni a kismamákon. Én erről -magyar blogokon- már sokat olvastam, de eddig nem voltam benne biztos, hogy ilyet csinálnak e itt is. (Abban reménykedtem, ha eddig is minden rendben ment nálunk, talán megúszhatom. :))
Kaptam hát egy tartalmasan teleírt papírt arról, mit kell tennem, meg ezt a képen látható 3 decis löttyöt. A glükóz tartalmú italt 10 perc alatt kell majd meginnom a 2 hét múlva esedékes orvosi vizsgálat előtt 45 perccel. (Mivel vért pontosan 1 órával a folyadék bevitele után fognak venni.)
"Ezzel a teszttel a terhességi cukorbetegséget szokták szűrni. A terhességi cukorbetegség a baba megszületésével általában megszűnik, viszont a várandóságot követő 6-8 évben megnő azoknál a nőknél a betegségre való hajlandóság, akiknél megállapították a terhességi diabéteszt. Következménye lehet még, hogy a baba nagyobb súllyal jön világra."

Később megjött a mosolygós ázsiai dokink, aki mérőszalaggal lemérte a méhem hosszát (26cm), meg meghallgatta a baba szívverését. Miután mindent rendben talált, megkérdezte, hogy kaptam e már influenza elleni oltást. Mondtam neki, hogy hát még karácsonykor, a bevándorlási kérelemhez kellett... De akkor már gondoltam magamba, na ez a doki oltás-párti, amivel én nem annyira értek egyet. Sok rosszat hallottam már a túlzott vakcinák mellékhatásairól, valamint az újfajta H1N1 influenza elleni szérumot sem szándékozom beadatni magamnak. Pedig a terhes nők elvileg veszélyeztetettebbek, ugyanakkor az ellenanyagot még mindig nem tesztelték le megfelelően.
Mivel kisvárosban élek, nem megyek szinte soha nagy közösségbe, vagy hosszú útra, nem érintkezem idegen emberekkel,... egészségesen táplálkozom és vitamint fogyasztok, nem látom szükségét annak, hogy mérgezzem magam (és a babát). És hoppá, a doki azt tanácsolta, hogy a sima influenza elleni oltás mellett ezt az újat is adassam be magamnak. Mindkettőt?!!... Van értelme a túlzott védekezéseknek, vagy csak az orvosok mániája, divatja ez? Félnek a perektől vagy csak anyagi hasznot, bizniszt látnak a vakcinákban??

A kicsekkolónál várakozva aztán elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg jó nekünk ez a doki, vagy esetleg megismerkedhetnénk a többivel is?! Végül úgy döntöttem, jobb ha találkozom a maradék klinikánkon rendelő szülésszel... Két hét múlva hát új orvossal van randink.

Végre egy eredményes vizsgálat

Ma azzal az elhatározással érkeztünk a Klinikára, ha ismét érdektelenek és felületesek lesznek velünk, új rendelő után nézünk.

A fogadó nővér igen komor volt. Úgy végezte munkáját mint egy gép, még egy udvarias mosolyt sem eresztett el. Elküldött a mosdóba, hogy vizeletet adjak, majd szokásosan testsúlyt és vérnyomást mért.
122.4 lbs (55,6kg) Csaknem fél kilót (8 lbs) visszafogytam.

Ezután a vizsgálóba mentünk, ahol jöttek a szokásos kérdések. Hányinger, hányás? Nincs. Fejfájás? Csak egy kicsi. Szedem a terhesvitaminokat? Igen. Vérzés? Nincs? Görcsölés? Igen, az van. Beírta a laptopjába, elköszönt, és mondta, mindjárt jön a doktor úr.
Öt percen belül betoppant egy mosolygós, közvetlen és szakorvoshoz szemtelenül fiatal külsejű ázsiai orvos. Kínai lehetett, vagy japán. Őszintén szólva kora elsőre meglepett minket, de percről percre a bizalmunkba férkőzött. Komolyan vette a panaszaimat, megvizsgált, felvilágosított, ugyanakkor poénos és barátságos is volt velünk. Ő mentett meg minket attól, hogy végső elkeseredésünkben kijelentkezzünk a Cadilac Klinikából. A következő terhesgondozásunkat is az ő rendelési idejéhez kértük. Reméljük bizalmunk és pozitív benyomásunk az egész terhesség alatt megmarad.

Azért ez a nagy megkönnyebbülés és öröm, mert elég "komoly" panaszokkal érkeztem ma a rendelőbe. Tegnap egész nap görcsölt a pocakom, aztán jobb oldalt alul is erős fájdalmaim voltak. Épp a petefészek tájékán. Amikor sétálni próbáltam, csak még jobban szenvedtem, így maradtam mozdulatlanul az ágyban. Adam segített a háztartásban és munka után hozott nekem vacsorát. :) Csak az tartott vissza attól, hogy ne menjünk be a sürgősségire, hogy tudtam, másnap reggel úgyis jelenésünk van a klinikán. Egész éjjel mozdulni sem bírtam, és nagyon féltem, nehogy valami komolyabb bajom legyen.
De szerencsére, mint ma kiderült, semmi okom az aggodalomra. A dokinak elmeséltem a panaszaimat, ő pedig érthetően elmagyarázta, hogy csupán a szalagjaim és szöveteim nyúlása okozza a fájdalmat. Ahogy nő a méhem, úgy feszíti a többi szerveimet. Nagyon rendes volt, mert az aggodalmam komolyan vette és a biztonság kedvéért meg is vizsgált. Ráhasalt a hasamra és a köldököm felé húzta. Mondta, hogy nyugodtan mozoghatok, tornázhatok, nem szükséges feküdnöm. Sőt, a hasizomnak jót is tesz egy kis erősödés.
Adam közbe persze mondogatta, hogy látod nekem lett igazam, nem kell mindenen idegeskedni. A várandóság természetes folyamat, és sok változással jár, ami normális. A doki erre mind rábólintott, és mondta, hogy csak hallgassak a cool férjemre. Hát ja, ti férfiak könnyen beszéltek. Adamnek meg persze csak úgy dagadt a melle. Nem csoda, hogy ez az orvos egyből szimpi lett neki. :)
Meghallgattuk még a baba szívverését és lemértük a méhem hosszát, csak úgy mint előző alkalommal. Minden rendben, és a pocakom is korához megfelelően növekszik.
A doki végigfutott a számítógépben lévő "fájlomban", miközben hangosan vissza is olvasott:
Placenta rendben, magzatvíz rendben, méhszáj zárt és 3,2 cm-es (jeeeee!), magzat szívverése rendben, fejlődése rendben... Majd kérdezett is: Első terhesség? Igen. Nem volt előtte sem abortusz, sem vetélés? Nem. Gyógyszerallergia, érzékenység? Nincs. Nem volt műtéted sem? Nem. ... Hát, nem sok tennivaló van itt, te egy unalmas várandós vagy.- vonta le végül viccesen a következtetést. Erre persze mindannyian nevettünk, én meg mondtam, hogy remélem a szülés is ilyen csodásan gördülékeny és problémamentes lesz.
Csak annyi a dolgom, hogy megnyugodjak, és relax. :) De azt hiszem az aggódás is a terhesség velejárója, hisz minden kismama végigidegeskedi a 9 hónapot.

Aztán végül zárásképp megkérdezte mit tehetne még értünk, én meg kapva az alkalmon rákérdeztem, megkaphatnánk e végre az ultrahangos eredményeket. Persze, semmi akadály. Egy két kattintás, és máris a kezünkben voltak a papírok. Ez ilyen egyszerű, csak a megfelelő doki kell hozzá. (Nem pedig azok, akik még a fejüket sem képesek odadugni a páciens elé.)

