Június 18.
Vééééégre valahára elérkezett a nagy napunk. Reggel nagyon izgatottan ébredtem. Gyorsan elkészültünk, és irány a Kadlac Klinika.
Elértem a 12. hetet, lezárult az első trimeszterem, és pont egy éve estünk férjemmel szerelem első látásba. :)
A rendelő jóval nagyobb volt, mint azt képzeltem. A három szintes klinika második emeletén van a terhesgondozás. A váró hatalmas, sok sok székkel, halas akváriumokkal és egy hosszú recepcióval. "Leadtuk" jelentkezésünket, majd leültünk, hogy kitöltsem az immár megszokott, több oldalas adatlapokat, kérdőíveket, biztosítási információkat.
Pont mire végeztem, már szólított is egy kedves nővérke.
Először a szokásos vizsgálatokkal kezdtük: vérnyomás, testhőmérséklet és súlymérés. 118 lb (53,5kb) ...ezen meglepődtem, hisz ezek szerint a 4 hét alatt egy dekányit sem híztam. Biztos a sok rosszullét.
Ezután amíg én vizeletet adni vonultam a mosdóba, Adam egy másik szobába várakozott. A nőci az orrom előtt ide-oda öntözgette a pisimet, miközben kommentálta az eseményeket. A teszt pozitív, terhes vagyok. (Ohh, mondom, kössz erre az információra kellett másfél hónapig várnom?! Na, de ne legyünk ennyire cinikusak ugye, várjuk ki a vizsgálat végét.) Ezerféle színes ábrával hasonlítgatta össze a leöntött papírfecnit. Minden rendben, csak a jövőben igyekezzek több folyadékot inni. Értettem.
Ezután végre csatlakozhattam, a picurka szobában várakozó férjemhez. A helyiségben nem volt más, mint két szék (a pároknak), szemben egy kis tévé, alatta polcokon sorakozó információs és tanácsadó kis könyvek, jegyzetfüzetek, prospektusok. Mellettünk a sarokban egy kis asztal, számítógéppel. A kedves nővérke helyet foglal, és elmondja, most sok kérdést fog nekünk feltenni. Ok- válaszoltuk. Ám még előtte közli férjemmel is a nagy hírt: a tesztem pozitív lett. Juhéééé!-örülünk ezúttal is, mintha először hallanánk ezt a csodás információt.
Majd jönnek a végeláthatatlan kérdések: betegségeinkről, táplálkozásomról, családi háttérről, munkáról... Még azt is megkérdezte "a gép", hogy férjem hogyan viszonyul a terhességemhez, örül neki? Ilyen, meg sok más, túlzásnak tűnő kérdésáradat után következtek az aláírandók. (Amerikában a perektől való félelem miatt ezek a túlzott óvatoskodások immár megszokottak lettek.)
Első papír: elfogadom e a vérátömlesztést, ha arra kerülne sor. Az ember lánya elsőre nem is érti, ez most miért olyan fontos, és mi erre a helyes válasz. Aztán az agyamba villan. Ha ott feküdnék ájultan, élet-halál között vergődve a kórházi ágyon, már nem lenne alkalmuk ezt megkérdezni tőlem. Még szép, hogy kérek- válaszoltam gyorsan, és aláírtam a papírt. Aztán hangosan gondolkodtam: Van olyan nő, aki nem kér??... Van.- válaszolt a nővérke. - Néhány vallásban tiltottak a komolyabb orvosi beavatkozások. Egy érdekes cikkben később megtudtam, a Jehova Tanúi körében emiatt az átlagosnál lényegesen nagyobb arányú az anyai halálozás a szülés során. Na, hát ehhez nem sok szépet tudnék kommentálni, úgyhogy inkább nem is mondok semmit.
Második papír: vérvétel AIDS és Syphilis teszteléséhez. Beikszeltem, hogy saját felelősségemre nem kérek, és aláírtam. Decemberben ezen már túlestem egyszer, a bevándorlási papírokhoz kellettek.
