Chevelle

Már régóta készültünk Adammel, hogy postot írjunk az autójáról.
Minden fiú szereti a kocsikat, de az én férjemnek ez a szenvedélye, és lassan már egy éve, hogy car designer diplomát szerzett Milánóban.

De ez a bejegyzés most nem erről fog szólni, hanem első autójának "megszületéséről". Azt ugye sokan tudják, hogy Amerikában a legtöbb fiatalnak már a középiskolától kezdve van saját kocsija, ám Adam története, -amit most ő fog elmesélni,- egy kicsit eltér a megszokottól:

"Vásárlás, 2000 nyara
Már gyerekkoromban rajongtam az autókért. Még jogosítványom sem volt, de én nagyon vágytam egy saját kocsira.
2000 nyarán apukám úgy döntött, eljött az idő ahhoz, hogy megvegyünk első autómat. Ám a pénzt nekem kellett rá megkeresnem. A szüleim segítettek munkát keresni, így kerültem egy jégkását árusító bódé pultjába. Minden nap gyalog mentem dolgozni, és az egész nyaram azzal telt, hogy kiszolgáltam a szünidőt élvező gyerekeket. A hónap végén odaadtam szüleimnek a fizetési csekkemet, és egy centet sem költöttem el belőle.

Egy nyár végi napon apukám arra ébresztett: "Ma megyünk neked autót venni!" Kiváltottuk a bankba a csekkjeimet, majd elkezdtük végigjárni a boltokat, kiárusító helyeket. Nekem nagyon tetszettek a Chevelle-ek, de sosem hittem, hogy találhatok ilyet a városunkban. Ezek ritka, és régi típusok.
Pascoban járva megálltunk enni az egyik mexikói étterembe. Az ott kirakott újsághirdetések között lapozva aztán megpillantottam egy eladó, lerobbant állapotban lévő Chevelle-et. Apukámmal rögtön fel is hívtuk a tulajdonost. Mi voltunk aznap az elsők, így elmentünk gyorsan a helyszínre, hogy megnézzük a járgányt.
A ház előtt két kocsi állt. Az egyik az 1970-es, hat hengeres, zöld Chevrolet Chevelle volt, a másik pedig egy ugyanolyan évjáratú fekete Camaro, V8-as motorral. Bármennyire is a Chevelle volt az álmom, a Camaro sokkal jobban nézett ki. Ám ez sajnos nem volt eladó. A tulaj a 8 éves fiának tartogatta.

Elvittük hát a lepukkant Chevelle-t egy próbakörre, de vezetés közben lerobbantunk. Az út szélen várakozva volt időnk gondolkodni. "Miért vegyük meg, ha ennyire rossz állapotban van?"-kérdeztem Richard-tól. Ám ő másképp gondolkodott. "Ilyen ritka kocsit soha többé nem fogunk találni, és te helyre tudod majd hozni"- mondta.
Visszamentünk a tulajhoz. Én még mindig hezitáltam, ám a távollétünk alatt már 6 újabb érdeklődő telefonált. Ez meghozta a döntésünket. Nekünk kell elvinni a kocsit, gondolkodás nélkül. A tulajdonos frissítővel kínált minket, mi pedig alkudni próbáltunk. De túl nagy volt rá az igény, így teljes áron, 800 dollárért végül megvettük a Chevelle-t.
A kocsimat én vezettem haza. Jogsi nélkül, 15 évesen.
Otthon aztán szépen kitakarítottam, majd izgatottan kutattam az interneten, hogyan lehetne a legjobban kipofozni és felújítani ezt a régi, 30 éves járgányt.

Az első kép a vásárlás napján készült a ház előtt, 2000 nyarán.
A másodikon a kocsinak már új, szélesebb kerekei vannak. Nekem az eredeti, keskeny gumik nem tetszettek. (A fotó egy borítóhoz készült.)

A harmadik képen Cannon-nal ülünk a vezetőülésen. (Volt egy fehér baseball sapkám, amit mindig az autó szerelésekor vettem fel.)
A másik kép azután készült, miután a haverjaimmal szórakozásból lefújtuk a kocsit golyós spray-el. Az autó szürke lett, fekete grafikával az orrán.

A következő fotó érettségi emlékkönyvhöz készült. (2002)
A mellette lévő képen már komolyabb változtatások történtek. Az utolsó középiskolás évemben ugyanis párhuzamosan "vocational" (=szakmai) főiskolára is jártam. Ekkor kezdtem el igazán foglalkozni az autómmal. A főiskolában az "autobody" tanóránkon -ahol az autók festését és helyrehozását tanultuk,- a saját kocsimon dolgoztam. Kikalapáltam a horpadt, sérült részeket, majd minden egyes elemét kézzel egyenesre csiszoltam. Ezután fekete, rozsdásodásgátló fedőréteget kentem rá. A különbség az alábbi két képen látható.