Következő terhesgondozásunk a 25. hétben, szeptember 29-én lesz.
Most pedig -akit érdekel,- összegzésképp a 20. heti ultrahang (augusztus 28.) mérések:

-A baba elülső gerinccel farfekvéses.
(Ez még a korai terhesség miatt egyáltalán nem gond, sokat fog még forgolódni.)
-A méhlepény a mellső falon tapad.
- Méhszáj: zárt, 3.2 cm. (Augusztus 21-én csupán 2.6 cm volt.)

Magzat méretei:
BPD (koponya haránt átmérője): 4, 35 cm (ez 19+1 hetes magzatnak felel meg)
HC (fejkörtérfogat): 16,3 cm (ez 19+0 hetes magzatnak felel meg)
AC (haskörfogat): 14,08 cm (ez 19+2 hetes magzatnak felel meg)
FL (combcsont): 3,02 cm (ez 19+2 hetes magzatnak felel meg)
Ezekkel az adatokkal a szülés dátumát 2010. január 13-ra saccolták.

-Baba szívverése: 137 percenként. (Augusztus 21-én 136 volt.)
-Körülbelüli súlya: 288g +/- 43 g.

-A kisagy, agykamra, orrüreg, szívkamra, arc, szemüreg, orr, ajkak és a magzati ideg tengelye normális.
-Veséim, gyomrom, húgyhólyagom rendben, a köldökzsinór is normál, 3 érrel.
-Magzatvíz mennyisége normális.

Harmadik találkozás a kislányunkkal :)

Péntek reggel harmadszor is láthattuk kisbabánkat. :) Múlt héten ugyanis újabb ultrahang vizsgálatra rendeltek vissza minket. A kicsi szívét kellett újra lemérni (mert nem látszódott tisztán) és a méhnyakamat (mert túl rövidnek ítélte a doki). Harmadszor pedig kellett egy második megerősítés a gyerek nemét illetően. Hiszen ha minden problémamentesen alakul, legközelebb már "csak" élőben találkozunk a kis törpével. :)

A beutalómra az volt ráírva, teli húgyhólyaggal érkezzek a vizsgálatra. Gondolom a méhem ettől majd feljebb nyomódik, és a magzat szebben kirajzolódik a monitoron.
Reggel az ébresztő csörgése előtt egy órával már kinyíltak a szemeim, és nem bírtam visszaaludni. Nem is akartam. Kisomfordáltam hát a konyhába, kényelmesen megreggeliztem, majd elkezdtem kortyolgatni a vizet.
A kocsiba elfogyasztottam még egy üveggel, így amikor a váróban kellett vagy 15 percig ücsörögnöm, már nem igazán bírtam magammal. Talán túl sokat is ittam, mert kezdtem görcsölni és rosszul lenni. De sikeresen eltereltem a gondolataimat, majd végre az ultrahangos csaj is megjelent.

Amint a meleg gélt és a készülékét a hasamra cuppantotta, máris megjelent a kis pocaklakó. Ma úgy tűnik a babalak alsó szintjét választotta, ugyanis teljesen lent, a csípőcsontosnál lapult, felhajtott karokkal, törökülésben. :) Az asszisztens ezért úgy döntött, először a méhnyakamat méri le. Én persze tátott szemekkel meredtem a monitorra. 2 egész 7 és valamennyi, majd újabb mérésnél 3 egész valamennyi. Szuper, fellélegeztem. És a csaj is azt mondta, hogy minden szép. Múlt héten valószínűleg csak azért kaptunk gyenge értékeket, mert üres volt a húgyhólyagom. De majd a doki úgyis részletesebben felvilágosít minket. (Reméljük!)
A méhlepényt is megnéztük, a felső falon tapadt meg.

Eközben a pöttömke kicsit megmozdult, kibújt az odújából, a csaj pedig nekiállt lefotózgatni a szívecskéjét. Rengeteg képet csinált, és közben mindent kommentált. Nagyon kedves és segítőkész volt. Látszott rajta, hogy rajong a babákért, és szereti a munkáját. Szóval láttuk a baba szívkamráit, és mind a négy szívüregét... Még a szívverését is meghallgathattuk. 137, ami jóóóóval kevesebb, mint múlt héten (150). Ez érdekes. Az asszisztens mondta, hogy az jó, ha ingadozóak az értékek, mert ez azt jeleni, hogy a magzat reagál a különféle ingerekre.

Miután az orvosnak megcsináltunk minden szükséges fotót, a vizsgálat izgalmasabb része következett. A csajszi megkérdezte tudjuk e már a baba nemét. Mondtuk, hogy igen, de még egy megerősítés jó lenne. (Persze közbe mi nem mondtuk meg, hogy mit jósoltak előzőleg.) "Egyértelműen kislány."- vágta is rá egyből, majd nagy lelkesen elkezdte mutogatni a lába közét. :) "Látjátok azt a három csíkot? Olyan mint egy szendvics."- magyarázta a kislányunk nemi szervének felépítését. :) Én meg kapva az alkalmon, meg is kértem gyorsan, hogy nyomtasson ki nekünk egy képet ebből a pozícióból. (Akik nem látják: alulról fotózva, jobboldalt az a 3-as alak a popsija, balra pedig kinyúlnak a lábai.) Most már tényleg bátran lehet rózsaszín ruhákat vásárolgatni. 100%, hogy lány.
Adam megnyugodva (vagy beletörődve sorsába?) nagy sóhajjal hátradőlt a székében. De aztán gyorsan vissza is bújt a monitorba, mert a mozizásnak még nem volt vége. Az asszisztens tényleg annyira lelkes volt, hogy tovább mutogatta nekünk csöppségünk testrészeit. "Ez itt a kezet, itt látszik az öt ujja (jaj de jó, öt ujja van, megnyugodtam). Ezek a lábai keresztbe téve. Úgy ül mint egy indián. :) Ez itt a füle, az orra, a szája..." Na, itt kicsit megálltunk. A jobb (azt hiszem a jobb) kis keze megint fent volt az arcánál. Vagyis az orránál. Bár én szerintem a mutatós ujját feltartva szopta az ujját. Nagyon érdekes, hogy eddig akárhányszor "találkoztunk vele" (háromszor) a kis karja mindig ott volt. De most a bal kezét is láttuk. Az is fent, az arcánál volt. "Kis bokszoló lesz belőle."- mondta a kispapa nevetve, habár ez kicsit eltér a mi elképzeléseinktől. Balett táncosnak vagy tornásznak jobban örülnénk. :)

Az asszisztens próbált nekünk kinyomtatni egy szép, közeli profilképet, de a pöttömke sehogy sem akarta elvenni onnan a kezét. :) Végül egyszer csak hirtelen letette, és elkezdett hal módjára tátogni. Biztos épp iszogatott a kis csillag. :) Nos ezekről az érdekes pillanatokról lőttünk pár sorozatképet:
(Az első képen még ott a keze, a másodiknál már rakja lefelé, a harmadik és negyedik pedig tátogó szájas tiszta pofikép.)



Adam azt mondta, hogy ő már az ultrahangon keresztül látja, hogy very cute kiscsaj lesz! :)
Az orvossal szerdán van randink, ő majd szemügyre veszi az ultrahang képeket és megállapítja minden rendben halad e.