Harmadik papír: Néhány információ az ultrahangról, sugárzásról és arról, hogy ezt hogyan végzik, majd aláírás helye. Amely szerint hozzájárulok, hogy a 20. héten ezzel a vizsgálati formával nézzék és mérjék meg a babát. Aláírtam, majd kicsit elkomorodtunk Adammel. Ez lesz az egyetlen (!) ultrahang vizsgálat, amikor a bébit láthatjuk?? Mi abban a hitben jöttünk aznap a klinikára, hogy ma is látni fogjuk a pocakomat. Ez a normális eljárás mindenkinél.- válaszolta a nővér.- Ha többet akarunk, konzultáljunk az orvossal. -terelte el a témát nyugodtan. És mi megnyugodtunk.
Ezután kaptunk egy zacsit, tele reklám prospektusokkal ("mivel töröljük a baba popsiját"-tól a "hogyan barkácsolja össze a kispapa a kiságyat"-ig) kismama újsággal, magzat fejlődését követő jegyzetfüzettel és egy a klinika által írt oktatási handbook-kal.
Ezután következett az első terhesgondozásunk leguncsibb része. A mosolygós nővérke bekapcsolta a miniatűr tv-t, és 20 percre egyedül hagyott minket, hogy egy érdekesnek cseppet sem mondható felvilágosító filmet nézzünk végig. Sok újdonsággal nem sikerült szolgálniuk: ne egyek nyers húst, csak óvatosan a halfélékkel, jól mossam és súroljam meg a zöldségeket, használjak külön vágódeszkát a húsoknak, legyek legalább 4 lépésnyire távol a működő mikrótól... Láthattuk, hogyan kell nagy hassal autót vezetni, övet becsatolni. Az viszont tetszett, hogy a férfiakat nem rekesztették ki ezekből az eseményekből. A filmben a kispapa egyfolytában ott sündörgött és segített a nagy pocakos nőnek.
Miután ezzel is megvoltunk, és már több mint egy órája időztünk a klinikán, a nővérke végre egy igazi, ágyas vizsgálóba vezetett minket. Mondta, hogy vetkőzzek le, és vegyem fel a "zubbonyt" (pizsit), majd kedvesen elköszönt. Végre, gondoltam. Jön az orvos, és megvizsgálja a babát.
Mindeközben persze elmondtuk a szombati vérzésemet, a sürgősségin elvégzett vizsgálatokat és RhoGAM oltásomat. "Természetesen" ezeket a leleteket senki sem küldte át a klinikának, így erre ott, azokban a percekben kerítettek sort. Szerencsére nem volt nehéz, csupán az adatbázisból kellett kiszedniük az én mappámat.
Nos, a vizsgálónkba be is robogott hamarosan a "doktornő". Utóbb ugyanis kiderült, nem is orvos volt, hanem PA-C (Physician Assistant), magyarul asszisztens.
Azt még itt megjegyezném, hogy anyósom előtte felvilágosított, hogyan működik ez a klinika. Van bent 5-10 szakorvos, értem ezalatt szülész-nőgyógyász (a rendelő az évek során kibővült) és a kismamák a terhesség alatt mindegyik dokival találkoznak, konzultálnak és megismerkednek. Persze van aki már jártas, az kérheti mindig, hogy a saját orvosának rendelési idejére kapjon időpontot. A "végén" pedig, az a szülész fog a baba érkezésénél segédkezni, aki épp a kórházban tartózkodik. Mivel mi a nulláról indultunk, nekem teljesen mindegy volt, ki vizsgál meg, de szeretném mindegyik dokit megismerni.
Nagy csalódás volt hát, amikor megtudtam, hogy a csaj, aki bejött hozzánk, "csupán" asszisztens. Már az első pillanatban unszimpatikus volt. Sokat dumált, hadart feleslegesen, közben pedig szipogott, és orrát törölgette a kezébe. Fel kellett feküdnöm, megnyomkodta a hasamat, melleimet, majd kenetet vett, ami a hétvégén kimaradt a kórházban. Mindeközben folyamatosan járt a szája. Ő azt állította azért, hogy a páciens ne figyeljen oda a kellemetlen vizsgálatra. Na én nem az a fajta vagyok, szeretném követni az eseményeket, ne akarja az én gondolataimat semerre sem elterelni. Ráhagytam hát Adamre, had válaszoljon, én meg néztem ahogy az asszisztens kihúz alólam egy fiókot, és elővarázsol egy zsebrádióhoz hasonlító szerkentyűt.
