Palouse Fall

Augusztus 02. Vasárnap reggel arra az elhatározásra ébredtünk, hogy jó lenne valamerre csavarogni, kirándulni és új dolgokat látni. Férjemmel ezért még reggeli előtt rácuppantunk a GoogleMaps-ra, hogy valami látnivalóért kutassunk a környéken.
Ez bizony igen nehéz feladat, mert széles e határon nincs más csak kopárság. Belegondoltam, hogy Magyarországon, vagy akár Olaszországban is mennyi helyre el lehetne kocsikázni egy órán belül. Itt meg még ha csak egy nagyobb városig akarunk eljutni, minimum 3-4 órát utaznunk kell.
De végül Adam ráakadt a Palouse Fall-ra, amit ő is kamaszkorában látogatott meg utoljára, és itt bujkál a kopár domboldalak között, alig néhány mérföldre. Elkészültünk hát gyorsan, és irány az országút.

A 200 láb (61 m) magas vízesés a Palouse-folyóba ömlik, ami a Snake-folyó mellékága. Az őt körülölelő kanyon csaknem 337 láb (115 m) mély. A vízesés magában foglalja a Palouse Falls State Park-ot is.
2009, április 21.-én Tyler Bradt kajakkal lecsúszott ezen a vízesésen, újabb világrekordot megdöntve. Akit érdekel, itt megnézheti az esésről készült videót.

Alig másfél óra kocsikázás után érkeztünk az eldugott, ám annál csodálatosabb természeti látványossághoz. Az alábbi videón, -amit útközben készítettem- megnézhetitek, valóban mennyire kopár a környezetünk. Csupán kisebb kanyonokat, és néhány sziklát lehet látni a kiszáradt és bokros domboldalakon. Elszórtan házak vagy háziállatokkal teli farmok állnak, traktorral, kamionokkal és néhol még kis repülőgéppel is. Érdekes, de én nem értem ezek az emberek hogyan élnek itt a semmi közepén.
(A videóhoz még zárójelben megjegyezném, hogy ezúttal kameráról közvetlen feltöltéssel próbálkoztam, mert a legutóbbi, amit vágás után tettem fel- szaggat. Nem tudom amúgy miért, de majd még kísérletezem. )

A vízesésnél a kilátás gyönyörű volt, a sétálóutak pedig annál veszélyesebbek. Hihetetlen belegondolni, hogy régen ez a meder tele volt vízzel, most pedig -innen fentről úgy tűnik- az alján csupán egy "kis" patakocska csordogál. Érdekes, hogy az egész kopasz területen egyetlen virág érzi jól magát, ez a mini napraforgó. Sárga szirmai szépen feldobják a kiszáradt vidéket. (Hazafelé menet szedtünk is pár szálat, de sajnos nem élték túl a több órás utazást.)

Amint leparkoltuk az autót, cipőt cseréltünk, felpakoltunk hideg vízzel és fényképezőgéppel, majd irány meghódítani a sziklaoldalakat. Míg néhány arra téved átutazó és motoros inkább csak a lelátóról csodálta a vízzuhatagot, nekünk elszánt tervünk volt, hogy lemászunk az aljára, vagy legalább a vízesés tetejéhez.
Amikor indulás előtt elugrottam a parkolóban álló toaletthez, az oldalán egy figyelmeztető tábla fogadott. Csörgőkígyó veszély! Mármint nem a WC-ben, hanem úgy általában a környéken. Hát, bevallom őszintén nem sok minden tudok a kígyókról (hol élnek, mikor támadnak, mit kell tenni vészesetben ha megmarnak...satöbbi), talán lassan ideje lenne utánuk járnom.
Az úton Adam megmutatta a búvóhelyüket (azok a kis lyukacskák a földben), majd egy dolgot fűzött hozzá: ha meghallom a csörgésüket, futás! Hát kössz, hogyan fussak a szikla peremén. Inkább imádkoztam, hogy ne jöjjenek elő.

Egész izgalmas kis túrának ígérkezett az expedíciónk, már kiskoromban is imádtam Horvátországban a sziklákon mászkálni. Na jó, tudom 4 hónapos terhesen ez most lehet, hogy nem épp a legokosabb ötlet, de nem fogom kihagyni, ha már itt vagyunk. Meg különben is, mit nekem egy kis kihívás.

Viszont a szám is csak addig volt nagy, amíg meg nem láttam, hogy Adam milyen úton akar a vízeséshez jutni. Úton?! Ezt inkább csak egy meredek sziklarésnek nevezném. Először azt hittem csak viccel, de hamar beláttam, hogy nincs más lehetőség. Hacsak nem akarom megkerülni az egész kanyont. Előszedtem minden bátorságom (végre valami izgi történik) és rábólintottam. Had lássa csak a férjem, milyen kemények a magyar csajok. :)
Sajnos a vizet fent kellett hagynunk, mert kellett a kéz a mászáshoz. Hátizsákot meg nem hoztunk magunkkal. Hamar gond nélkül leértünk, de abba inkább nem akartam belegondolni, hogyan jutunk vissza.

Odalent még mindig túl messze voltunk ahhoz, hogy a folyó vizébe is megmártózhassunk, de szerencsére itt az árnyékos oldalon voltunk és nem tűzött ránk a nap. A rövid kis ösvény végül a vízesés tetejéhez, és a Castle Rock- hoz ( jobb oldali képen azok az égbe nyúló kövek) vezetett.

Itt aztán kicsit leültünk gyönyörködni a tájban, integetni a velünk szemben bámészkodó embereknek... és megpihenni. Vagyis csak szerettünk volna. A kövek ugyanis tűzforróak voltak, és már kezdtünk szomjasak is lenni. Gyors fotózás, kamerázás, majd indultunk vissza.

Lehet, hogy pont rossz évszakban és napszakban jöttünk, de a táj valóban gyönyörű. Egy csöppet barátságosabb éghajlattal akár órákon át élvezni lehetne a kilátást, vagy lemászni egészen a folyó partjához. Na majd ezt is egyszer megvalósítjuk.

Azt nem részletezném, hogyan jutottunk vissza, de sokkal nagyobb kihívás volt, mint lemászni. Fent aztán, amikor a forró napsugarak újra elértek minket, már kezdtünk egyre kimerültebbek és kiszáradtabbak lenni. Az otthagyott vizünk szinte csoda, hogy nem rotyogott, olyan forró volt, és nekem a cipőm is törni kezdte a talpam.
De ez mind nem számított. A lényeg, hogy egy izgalmasat túráztunk, nem estünk le a sziklákról és csörgőkígyóval sem találkoztunk. :) Fentről pedig büszkén tekinthettünk vissza.

A parkolóban lévő hideg csapból végre friss vízhez jutottunk, és még a lábamat is lehűsíthettem. Utolsó erőnket összeszedve elvánszorogtunk a lelátóig is. Az itt kiállított információs táblákból még pár érdekességet is megtudtam. Például, hogy Washington államban ez az egyetlen jelentős jégkorszag özönvize által alkotott vízesés, amelynek a vize még mindig folyik. A környék jellegzetes állatai a kisemlősök, az arany sas, vadászsólyom valamint prériölyv (Swainson's Hawk).