Azért jó érzés tisztán megbizonyosodni arról, hogy akkor valóban kislányunk lesz. Az összes kétségem eloszlott, hisz én magam is láttam a bizonyítékot. :)
Anyósom nagyon örül, mert őt eddig csak fiúk vették körül a családban, most meg végre lesz egy kislány akit igazán elkényeztethet.
A hétvégén máris egy icipici, rózsaszín szalagos, horgolt lábbelivel jött elő. Megkérdeztem, hogy ez honnan van? "Adamé volt."- válaszolta viccesen. Férjem persze egyből furcsán nézett, mire anyósom elmagyarázta, hogy még várandósan vette ezt a cipellőt, amikor azt hitte, hogy kislánya lesz. :) Ki hitte volna, hogy majd 25 év múlva ezt a pici unoka fogja hordani.
A lányos apuka barátaink is fellélegeztek, hisz nem kell pár év múlva megszakítaniuk velünk minden kapcsolatot, megelőzvén, hogy a fiunk esetleg rástartoljon valamelyik kiscsajra. :)
Adam szomorúan lemondott a hokizásról és az autóvásárlásról. De még nincs minden veszve. Megbeszéltük, hogy másodikra fiúra fogunk gyúrni. ;) De ez a történet még odébb van...

It's a girl!!! :)

Tudom, péntekre ígérkeztem a nagy hírrel, de ami késik nem múlik. Jöjjenek hát -a címben már megírt- hatalmas és meglepő felfedezés részletei:
Az orvosi vizsgálat előtt Adammel még egyszer utoljára megpróbáltuk kisakkozni a babánk nemét. Találtunk is a neten nagyon sok érdekes (és furcsa kérdésekkel teli) kvízjátékot, amiket szorgalmasan ki is töltögettünk. Meglepően mindegyik arányosan 30-40%-ban fiút, 60-70%-ban lányt saccolt. Adam örült, én meg nem értettem, ez hogyan történhetett meg. :) Felfedeztük, hogy a nagyon türelmetlenek még tesztet is vásárolhatnak ami megmondja a baba nemét. Végül megnéztünk pár ultrahang fényképet ahol bemutatják, mi a különbség egy fiú és egy lány 2D-s képén.
Csütörtök este összefutottunk a barátainkkal, akik szintén nagy izgalommal várták a másnapi eredményhirdetést. Traci mondta, hogy szerinte lány, de mivel ő eddig mindig tévedett, biztos, hogy nem az. :) Nancy terhességéről mesélt, a kis Hailey pedig kijelentette, hogy ő bizony lány játszópajtást szeretne. :)

Én azon az éjszakán alig aludtam. Nagy szélfúvás és villámlás volt odakint, de az eső nem esett. Már alig vártam, hogy reggel legyen. Foszlányokban a vizsgálatról álmodtam, és arról, hogyan próbáljuk megtudni a baba nemét. 6:10-kor aztán -az ébresztő csörgése előtt 5 perccel- megébredtem. Fel is keltem rögtön, és elkezdtem izgatottan készülődni.
7:00kor már a klinika várójában ültünk. Egy kedves fiatal lány fogadott minket, aki leginkább amiatt volt ideges, hogy a 15 perces csúszás miatt (beregisztrálás a recepción) lesz e elég ideje elvégezni a méréseket. Végül úgy döntött, nekiállunk.
Amíg én felfeküdtem az ágyra, az első kérdése az volt, szeretnénk e tudni a baba nemét. Persze, már nagyon várjuk azt a részt!-válaszoltuk. :)
Sajnos ebben a szobában nem volt külön falra akasztott monitor, így nekem csak kitekeredve, karomra támaszkodva sikerült az eseményeket figyelnem. Adam mellettem ült, szorosan fogtuk egymás kezét, és izgatottan, fél órára az asszisztens képernyőjére meredtünk. A csaj igyekezett mindent kommentálni, és kérdéseinkre felelni. Lemérte a kicsi koponyáját, agyféltekéit, szemgödrét, orrát, kar és lábcsontjait, mellkasát, gerincoszlopát, szívét... és még ki tudja mennyi mindet. A baba láthatóan sokkal nagyobb volt, mint amikor utoljára láttuk. A pocaklakó már nem fért bele teljesen a képbe, így az ultrahang készüléket gyakran kellett a hasamon csúsztatni, hogy a megfelelő szögből láthassuk őt. Most ugyan nem sokat mozgolódott (biztos még aludt), ám annál gyakrabban rúgott előre a lábaival. Így már legalább tudom mi az a kopogtató érzés a hasam jobb oldalán. :) Meglepődtem amikor az ultrahang készülékét az asszisztens teljesen a köldököm fölé csúsztatta, és a babát is még mindig látni lehetett. Már ekkora nagy lenne a méhem?
A vizsgálat alatt a csaj szerencsére több fotót is kinyomtatott a számunkra. Az elsőn a baba teljes életnagyságában (16 centis) látszik; a másodikon a profilképe, szája felett a kis ujjacskáival...



...a harmadik a kedvencünk, ahol a kis tappancsai rajzolódnak ki; a negyedik pedig egy arckép szemből, ám elég torz, így leginkább egy ufóra hasonlít szegénykém. :)



Miután végeztünk a mérésekkel, az asszisztens mondta, hogy mivel a baba pont úgy feküdt, hogy a gerincvonala eltakarta a szívét, nem tudott annyira használható képet készíteni a szívkamrákról. Ezért az orvos minden bizonnyal vissza fog minket majd rendelni. Nagyon remélem, hogy minden rendben van azért! (Zárójelbe megjegyezném, itt az az eljárás, hogy a doki az asszisztens csaj által készített -csaknem 40 darab- fotót nézi meg. Nem is értem ennek mi értelme? Miért nem tudja ő maga közvetlenül elvégezni a vizsgálatot. Így mindent megnézhetne amire szüksége van. A másik meg, hogy szerintem a csaj kifutott az időből. De még mindig jobb, ha visszarendel, mintha elkapkodta volna a dolgokat. )

Végezetül még egyszer utoljára "átsurrantunk" a baba testén, miközben a csaj az alábbiakat mondta: "Annyira nem sikerült jó helyzetet találnom arra, hogy megnézzem mi van a lába között, de egyenlőre minden jel arra utal, hogy ez egy kislány. Elkezdhetitek vásárolni a rózsaszín ruhákat." :) KISLÁNY??-kérdeztem vissza, majd gyorsan Adamre néztem. Ő csak nevetett. "Nekem volt igazam."- mondta. Hirtelen két érzés kavargott bennem. Az egyik, hogy sikerült örömet szereznem férjemnek, és teljesült a vágya; a második meg, hogy próbáltam a kisfiamat kislánynak látni. :) Olyan volt minden mintha új babám lenne. :) Mindeközben sikerült alulról is meglesnünk a pocaklakót, U alakban széttárt lábakkal, és valóban nem fityegett ott semmi. (Adamnek mondtam is később a parkolóba; most már ne is legyen fiú, mert akkor igen kicsi a kukaca, hogy nem vettük észre. :))
Tiszta kába voltam, amikor a vizsgálót elhagytuk. Kavarogtak bennünk a gondolatok. Olyan volt az egész, mintha újra közölték volna velünk, kisbabánk lesz. Nem is gondoltuk volna, hogy ez a hír ennyire felkavaró lesz a számunkra. Adam szabály szerűen sokkot kapott. Még sohasem láttam ennyire kétségbeesettnek. "Hogy tudok én majd egy kislánnyal játszani?" "Vajon szeretni fog?" "És mi lesz ha majd felnő??" Az álma hirtelen megvalósulni látszott, és ez megijesztette.
Drága férjecském ezt a pici rugdalózós képet küldte nekem délután a munkahelyéről. És ez mindent elárul az aggodalmairól. :) Jaj, édes lányom, szigorú apa vár rád idekint. :)
(Sorry Boys! My Daddy says i can't date 'till i'm 30!=Bocsi fiúk!Apukám azt mondta nem randizhatok, amíg nem vagyok 30!) Szerintem nagyon vicces. Vissza is írtam neki, hogy akár már most megrendelheti ezt a kedves ruhadarabot. :)

8:30kor volt az orvossal a randink. Mivel addig maradt fél óránk elugrottunk reggelizni a Starbucks-ba. Közbe Adam végigtelefonálta a családtagjait. Mindenkinek óriási meglepetést okozva, és pár nyugtató szóba reménykedve... Az időnk hamar letelt. A reggelit már nem volt időnk megenni, így csak a jegeskávéval és a jegesteával sikerült visszajutnunk a rendelőhöz. Gyönyörűen sütött a nap, és már kezdett egyre melegebb lenni.