Most meghallgatjuk a baba szívverését.-mondta a csaj. Hajjaj, de izgatott lettem hirtelen. Gyorsan férjemre pillantottam akinek szintén felcsillant a szeme. Ám a nő csak pofázott tovább, miközben a műszerrel nyomkodta a hasam. Kereste a kis lüktető babszemet. Pár pillanatig susogáson, és az én szívverésemen kívül semmit sem hallottunk. A műszer kutatva siklott a pocakomon. Adammel megdermedtünk. Hol a baba? ... Ha befognád a szád, talán hallhatnánk is valamit!- gondoltam magamba, miközben "drága" PA-C-ünkre néztem. Egy jó erős alhasra rányomással végre megszólalt a pici ritmusos szívverése. 167-et ver percenként.- mondta a csaj, majd tönkretéve a csodás percek varázsát, tovább dumált. De én próbáltam kiszűrni a hangját és csak a műszerre koncentrálni. Szerettem volna ha ez a monoton dobogás még sokáig ott csengene a fülemben.
Megtudtuk, a szívverés percenkénti száma a magzat növekedésével csökkenni fog. Ahogy az asszisztens is mondta, most már hivatalosan is várandósak vagyunk, világgá lehet kürtölni a nagy hírt. Elhadart még pár dolgot, pötyögött a monitoron, okoskodott valamit a bevándorlásról, mondta, hogy mától 4 hétre kérjünk újabb időpontot és kiviharzott. Én csak ültem kábán és a kis életre gondoltam a hasamban. Szerelmes lettem egy szempillantás alatt. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor a "soha többet látni nem akarom" nő elhagyott minket.
Végeztünk? És az ultrahang?- kérdeztem idegesen szegény ártatlan férjemet.
Igen, ennyi volt, megyünk haza.-válaszolta, én meg sírni kezdtem csalódottságomban.
Felöltöztem, majd kimentünk a "kicsekkoló" ablakhoz, hogy időpontot kérjünk a második terhesgondozáshoz, és ultrahangért reklamáljunk. Július 16.-án újra várnak minket, ezúttal egy igazi orvossal. A recepciós csaj elmondta vagy 3-szor, az UH drága mulatság, és külön időpont kell hozzá, de menjünk le, a másik ablakhoz informálódni.
Így is tettünk, ám a földszinten erről senki sem tudott semmit. Ennyi elég is volt a csalódásból, gondoltuk.
Miközben a parkoló felé sétáltunk, Adam megígérte, hogy megpróbál majd telefonon intézkedni. Igyekeztem nem elégedetlenkedni, és csak annak örülni, hogy hallhattam a kis csöppség szívverését, meg hogy minden rendben van. A kispapa azóta is szorgalmasan hallgatózik, de sajnos a bélmozgásomon kívül nem sok minden jön át. :)
Ja, és megkaptam a "due date"-t (szülés időpontja) is: 2008. december 31. (Ahogy én is számoltam, utolsó ciklus alapján. Azon már nem is bosszankodom, hogy azok rendszertelenségére senki sem volt kíváncsi.)
Aznap volt fotózás is. :)
A betöltött 12. heti pocakkép (még mindig semmi szemel látható változás):
Már itt tart a babánk:
Folytatódik az agy intenzív fejlődése, miközben a magzat feje egyre inkább hasonlítani kezd az újszülöttéhez: ezen a héten kialakul az orr és az áll. A belső szervekben jelentős változások állnak be: a baba szervezete először választ ki vizeletet, amelyet a magzatvízbe ürít. A belek már elférnek a hasüregben, és megkezdődik bennük a simaizmok ritmusos mozgása. Feje búbjától a popsijáig 5,4-5,5 centi.
Még aznap este áthívtuk a barátokat egy kis összeröffenésre, hogy bejelenthessük a nagy hírt. A társaság már jó ideje itt tartózkodott, én meg tűkön ültem. Félre is hívtam Adamet, és kérdeztem, mikor mondjuk már el?! :)
Aztán a sok türelmes/etlen várakozásnak az lett a vége, hogy Nikole kiszúrta a "Dad is pragnant too" könyvet. Észrevettem, hogy Nancyvel a polc felé mutogatnak, és gyorsan odasúgtam Adamnek: lebuktunk! A csajokkal összeakadt a tekintetünk. Már tudták, hogy tudom, hogy tudják. :) Felkiáltottak, mi meg csak röhögtünk. Az eddig egyedülinek hitt várandós Ashley szélsebesen rohant ki a fürdőből, a félig bepelenkázott Audrey-vel.
