Kis-nagymamák és Kis-nagypapák

Május 10.
Ez az anyák napja számomra igazán különlegesen telt. Mivel nemsokára én is mama leszek. :)
Adam szombaton, miután egész nap a kocsiján dolgozott, délután egy hatalmas csokor virággal érkezett haza, és boldog első anyák napját kívánt. Annyira meglepett, hogy teljesen elérzékenyültem. Nekem ez eszembe sem jutott, hogy saját magamat anyukaként lássam. De az én drága férjecském erre is gondolt. El sem tudja képzelni mennyire boldoggá tett. :) Nekem van a legcsodálatosabb férjem a világon! :)

Vasárnap is nagy nap volt a számunkra. Délbe ebédre mentünk Adam szüleihez, és úgy döntöttünk, ez a legszebb alkalom, hogy elmondjuk, nemsokára nagyszülők lesznek. Erről akkoriban még nem írhattam, így most kicsit visszamegyek az időbe:
Miután befejeztük az ebédet, nagy nehezen sikerült kiküldenünk Taylort, és Cannont, hogy befejezzék a napernyő szerelését. Csak a szülőknek akartuk elmondani először. Adammel már vagy egy órája fogtuk egymás kezét, és izgatottan kuncogtunk össze. Végre elérkezett a pillanat. A férjem szólt a szüleinek, hogy üljenek vissza az asztalhoz, mert valamit mondani akarunk... Aztán rám nézett. Zavartan mosolyogtam, én mondtam: "tudod, hogy ezt neked kell most elmondani." A szívem hevesen dobogott és éreztem hogy Adam is egyre nagyobb zavarba kerül. De azt akartam, hogy ő mondja ki a nagy hírt. Nem is hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz. Adamnek valahogy nem jöttek ki a szavak a torkából, hosszú másodpercek voltak ezek. Aztán anyósom egyszer csak felkiáltott:
Micsodaaaaa???? Ő már tudta, de Richard még mindig csak pislogott.
"Igen, Edit váradós." -szólalt meg végre Adam. Ekkor jött a sokkhatás. Heidi tátva maradt szájjal bámult dermedten, apósom pedig könnyeit törölgette az asztalon maradt szalvétával. Megható pillanat volt.
Ezután elmondtuk nekik a részleteket, meg hogy dokiüggyel van bajunk, az orvos, akit találtunk, nem akar 12 hétnél előbb megvizsgálni. (Ez is volt az egyik fő ok, amiért ilyen korán elmondtuk a szülőknek.)
Este aztán, mielőtt hazamentünk még beszélgettünk velük, és anyósom tanácsára úgy döntöttem nem várok addig amíg meglátogatjuk az én családomat, hanem már most, webkamerán keresztül el fogjuk mondani a hírt. Richard búcsúzóul még átölelt minket, és mindketten gratuláltak.
Megtettük az első lépcsőfokunkat. Megkönnyebbültünk...

Május 12.
Kedden reggel már idegesen ébredtem. Elkészültem, ettem, aztán a géphez ültem és vártam anyukámat, hogy a szokásos beszélgetésre jöjjön. Pár percre rá már meg is érkezett, én meg egyből azt javasoltam, webcamozzunk. Kérdezte is, hogy miért, de én nem válaszoltam. Miután a túloldalon nagyon nehezen beállították a kamerát már öcsém és apukám is ott bohóckodott a számítógép előtt. Mindenkinek jó kedve volt. Apukám elkezdte az új cipőkollekciókat mutogatni, majd lassan mindenki felszívódott, és csak mi maradtunk anyukámmal kettesben. Ekkor odasúgtam neki, hogy csukja be az ajtót.
Miután visszaült a helyére, nagy izgatottam felkiáltottam: Kisbabánk lesz! :)
Ne hülyéskedj!- válaszolta mosolyogva, majd hosszas szájtátotta csend következett. Hagytam neki időt, hogy az információ eljusson az agyáig.
Nagymama leszek?- kérdezett vissza. Ahha!- válaszoltam fülig érő szájjal.
A párbeszéd így folytatódott tovább:
-És miért kellett becsukni az ajtót?
-Hát először csak neked akartam elmondani.
-Hívom apádat....Feriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, gyere gyorsan!
-És mióta?
-Hat hete.
Apukám beront:
-Mi történt?
-Gyere, ülj ide le gyorsan!-válaszolt anyukám.
-Na, mi van?- kérdezte még mindig értetlenül.
A mama gyorsabb volt a válasszal:
-Nagypapa leszel!- közölte fülig érő vigyorral.
Apukám lehajtotta a fejét, próbált kibújni a kamera látószögéből, de már késő volt. Én megláttam örömteli mosolyát az arcán. Boldogok mindketten. Nekem ez volt a legfontosabb.
Apukám persze még egyszer megkérdezte:
-Most komolyan?
-Ahha, az Edit a hatodik hétben van.-válaszolt ismét anyukám. Nekem már szinte ott se kellett lennem. :)
Apukám a sokkhatás után leginkább két fontos dologgal volt elfoglalva:
Az első a felismerés: Úúúristen, de öreg vagyok már! A második, számára legfontosabb kérdés: "Milyen nevet adtok majd a babának?" Ő ugyanis szeretné, ha lenne legalább egy unokája, aki magyar névre hallgat. Megígértem neki, dolgozni fogunk az ügyön. ;)
Az újdonsült kis-nagypapa ezután gyorsan távozott a szobából, szerintem most leginkább magányra volt szüksége.
Mi pedig anyukámmal hosszas trécselésbe kezdtünk. A lehető összes témát kiveséztük, és most már én is sokkal jobban érzem magam, hogy végre a mama is tudja mi zajlik velem, és így minden nap itt lesz, hogy segítsen, és velünk együtt örüljön.

Azt mondanom sem kell, mennyire nehéz volt ez az egy hét titkolózás. Hétfőn majdnem el is árultam magam. Azt hiszem a sors már nagyon is a sarkamra taposott.
A következő párbeszéd zajlott le köztem és anyukám között:
Mama: Készítettem neked csomagot, holnap küldöm.
Én: Mit készítettél?
Mama: fehér papucs, arany meg fekete öv, fehér szoknya, fekete ruha, rózsaszín csíkos pamutruha, kockás felső, meg a sárga hosszú ing
Én: A fehér szoknyát vedd ki, az nem kell.
Mama: Mert?
Én: Szorítani fogja a derekam.
Mama: Szorítaniiii? Tán terhes vagy? :) (és mellé a szmájli)
Edit: (öööööööööö) már tavaly is szorított...blahbalh balh...
Ezért is mondja anyukám, akárcsak anyósom, ő már tudta... Szerintem a leendő nagymamák előbb rájöttek, mint mi. :)