A harmadik terhesgondozásomon már rutinszerűen követtem a nővérke utasításait: Felálltam a mérlegre, ami ezúttal szerencsére egész szép eredményt mutatott: 123.2 lbs (56kg)! 7 lbs-t (3,2kg) híztam 4 hét alatt. Jól haladok, behoztam a lemaradásom. Megmérte a vérnyomásom, majd a reggeli teának köszönhetően a vizeletteszteléshez is egész szép mennyiséget tudtam produkálni. Ezután az egyik vizsgálószobába vezettek. A nővér -hogylétem felől érdeklődve- bepötyögte számítógépébe a szokásos kérdésekre a válaszaimat, majd magunkra hagyott minket.
Végiglapoztunk vagy 3 magazint, mire a várt orvos helyett egy újabb nővér (vagy orvossegéd, vagy asszisztens) jött be. Hozott magával egy orvostanhallgatót (vagy tanulót, vagy segédet...) is, mondván, hogy hallották, én nem beszélem folyékonyan az angolt, tudok esetlen oroszul?!...Miiiiiii?? Hát mondtam sajnos nem, és te tudsz magyarul?:) Felvilágosítottuk őket, hogy annyira azért nem katasztrofális a nyelvtudásom, és a férjem is azért van itt velem, hogy segítsen.
Nos, ez a nővérke igen "szigorú", komoly és elhatározott volt. Nem mosolygott, és minden igen nyitott szemmel, rezzenéstelen arccal magyarázott. Az emberben még a vér is meghűlt, mert azt hittem -hirtelen amikor bejöttek-, hogy valami nagy baj van. Hát, hogy baj e, azt még nem tudom, de volt miről csacsognunk, az biztos. Először közölte, hogy átnézték az adataimat az orvossal (akit megint nem értettem, hogy ő annyira f@#agyerek, hogy be sem jár a pácienseihez, hanem nővéreket és gyakornokokat küld maga helyett??...már én kérek elnézést.) és most ő van itt, hogy konzultáljon velem.
Megkérdezte van e panaszom, én meg elmagyaráztam neki; már háromszor előfordult, hogy erős görcseim voltak. Erre ő csak ("az hogy lehet" arckifejezéssel) összeráncolta a homlokát, és mondta, hogy majd megemlíti ezt az orvosnak. Pfff, kössz!

De first off all, a kombinált tesztemnél a laborosok elnézték az életkoromat és aszerint kalkuláltak, hogy én 37 éves vagyok. Ez ugye értelemszerűen magasabb rizikófaktort hoz. És ugye ha ideadták volna a leleteredményt, amit kértem, talán én észreveszem a hibát, vagy legalább is elszörnyedek az értékeimen. (Még jó, hogy nem küldtek el amniocentézisre, mert azt biztos nem engedtem volna meg, hogy megszúrják a hasamat, és végigidegeskedhettem volna a terhességem azzal a tudattal, hogy lehet Down-kóros a babám. Hallatlan!) Na, de szerencsére ez az "okos" doki észrevette a hibát, így most az adataimat újabb tesztelésre küldik vissza. (Hogy ezért nem fogunk megint fizetni, az is tuti.)

Másodszor kiderült, hogy hiányzik néhány vérteszt eredményem, amire feltétlenül (?) szükség van, így a vizsgálat után menjek le a laborba, ahol lecsapolhatnak. Fogalmam sincs mihez kellenek ezek. De ők tudják mit csinálnak... mondják mindig nekem, ha kételkedem az orvosokban. Rosszul teszem?!

Aztán harmadszor: a nővér mondta, hogy az orvosom úgy látta (azon a képen amit az ultrahangos csaj készített), hogy a méhnyakam rövidebb a kelleténél. Kettő egész valamennyi, és a három lenne a normális. (Én megint csak felidegesítettem magam azon, hogy miért olyan nehéz egy orvosnak közvetlenül a betegen elvégezni egy vizsgálatot, de próbáltam inkább a jelen eseményekre koncentrálni. ) Itt én kicsit -az orvosnyelv világában- elvesztettem a fonalat, de később Adam mindent elmagyarázott: A doki visszarendelt, hogy egy hét múlva nézzék meg újra a méhnyakam, és ha rohamosan rövidül, össze kell varrni, nehogy idő előtt kiessen a baba. :(
Persze én egyből levágtam szegény férjemnek a hisztit, hogy engem aztán senki nem fog foltozgatni odabent. De most azon kívül, hogy megnyugszom, és az internetet tanulmányozom, nem sok mindent tehetek. Azt sem mondták, hogy feküdnöm kell, vagy szedjek e rá valamit. Csak, hogy menjek vissza újabb vizsgálatra. Sebaj, amúgy is visszarendeltek már minket, még egy plusz mérés már nem oszt nem szoroz.
A magyar kismamáktól olvastam, a méhnyak normál esetben 3ujjnyi hosszú, és a szülés során szokott lerövidülni, majd kinyílni. A rövidülésre -mivel általában a magzat súlya nyomja,- leggyakrabban szigorú fekvést és izomlazítóként (ha görcsök is vannak) magnéziumot írnak fel. Fogalmam sincs, hogy ki is nyílt a méhszájam, vagy csak összement egy kicsit.
Ashley mesélte a hétvégén, hogy neki is volt ilyen problémája a 20-as hetei elején, és az ő orvosa 2 napi fekvést írt elő. Azóta minden rendben nála. Engem miért kell egyből varrással rémisztgetni, nem értem?! Most fekszem, és minden reggel beveszek egy magnézium tablettát. Öngyógyítás. :) Szorítsatok értem, hogy péntekre "visszanyúljon" a méhnyakam! Hát nem egyszerű a kismamák élete. Komolyan mondom rá tudják hozni az emberre a szívbajt. Végigfekszem én az egész fennmaradó 4 és fél hónapot, ha kell, csak a drága kislányom ki ne pottyanjon.

Ja, még nem ért véget a klinikás sztorim. Szóval mindezek a finom csevegések után a nővérke megkért, hogy feküdjek fel az ágyra. Megmérik a méhem, és a baba szívverését. Mindezt persze az orosz kis tanonc végezte rajtam, miközben a mogorva asszisztens irányítgatta. (Addig jó, amíg csak ezeket a vizsgálatokat végzi rajtam újonc.)
A méhem hosszát (vagyis a hastérfogatomat) pont úgy mérték, ahogy én számolgattam pár hete. Centivel, a szeméremcsonttól. Megmutatták hogyan tudom kitapintani a méh végét. Sokkal keményebb mint a gyomor, és már teljesen fent van a bordáim alatt. 20 cm, korának megfelelő.
Aztán meghallgattuk kicsit a picilány szívverését. :) 150, nem változott a 4 hét alatt.
A végén, amikor a nővér már búcsúzni akart, rákérdeztem, hogy megkaphatjuk e az ultrahang leleteket. Kifutott megnézni, majd amikor visszajött közölte, hogy most nem tudja kinyomtatni, mert a doktor egy másik páciensnél van bent, majd ideadják jövő héten ha visszajöttem. Ok!- mi mást mondhattam volna.
Az orvosunknak pedig az egész (az ő neve alá tartozó) vizsgálat alatt a színét sem láttuk. Nagyon remélem, hogy nem nála fogok szülni!...Pofám leszakad! (Nem magyar olvasóim, ezt ne értsétek szóról szóra! :))