Mindenkin először a megdöbbenés látszott, majd az öröm, boldogság és izgalom. Hát így tudták meg a mi barátaink, hogy új kisbaba fog a társaságba érkezni.
Még a hétvégén én is gyorsan Európa felé kürtöltem a hírt. E-maileket írtam, blogoltam és felhívtam a rokonságot, nagymamát. Nagyon jó érzés, hogy végre nem kell titkolózni. ;)
Volt és van persze néhány "független fiatalság"-párti emberke, de ők is mindinkább elbohóckodtak a gondolattal. A fiatal kispapa boldog, és nekem ez a legfontosabb.
Anyósomtól megkaptam a first trimester túlélése után jól megérdemelt első terhességi könyvemet, melynek címe: "Your Pregnancy week by week". .....Jó érzés, hogy már egyből a 12. héttől olvashatom.
A klinika recepciójáról hazahoztam egy, az ott dolgozók listáját tartalmazó papírt. Hamar megtaláltam mai asszisztensünk nevét, és szépen gondosan áthúztam. Őt már soha többé nem szeretnénk viszontlátni.
Vééééégre valahára elérkezett a nagy napunk. Reggel nagyon izgatottan ébredtem. Gyorsan elkészültünk, és irány a Kadlac Klinika.
Elértem a 12. hetet, lezárult az első trimeszterem, és pont egy éve estünk férjemmel szerelem első látásba. :)
A rendelő jóval nagyobb volt, mint azt képzeltem. A három szintes klinika második emeletén van a terhesgondozás. A váró hatalmas, sok sok székkel, halas akváriumokkal és egy hosszú recepcióval. "Leadtuk" jelentkezésünket, majd leültünk, hogy kitöltsem az immár megszokott, több oldalas adatlapokat, kérdőíveket, biztosítási információkat.
Pont mire végeztem, már szólított is egy kedves nővérke.
Először a szokásos vizsgálatokkal kezdtük: vérnyomás, testhőmérséklet és súlymérés. 118 lb (53,5kb) ...ezen meglepődtem, hisz ezek szerint a 4 hét alatt egy dekányit sem híztam. Biztos a sok rosszullét.
Ezután amíg én vizeletet adni vonultam a mosdóba, Adam egy másik szobába várakozott. A nőci az orrom előtt ide-oda öntözgette a pisimet, miközben kommentálta az eseményeket. A teszt pozitív, terhes vagyok. (Ohh, mondom, kössz erre az információra kellett másfél hónapig várnom?! Na, de ne legyünk ennyire cinikusak ugye, várjuk ki a vizsgálat végét.) Ezerféle színes ábrával hasonlítgatta össze a leöntött papírfecnit. Minden rendben, csak a jövőben igyekezzek több folyadékot inni. Értettem.
Ezután végre csatlakozhattam, a picurka szobában várakozó férjemhez. A helyiségben nem volt más, mint két szék (a pároknak), szemben egy kis tévé, alatta polcokon sorakozó információs és tanácsadó kis könyvek, jegyzetfüzetek, prospektusok. Mellettünk a sarokban egy kis asztal, számítógéppel. A kedves nővérke helyet foglal, és elmondja, most sok kérdést fog nekünk feltenni. Ok- válaszoltuk. Ám még előtte közli férjemmel is a nagy hírt: a tesztem pozitív lett. Juhéééé!-örülünk ezúttal is, mintha először hallanánk ezt a csodás információt.
Majd jönnek a végeláthatatlan kérdések: betegségeinkről, táplálkozásomról, családi háttérről, munkáról... Még azt is megkérdezte "a gép", hogy férjem hogyan viszonyul a terhességemhez, örül neki? Ilyen, meg sok más, túlzásnak tűnő kérdésáradat után következtek az aláírandók. (Amerikában a perektől való félelem miatt ezek a túlzott óvatoskodások immár megszokottak lettek.)