Festés, 2002 május 17.
A főiskola első tanévében a kocsimon dolgoztam. Nem vezettem, gyalog jártam suliba. Miután minden külső hibát helyrehoztam, végre jöhetett a festés. A design-t természetesen én terveztem. A lángszerű grafika akkoriban jellegzetes motívum volt a régi autóknál.
Először tehát letakartam az üvegeket és a kerekeket, majd az egész autót lefújtam feketére.

Száradás után, a második szín lefestése előtt takarófóliákat ragasztottam a kocsi első és hátsó részére.

Ezután az egészet zöld színűre fújtam le. A mellette lévő képen látszik a végeredmény. Zöld csíkok a kocsi tetején.

Később erre a színre kerültek rá a fekete láng grafikák, amiknek az ívét matricával jelöltem be.

Az autó oldalán a "kerék lángok" ugyanezzel a technikával készültek.

A grafika után következhetett a végső fázis, az átlátszó védőréteg, amely élénkebbé és fényesebbé tette az egész felületet. A különbség jól látható a második képen.
(Ez első fotón a tanár a nadrágomat fogja, nehogy a kocsihoz érjen.:)

A tanév végén én nyertem a legszebb autó díját. Talán azért is, mivel csak nekem volt régi típusú járgányom. A többi srác mind csak azon volt, hogy új kocsiját feltuningolja. (Mint például egy Hondát.)

Miután a kocsim tökéletes külsőt kapott, kicsit még helyrehoztam a belsejét is.

A második tanévben végre autóval járhattam suliba, de a motorja még mindig sok gondot okozott a számomra. A tanórák után egy autósboltban dolgoztam, ahol sok új tapasztalatot szereztem.
A Chevelle motorját csak rá pár évre, 2004 környékén hoztam helyre. A régi helyére egy új és erősebb, V8-ast tettem bele.

A kocsimnak még nevet is adtam, amit a rendszámtáblára szeretnék majd egyszer íratni.
SWEETLIME (= édes zöldcitrom)... A magyarázata egyszerű: a rossz autókat a köztudatban "sour lemon"-nak (=savanyú citrom) nevezik. Az autó belseje meg egyébként is zöld színű.

Chevelle tájképek (2005)
Az első Lincoln City-ben, az óceán partjánál...
A második Vancouver-ben, -ahová főiskolára jártam- egy "WARREN" nevű utca táblájánál. (Ez ugyanis a középső nevem.)" /Adam/

Chevelle 2008-2009
És íme a jelen. A postot én (Edit) fogom zárni.
Adam most már házas emberként vezeti baby-jét, ami -annak köszönhetően, hogy a két évnyi Olaszországban tartózkodása alatt a garázsban pihent,- még mindig jó állapotban van.

Ha meg egy kis kipofozásra, vagy elemcserére szorul, akkor sincs gond. A férjem csak felveszi a 9 év alatt ütött kopottá vált fehér sapkáját, és kezdődhet a bütykölés...

Amióta meg beköszöntött a tavasz és a jó idő, minden hétvégén kötelező program nálunk a kocsimosás...

Sweetlime az esküvőnkkor is velünk együtt pózolt. :)

Amerikában a régi kocsiknak megvan a maguk varázsa. Akinek akad egy is a garázsban, féltve őrzi ezt a pótolhatatlan kincset, és csak a szép idő megérkezése után, hétvégenként szedi elő... És valóban. Kennewick utcáit már több hete lepik el szebbnél szebb régi autók.
Nekem az elején még furcsa volt, de most már megszoktam, hogy az emberek a parkolóban sokszor odaszólnak, hogy "Nice car!", vagy odaintenek az úton. Az idősebbek néha még beszélgetni is leállnak Adammel.
Nekünk sajnos még nincs "hétköznapi" kocsink, hogy a Chevelle-t csak alkalom szerűen használjuk, ezért is kell rá annyira vigyáznunk. Hosszú távú utazásra meg amúgy sem alkalmas és takarékos.

Adam már türelmetlenül várja azt a napot, amikor végre lesz saját házunk, hatalmas garázzsal, ahol aztán kedvére bütykölheti autóját... Közben azért, (hét év után) már készül a Sweetlime új designja.