Ezután lementünk a földszintre. Itt egy másik, nem a Kadlec Klinikához tartozó rendelő van, ahol leginkább röntgenfelvételeket (mammográfia, ultrahang...stb) készítenek. A mi biztosításunkat pedig csak ők fogadják el.
Amíg én vérvételhez beültem a laboros váróterembe, Adam elfutott, hogy időpontot kérjen az újabb ultrahanghoz. Hiába vártam rá, már nem ért vissza időbe. Egyedül mentem hát be egy nem túl kedves nővérhez, aki 5 csőnyi vért csapolt le belőlem. Hogy mihez kellett ennyi, nem tudom. (Biztos a ritka Rh-negatív vérem kell nekik. :)) A férjem az ajtónál ült, amikor kijöttem.
Még vissza kellett mennünk az ultrahangosokhoz, mert az orvosom beutalója még mindig nem érkezett át, anélkül meg ők nem adhatnak ki időpontot. Újabb 10 percet várakoztunk, majd a recepciós tanácsára visszamentünk a második emeletre, hogy személyesen kérjük ki a papírunkat. Tényleg bosszantó! Ehhez a szituációhoz, már nem is fűzök kommentet. Fent persze senki semmiről nem tudott. A becsekkoló csaj beszélt a kicsekkolós csajjal, majd végre kézhez kaptuk a szükséges dokumentumot. Valószínűleg a fogadó asszisztensünk volt a ludas, és nem adta le a "rendelésünket". Annyira minden meg van itt szervezve, hogy semmi sem működik. :(
Így aztán nagy nehezen ezt is megszerveztük. Péntek reggelre várnak minket újabb ultrahangra. Ez (nem utolsó sorban) egy újabb esély lesz arra is, hogy jobban megbizonyosodjunk a bébink neméről. :)

Mert ennyi bosszantó tapasztalat és aggodalomra okot adó információ után az ember próbáljon újra a csodálatos hírre összpontosítani... Hogy kiderült, kislányunk lesz! :)
Már pedig mi így tettünk. Én egyből nekiálltam a lány utónevek hosszú sorai között bogarászni, a fiús listámat pedig áthúztam. Adam vicces pólókat küldözgetett, és elmerültünk a rózsaszín boldogságfelhőnkben.
Amikor férjem hazaért a munkából, mondtam neki, hogy menjünk el a bevásárlóközpontba, szeretném -ezen neves nagy nap alkalmából- megvenni az első babaholminkat. Mindenhol a rózsaszín részleget céloztuk meg. De furcsa volt. Kicsivel konkrétabban közelebb kerültünk ahhoz a kis emberkéhez, akit már oly régóta várunk. Egy kislányhoz. :) Aki nagyon szereti rugdosni a mamit. :)
Számomra egy pici sapka tűnt a legmegfelelőbb első holminak. Az a kis rózsaszín fejfedő amiben majd a mi kis drága kislányunkat, egy hideg havas januári napon haza fogjuk hozni. Nem volt túl sok választási lehetőségünk, de a The Children's Place nevű gyerekboltban találtuk meg a legszebbet. Egy kötött, icipici babarózsaszín kis sapkát, ami akkora, mint a tenyerem. :)
Már nagyon várunk kislányom!

Tizenötödik hét és a második terhesgondozásunk

Július 19.

Lassan de biztosan dudorodik a pocakom. A szokásos heti fotózáskor most jobboldali haspózolást is csináltunk:

A bébi:

A baba bőre nagyon vékony, az erek átlátszódnak rajta. Az egész testet finom szőrzet, a lanugo borítja, amely nagyjából a 26. hét környékén kezd majd eltűnni. Fejtetőtől a fenekéig kilenc-tíz centi hosszú, súlya pedig 50-70 gramm. A haj és a szemöldök szőre is növekedésnek indul. A csontok egyre erősödnek. A magzat sokféle kunsztot tud már ebben a korai időszakban is: forgolódik, rugdal, az ujját szopizza, ásít és nevet.

Július 24.-én, péntek délelőtt megvolt a második terhesgondozásunk. Gyors rutinvizsgálat volt, többet várakoztunk, mint amennyit valójában foglalkoztak velünk. Én sem számítottam igazából nagy dolgokra, de arra legalább, hogy majd a vizeleten kívül a vértesztemre is kíváncsiak lesznek. Ultrahangról nem is álmodoztam. Már elfogadtam, hogy ez itt nem módi. (Vagy drága mulatság.)
Egy újabb ismeretlen, de kedves nővérke fogadott minket, majd megtörténtek a szokásos mérések. Vérnyomás, súly... 116.6 lbs (52,8 kg), híztam vagy fél pound-ot, nem sok.
Aztán vizeletadás a vércukorszint tesztelésére, majd a nőci egy vizsgálószobába vezetett minket. Behozta a kis laptopját és jöttek a már megszokott kérdések: fejfájás? (nem), hányinger? (nem), érzékeny e a hasam? (igen), szedem e a vitaminokat? (igen), dohányzom? (nem) ...stb. Válaszaimat szépen bejelölte tollával az érintőképernyőn, kicserélte a papírlepedőt a vizsgálóágyon, majd mosolyogva távozott.
Vagy fél óráig várakoztunk az orvosra, miközben kismamaújságokat lapozgattunk. Amikor végre megérkezett, három mondatnál többet nem hallottunk tőle. Bemutatkozott, megkért, hogy feküdjek fel, majd szonográfiával (már ezt is tudom mi) megkereste a baba szívverését. 150-et ver másodpercenként. Milyen gyorsan csökken, gondoltuk. Ez annak a jele, hogy a kicsi szépen növekszik. Ezután megkérdezte kérünk e 20. heti ultrahangot, az igen válaszunkra aláfirkantott egy papírt, majd távozott.
Ennyi?!- néztünk Adammel csodálkozva egymásra. Hogy nekünk ezen a klinikán soha sincs szerencsénk, hihetetlen. Ezt a dokit is kihúzzuk a listánkról. Majdcsak a végére megtaláljuk a számunka megfelelőt.
De a lényeg, hogy minden rendben. Megkaptuk a következő vizsgálatra és ultrahangra (jeeee!) is az időpontunkat: augusztus 21. Reményeink szerint ekkor már a bébi nemét is meg fogjuk tudni. Csak mutassa majd magát. :)

Kombinált tesz és első ultrahang

Június 25.
A klinikáról hazahozott handbook-ot hamar tanulmányozni kezdtem. Tele van hasznos információkkal és tanácsokkal: teljes lista a szedhető gyógyszerekről, terhesség alatt előforduló panaszok esetén, tájékoztató a 20. heti ultrahangról, családi-és gyermekorvosok listája, komolyabb betegségek kezeléséről, mint például a cukorbetegség, fertőzésekről, toxoplazmózisról, megfelelő táplálkozásról, terhestornáról, vízi aerobik oktatásról, masszázs terápiáról, vércsoport összeférhetetlenségről, ...mit tanácsos tennie a nőnek, ha a férje veri (eskü, ez is benne van!),... ezen kívül szülés előkészítő tanfolyamról (erre feltétlenül szeretnénk majd jelentkezni), és egy az első trimeszterben kérhető úgynevezett "Early Screen", magyarul kombinált teszt elkészítéséről.
A teszt vérvételből és ultrahangi vizsgálatból áll. A szűrés célja, hogy a Down-kórral és egyéb más kromoszóma-rendellenességekkel sújtott terhességeket kiszűrje. A szűrővizsgálat révén hatékonyabban ismerhetők fel a rendellenesség előfordulására magas kockázatú terhességek, pontosabban ítélhető meg azoknak a köre, akiknél indokolt további, diagnosztikai módszerek alkalmazása. (Írja a downszures.hu)

A türelmetlen, elégedetlen és telhetetlen kismama végre megtalálta a kiutat: Down-kór szűrésre kell jelentkeznünk, és látni fogom majd a kisbabám!
A terv brilliánsan működött, Adam felhívta a rendelőnket és egy kisebb hadakozás árán kicsikart nekünk június 25.-re egy időpontot. Nem sok időnk maradt, hisz ezt a tesztet a 11. és a 13. hét között végzik, én meg pont aznap töltöttem be a 13.-at.

Vidáman és boldogan érkeztünk aznap délelőtt a klinikára. A már ismert váróból az emelet egy másik, különálló részlegére navigáltak minket; a varázslatos ultrahang vizsgálóba. Ott egy nagyon kedves recepciós csaj újabb adatlapokkal halmozott el, valamint azt is alá kellett írnunk, hogy ha a biztosítónk nem fedezné a vizsgálatot, akkor azt mi fogjuk kifizetni. Hurrá...
Na, szólították is a nevemet hamar, és egy kicsi, meghitt szobába vezettek bennünket. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy felfeküdjek az ágyra. Adam mellém ült, és várakoztunk. A vizsgáló barátságos félhomályban úszott, csak egy kis lámpa égett, nem is próbálták erős neonfényekkel megtörni ezeknek a csodás pillanatoknak a varázsát. Ez nagyon tetszett. Mellettem volt a műszer és a kis monitor, velünk szembe pedig egy falra függesztett plazma tv, ahonnan kényelmesen mozizhatunk.

Nemsokára megjött az asszisztens, mosolygott, és megkért, hogy hajtsam fel a felsőm. Kaptam egy törölközőt, majd jött a hideg gél a hasamra. Férjemmel izgatottan szorítottuk egymás kezét.
A baba abban a pillanatban felbukkant a képernyőn. A gyönyörű kis csoda kényelmesen feküdt a méhem legalján. Aztán megmoccant. Akár egy kis béka, lubickolt a pocakomban. Milyen furcsa. Ott van, látom, hogy él, és mozog, én pedig semmit sem érzek...
Aztán abbahagyta. Pici kezeit és lábait az égnek emelte, úgy gondolta most pihen egyet. Az asszisztens csaj nagyon rendes és kedves volt. Egész végig egy szót sem szólt hozzánk, hagyta, hogy ússzunk a boldogságban és a kis csodát figyeljünk, amit mi alkottunk. Közben méregetett. Leginkább a tarkóredőt, hisz ez a Down-kór szűrés legfontosabb adata. Majd a kis orrát szerette volna lemérni, persze ha méhem gyümölcse ezt engedte volna. A pici kezét pont rátette a fejére.
A csaj elkezdte pökdösni, nyomkodni a hasamat. Na, akkor volt újabb lubickolás, majd a kölök hirtelen hátat fordított nekünk. Láttuk a kis gerincét. De meggondolhatta magát, mert hamar visszapördült... Így telt el vagy 10-15 perc. Valóban csodás élmény volt. Sokat röhögtünk, arcunkra fagyott a mosoly. Izgatott férjem pedig egyszer be is pánikolt, és csak egy nagyot sóhajtott. Félsz?-kérdeztem tőle. Ahha!- válaszolta egyből, ám szemét le nem vette volna a monitorról. Az asszisztens közben szorgalmasan centizgetett. (Vagy inkább miliméterezgetett?) Míg én csak a kis életben gyönyörködtem, Adam éber volt, és kérdezett is: 4.7, az a baba hossza?
Igen.- válaszolt a csaj- A magzat 11 hetes és 4 napos. A szülés időpontja január 10.-re várható.

Na hoppá, ezen meglepődtünk. De ezért is tartottuk fontosnak ezt az ultrahangot. Hogy lemérjék a gyereket, és megtudjuk a pontos korát. Hisz akkor még nem is töltöttem be a 12. hetet?! És nem lesz szilveszteri a baba? Elmélkedtem. ...Na jó, ráérek ezen később agyalni, gondoltam, és visszapillantottam a tv-re. De a monitoron már csak a hangyaháború látszott, véget ért a vizsgálat. :(
Habár a falra ki volt írva tájékoztatásként, hogy nem készíthetünk felvételt a szobába, majd ők adnak, én rettentően türelmetlen voltam, és rákérdeztem: kaphatok képet? De az asszisztens addigra már elő is varázsolta masinájából ezt a csodás kis sztárfotót:



A mi kicsi bébink első képe. Hát nem csodás?
Ebédidő volt, mire végeztünk, a vérvételi időpontunk pedig délutánra szólt. Elmentünk hát egy leveses étterembe, elcsomagoltattunk két adag húsleves és szendvicset, majd a szokásos helyünkre, a folyópartra kocsikáztunk. Gyönyörű idő volt. A padon majszoltuk ebédünket, és a kis pocaklakóról beszélgettünk. Megkérdeztem férjemet, próbálta e kiszúrni a baba nemét, mert én erről a küldetésről teljesen megfeledkeztem. Igyekeztem, de nem láttam semmit.-válaszolta tanácstalanul.

Fél 2-re kellett a klinikára visszamennünk. Csaknem fél órát várakoztunk. (Gondolom az ebédszünet miatt volt némi csúszás.) Végre aztán behívtak, és az egyik vizsgálóba vezettek minket. Először egy kedves nővér jött be. Elbeszélgetett velünk, majd mondta, hogy most megszúrja az ujjam, a teszthez ugyanis csak pár vércseppre volt szüksége.
Forró vízbe kezet kellett mosnom, hogy a vér az ujjaimba áramoljon, ami annyira nem is volt egyszerű feladat, mivel a klinika légkondija között ücsörögve szinte majdnem átfagytam. Ezután felfeküdtem az ágyra. A nővér a jobb mutatóujjamat választotta ki. Rárakott egy pecsételőhöz hasonlító valamit, és egy hirtelen mozdulatával már éreztem is a mély szúrást az ujjbegyemben. Egy kis tesztpapírt rakott alá, és nyomta ki belőle a vért. Ha jól emlékszem 4 vagy 5 cseppre volt szüksége. Az utolsó már kicsit nehézkesen préselődött ki, de így is meg lettem dicsérve, hogy szépen csöpögtem. Még szerencse, hogy nem kellett újra megböknie, gondoltam.
Kaptam egy kis gézt, visszaültem Adam mellé, és vártuk az orvos érkezését. Szerencsénkre ezúttal egy nagyon kedves és közvetlen nőt ismerhettünk meg. Kicsit elbeszélgettünk vele majd elmesélte, hogy az ultrahang alapján minden rendben van, a baba szépen fejlődik. Öröm és fellélegzés. A pontosabb eredményt majd csak pár hét múlva tudhatjuk meg.
Annak már utána jártam, hogy az 1:250 kockázat feletti érték pozitív eredménynek minősül. Hát reméljük, hogy mi az alá kerülünk. (Az életkorom alapján /27/ 1:1200 a Down-kór kockázati aránya, ami 0, 083%. Most de örülök, hogy fiatal vagyok.)

Én szerettem volna elkérni az orvostól az UH mérési eredményeit, hogy jobban áttanulmányozhassam az adatokat, ám helyette csak pár, papírfecnire felfirkált információt kaptam. Ez kicsit furcsa is számomra, hogy a klinikák semmi orvosi adatot nem adnak ki a páciensnek. Vajon ez miért van??
Mindegy, a lényeg, hogy minden rendben, elégedjem meg hát ezzel a válasszal, és az alábbi számokkal:
CRL (Crown Rump Length), magyarul ülőmagasság (a fejtető és fartávolság közti méret ülő állapotban): 4,7 cm
Due Date, magyarul -ultrahang adatok szerint számolt- szülési időpont: 2010. január 10.
Magzat kora: 11 hét 4 nap
NT, nyaki redő vastagsága: 7 mm
Fetal HR, magzati szívfrekvencia: 162

A kicsekkolónál átkértük a második terhesgondozásunk időpontját július 24-re, mert ezt általában a 16. hétben végzik, és nekünk most ugye elcsúszott minden 10 nappal korábbra.

Miután első ultrahangképünket gondosan beszkenneltem, és mindenkinek körbemutogattam, elfoglalhatta méltó helyét: Bekeretezve, a hűtő ajtaján, a többi családi fényképekkel. Hisz már ő is várva várt tagja ennek a kis family-nek. :)

Ez a nap jól és eredmény dúsan telt el. Munka után a férjem frissen szedett cseresznyével lepett meg, én pedig vacsira finom krumplis tésztát főztem.

Utóirat egy: megjött az UH számlánk, 500 dolcsi! Hajrá biztosító!

Utóirat kettő: pár napja felhívtak minket a klinikáról, az eredménnyel: minden rendben, 1% alatti a rendellenességi kockázat. Semmi arányadat, vagy egyéb használható információ. Kezd bosszantani ez a helyzet. A legközelebbi látogatásunkkor megpróbálok beszélni valamelyik dokival, és pontos, orvosi leleteket kikérni. Nem vagyok egy szakorvos, de hülye sem. Mindenkinek jogában áll tudnia a vizsgálati eredményekről. Vagy tévedek?
Az még oké volt, hogy a méhnyakrák keneteredményemet postán küldték, és a papíron csupán az állt: "normál", de ne kelljen már úgy kikönyörögnöm, hogy elárulják, mekkora arányú a gyerek Down-kór kockázata.

Első terhesgondozásunkon

Június 18.
Vééééégre valahára elérkezett a nagy napunk. Reggel nagyon izgatottan ébredtem. Gyorsan elkészültünk, és irány a Kadlac Klinika.
Elértem a 12. hetet, lezárult az első trimeszterem, és pont egy éve estünk férjemmel szerelem első látásba. :)

A rendelő jóval nagyobb volt, mint azt képzeltem. A három szintes klinika második emeletén van a terhesgondozás. A váró hatalmas, sok sok székkel, halas akváriumokkal és egy hosszú recepcióval. "Leadtuk" jelentkezésünket, majd leültünk, hogy kitöltsem az immár megszokott, több oldalas adatlapokat, kérdőíveket, biztosítási információkat.

Pont mire végeztem, már szólított is egy kedves nővérke.
Először a szokásos vizsgálatokkal kezdtük: vérnyomás, testhőmérséklet és súlymérés. 118 lb (53,5kb) ...ezen meglepődtem, hisz ezek szerint a 4 hét alatt egy dekányit sem híztam. Biztos a sok rosszullét.
Ezután amíg én vizeletet adni vonultam a mosdóba, Adam egy másik szobába várakozott. A nőci az orrom előtt ide-oda öntözgette a pisimet, miközben kommentálta az eseményeket. A teszt pozitív, terhes vagyok. (Ohh, mondom, kössz erre az információra kellett másfél hónapig várnom?! Na, de ne legyünk ennyire cinikusak ugye, várjuk ki a vizsgálat végét.) Ezerféle színes ábrával hasonlítgatta össze a leöntött papírfecnit. Minden rendben, csak a jövőben igyekezzek több folyadékot inni. Értettem.

Ezután végre csatlakozhattam, a picurka szobában várakozó férjemhez. A helyiségben nem volt más, mint két szék (a pároknak), szemben egy kis tévé, alatta polcokon sorakozó információs és tanácsadó kis könyvek, jegyzetfüzetek, prospektusok. Mellettünk a sarokban egy kis asztal, számítógéppel. A kedves nővérke helyet foglal, és elmondja, most sok kérdést fog nekünk feltenni. Ok- válaszoltuk. Ám még előtte közli férjemmel is a nagy hírt: a tesztem pozitív lett. Juhéééé!-örülünk ezúttal is, mintha először hallanánk ezt a csodás információt.
Majd jönnek a végeláthatatlan kérdések: betegségeinkről, táplálkozásomról, családi háttérről, munkáról... Még azt is megkérdezte "a gép", hogy férjem hogyan viszonyul a terhességemhez, örül neki? Ilyen, meg sok más, túlzásnak tűnő kérdésáradat után következtek az aláírandók. (Amerikában a perektől való félelem miatt ezek a túlzott óvatoskodások immár megszokottak lettek.)

Első papír: elfogadom e a vérátömlesztést, ha arra kerülne sor. Az ember lánya elsőre nem is érti, ez most miért olyan fontos, és mi erre a helyes válasz. Aztán az agyamba villan. Ha ott feküdnék ájultan, élet-halál között vergődve a kórházi ágyon, már nem lenne alkalmuk ezt megkérdezni tőlem. Még szép, hogy kérek- válaszoltam gyorsan, és aláírtam a papírt. Aztán hangosan gondolkodtam: Van olyan nő, aki nem kér??... Van.- válaszolt a nővérke. - Néhány vallásban tiltottak a komolyabb orvosi beavatkozások. Egy érdekes cikkben később megtudtam, a Jehova Tanúi körében emiatt az átlagosnál lényegesen nagyobb arányú az anyai halálozás a szülés során. Na, hát ehhez nem sok szépet tudnék kommentálni, úgyhogy inkább nem is mondok semmit.

Második papír: vérvétel AIDS és Syphilis teszteléséhez. Beikszeltem, hogy saját felelősségemre nem kérek, és aláírtam. Decemberben ezen már túlestem egyszer, a bevándorlási papírokhoz kellettek.

Harmadik papír: Néhány információ az ultrahangról, sugárzásról és arról, hogy ezt hogyan végzik, majd aláírás helye. Amely szerint hozzájárulok, hogy a 20. héten ezzel a vizsgálati formával nézzék és mérjék meg a babát. Aláírtam, majd kicsit elkomorodtunk Adammel. Ez lesz az egyetlen (!) ultrahang vizsgálat, amikor a bébit láthatjuk?? Mi abban a hitben jöttünk aznap a klinikára, hogy ma is látni fogjuk a pocakomat. Ez a normális eljárás mindenkinél.- válaszolta a nővér.- Ha többet akarunk, konzultáljunk az orvossal. -terelte el a témát nyugodtan. És mi megnyugodtunk.

Ezután kaptunk egy zacsit, tele reklám prospektusokkal ("mivel töröljük a baba popsiját"-tól a "hogyan barkácsolja össze a kispapa a kiságyat"-ig) kismama újsággal, magzat fejlődését követő jegyzetfüzettel és egy a klinika által írt oktatási handbook-kal.
Ezután következett az első terhesgondozásunk leguncsibb része. A mosolygós nővérke bekapcsolta a miniatűr tv-t, és 20 percre egyedül hagyott minket, hogy egy érdekesnek cseppet sem mondható felvilágosító filmet nézzünk végig. Sok újdonsággal nem sikerült szolgálniuk: ne egyek nyers húst, csak óvatosan a halfélékkel, jól mossam és súroljam meg a zöldségeket, használjak külön vágódeszkát a húsoknak, legyek legalább 4 lépésnyire távol a működő mikrótól... Láthattuk, hogyan kell nagy hassal autót vezetni, övet becsatolni. Az viszont tetszett, hogy a férfiakat nem rekesztették ki ezekből az eseményekből. A filmben a kispapa egyfolytában ott sündörgött és segített a nagy pocakos nőnek.

Miután ezzel is megvoltunk, és már több mint egy órája időztünk a klinikán, a nővérke végre egy igazi, ágyas vizsgálóba vezetett minket. Mondta, hogy vetkőzzek le, és vegyem fel a "zubbonyt" (pizsit), majd kedvesen elköszönt. Végre, gondoltam. Jön az orvos, és megvizsgálja a babát.
Mindeközben persze elmondtuk a szombati vérzésemet, a sürgősségin elvégzett vizsgálatokat és RhoGAM oltásomat. "Természetesen" ezeket a leleteket senki sem küldte át a klinikának, így erre ott, azokban a percekben kerítettek sort. Szerencsére nem volt nehéz, csupán az adatbázisból kellett kiszedniük az én mappámat.

Nos, a vizsgálónkba be is robogott hamarosan a "doktornő". Utóbb ugyanis kiderült, nem is orvos volt, hanem PA-C (Physician Assistant), magyarul asszisztens.
Azt még itt megjegyezném, hogy anyósom előtte felvilágosított, hogyan működik ez a klinika. Van bent 5-10 szakorvos, értem ezalatt szülész-nőgyógyász (a rendelő az évek során kibővült) és a kismamák a terhesség alatt mindegyik dokival találkoznak, konzultálnak és megismerkednek. Persze van aki már jártas, az kérheti mindig, hogy a saját orvosának rendelési idejére kapjon időpontot. A "végén" pedig, az a szülész fog a baba érkezésénél segédkezni, aki épp a kórházban tartózkodik. Mivel mi a nulláról indultunk, nekem teljesen mindegy volt, ki vizsgál meg, de szeretném mindegyik dokit megismerni.

Nagy csalódás volt hát, amikor megtudtam, hogy a csaj, aki bejött hozzánk, "csupán" asszisztens. Már az első pillanatban unszimpatikus volt. Sokat dumált, hadart feleslegesen, közben pedig szipogott, és orrát törölgette a kezébe. Fel kellett feküdnöm, megnyomkodta a hasamat, melleimet, majd kenetet vett, ami a hétvégén kimaradt a kórházban. Mindeközben folyamatosan járt a szája. Ő azt állította azért, hogy a páciens ne figyeljen oda a kellemetlen vizsgálatra. Na én nem az a fajta vagyok, szeretném követni az eseményeket, ne akarja az én gondolataimat semerre sem elterelni. Ráhagytam hát Adamre, had válaszoljon, én meg néztem ahogy az asszisztens kihúz alólam egy fiókot, és elővarázsol egy zsebrádióhoz hasonlító szerkentyűt.
Most meghallgatjuk a baba szívverését.-mondta a csaj. Hajjaj, de izgatott lettem hirtelen. Gyorsan férjemre pillantottam akinek szintén felcsillant a szeme. Ám a nő csak pofázott tovább, miközben a műszerrel nyomkodta a hasam. Kereste a kis lüktető babszemet. Pár pillanatig susogáson, és az én szívverésemen kívül semmit sem hallottunk. A műszer kutatva siklott a pocakomon. Adammel megdermedtünk. Hol a baba? ... Ha befognád a szád, talán hallhatnánk is valamit!- gondoltam magamba, miközben "drága" PA-C-ünkre néztem. Egy jó erős alhasra rányomással végre megszólalt a pici ritmusos szívverése. 167-et ver percenként.- mondta a csaj, majd tönkretéve a csodás percek varázsát, tovább dumált. De én próbáltam kiszűrni a hangját és csak a műszerre koncentrálni. Szerettem volna ha ez a monoton dobogás még sokáig ott csengene a fülemben.
Megtudtuk, a szívverés percenkénti száma a magzat növekedésével csökkenni fog. Ahogy az asszisztens is mondta, most már hivatalosan is várandósak vagyunk, világgá lehet kürtölni a nagy hírt. Elhadart még pár dolgot, pötyögött a monitoron, okoskodott valamit a bevándorlásról, mondta, hogy mától 4 hétre kérjünk újabb időpontot és kiviharzott. Én csak ültem kábán és a kis életre gondoltam a hasamban. Szerelmes lettem egy szempillantás alatt. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor a "soha többet látni nem akarom" nő elhagyott minket.
Végeztünk? És az ultrahang?- kérdeztem idegesen szegény ártatlan férjemet.
Igen, ennyi volt, megyünk haza.-válaszolta, én meg sírni kezdtem csalódottságomban.

Felöltöztem, majd kimentünk a "kicsekkoló" ablakhoz, hogy időpontot kérjünk a második terhesgondozáshoz, és ultrahangért reklamáljunk. Július 16.-án újra várnak minket, ezúttal egy igazi orvossal. A recepciós csaj elmondta vagy 3-szor, az UH drága mulatság, és külön időpont kell hozzá, de menjünk le, a másik ablakhoz informálódni.
Így is tettünk, ám a földszinten erről senki sem tudott semmit. Ennyi elég is volt a csalódásból, gondoltuk.

Miközben a parkoló felé sétáltunk, Adam megígérte, hogy megpróbál majd telefonon intézkedni. Igyekeztem nem elégedetlenkedni, és csak annak örülni, hogy hallhattam a kis csöppség szívverését, meg hogy minden rendben van. A kispapa azóta is szorgalmasan hallgatózik, de sajnos a bélmozgásomon kívül nem sok minden jön át. :)
Ja, és megkaptam a "due date"-t (szülés időpontja) is: 2008. december 31. (Ahogy én is számoltam, utolsó ciklus alapján. Azon már nem is bosszankodom, hogy azok rendszertelenségére senki sem volt kíváncsi.)

Aznap volt fotózás is. :)
A betöltött 12. heti pocakkép (még mindig semmi szemel látható változás):



Már itt tart a babánk:
Folytatódik az agy intenzív fejlődése, miközben a magzat feje egyre inkább hasonlítani kezd az újszülöttéhez: ezen a héten kialakul az orr és az áll. A belső szervekben jelentős változások állnak be: a baba szervezete először választ ki vizeletet, amelyet a magzatvízbe ürít. A belek már elférnek a hasüregben, és megkezdődik bennük a simaizmok ritmusos mozgása. Feje búbjától a popsijáig 5,4-5,5 centi.

Még aznap este áthívtuk a barátokat egy kis összeröffenésre, hogy bejelenthessük a nagy hírt. A társaság már jó ideje itt tartózkodott, én meg tűkön ültem. Félre is hívtam Adamet, és kérdeztem, mikor mondjuk már el?! :)
Aztán a sok türelmes/etlen várakozásnak az lett a vége, hogy Nikole kiszúrta a "Dad is pragnant too" könyvet. Észrevettem, hogy Nancyvel a polc felé mutogatnak, és gyorsan odasúgtam Adamnek: lebuktunk! A csajokkal összeakadt a tekintetünk. Már tudták, hogy tudom, hogy tudják. :) Felkiáltottak, mi meg csak röhögtünk. Az eddig egyedülinek hitt várandós Ashley szélsebesen rohant ki a fürdőből, a félig bepelenkázott Audrey-vel.
Mindenkin először a megdöbbenés látszott, majd az öröm, boldogság és izgalom. Hát így tudták meg a mi barátaink, hogy új kisbaba fog a társaságba érkezni.

Még a hétvégén én is gyorsan Európa felé kürtöltem a hírt. E-maileket írtam, blogoltam és felhívtam a rokonságot, nagymamát. Nagyon jó érzés, hogy végre nem kell titkolózni. ;)
Volt és van persze néhány "független fiatalság"-párti emberke, de ők is mindinkább elbohóckodtak a gondolattal. A fiatal kispapa boldog, és nekem ez a legfontosabb.

Anyósomtól megkaptam a first trimester túlélése után jól megérdemelt első terhességi könyvemet, melynek címe: "Your Pregnancy week by week". .....Jó érzés, hogy már egyből a 12. héttől olvashatom.

A klinika recepciójáról hazahoztam egy, az ott dolgozók listáját tartalmazó papírt. Hamar megtaláltam mai asszisztensünk nevét, és szépen gondosan áthúztam. Őt már soha többé nem szeretnénk viszontlátni.