Első papír: elfogadom e a vérátömlesztést, ha arra kerülne sor. Az ember lánya elsőre nem is érti, ez most miért olyan fontos, és mi erre a helyes válasz. Aztán az agyamba villan. Ha ott feküdnék ájultan, élet-halál között vergődve a kórházi ágyon, már nem lenne alkalmuk ezt megkérdezni tőlem. Még szép, hogy kérek- válaszoltam gyorsan, és aláírtam a papírt. Aztán hangosan gondolkodtam: Van olyan nő, aki nem kér??... Van.- válaszolt a nővérke. - Néhány vallásban tiltottak a komolyabb orvosi beavatkozások. Egy érdekes cikkben később megtudtam, a Jehova Tanúi körében emiatt az átlagosnál lényegesen nagyobb arányú az anyai halálozás a szülés során. Na, hát ehhez nem sok szépet tudnék kommentálni, úgyhogy inkább nem is mondok semmit.
Második papír: vérvétel AIDS és Syphilis teszteléséhez. Beikszeltem, hogy saját felelősségemre nem kérek, és aláírtam. Decemberben ezen már túlestem egyszer, a bevándorlási papírokhoz kellettek.
Harmadik papír: Néhány információ az ultrahangról, sugárzásról és arról, hogy ezt hogyan végzik, majd aláírás helye. Amely szerint hozzájárulok, hogy a 20. héten ezzel a vizsgálati formával nézzék és mérjék meg a babát. Aláírtam, majd kicsit elkomorodtunk Adammel. Ez lesz az egyetlen (!) ultrahang vizsgálat, amikor a bébit láthatjuk?? Mi abban a hitben jöttünk aznap a klinikára, hogy ma is látni fogjuk a pocakomat. Ez a normális eljárás mindenkinél.- válaszolta a nővér.- Ha többet akarunk, konzultáljunk az orvossal. -terelte el a témát nyugodtan. És mi megnyugodtunk.
Ezután kaptunk egy zacsit, tele reklám prospektusokkal ("mivel töröljük a baba popsiját"-tól a "hogyan barkácsolja össze a kispapa a kiságyat"-ig) kismama újsággal, magzat fejlődését követő jegyzetfüzettel és egy a klinika által írt oktatási handbook-kal.Ezután következett az első terhesgondozásunk leguncsibb része. A mosolygós nővérke bekapcsolta a miniatűr tv-t, és 20 percre egyedül hagyott minket, hogy egy érdekesnek cseppet sem mondható felvilágosító filmet nézzünk végig. Sok újdonsággal nem sikerült szolgálniuk: ne egyek nyers húst, csak óvatosan a halfélékkel, jól mossam és súroljam meg a zöldségeket, használjak külön vágódeszkát a húsoknak, legyek legalább 4 lépésnyire távol a működő mikrótól... Láthattuk, hogyan kell nagy hassal autót vezetni, övet becsatolni. Az viszont tetszett, hogy a férfiakat nem rekesztették ki ezekből az eseményekből. A filmben a kispapa egyfolytában ott sündörgött és segített a nagy pocakos nőnek.
Miután ezzel is megvoltunk, és már több mint egy órája időztünk a klinikán, a nővérke végre egy igazi, ágyas vizsgálóba vezetett minket. Mondta, hogy vetkőzzek le, és vegyem fel a "zubbonyt" (pizsit), majd kedvesen elköszönt. Végre, gondoltam. Jön az orvos, és megvizsgálja a babát.
Mindeközben persze elmondtuk a szombati vérzésemet, a sürgősségin elvégzett vizsgálatokat és RhoGAM oltásomat. "Természetesen" ezeket a leleteket senki sem küldte át a klinikának, így erre ott, azokban a percekben kerítettek sort. Szerencsére nem volt nehéz, csupán az adatbázisból kellett kiszedniük az én mappámat.
Nos, a vizsgálónkba be is robogott hamarosan a "doktornő". Utóbb ugyanis kiderült, nem is orvos volt, hanem PA-C (Physician Assistant), magyarul asszisztens.
Azt még itt megjegyezném, hogy anyósom előtte felvilágosított, hogyan működik ez a klinika. Van bent 5-10 szakorvos, értem ezalatt szülész-nőgyógyász (a rendelő az évek során kibővült) és a kismamák a terhesség alatt mindegyik dokival találkoznak, konzultálnak és megismerkednek. Persze van aki már jártas, az kérheti mindig, hogy a saját orvosának rendelési idejére kapjon időpontot. A "végén" pedig, az a szülész fog a baba érkezésénél segédkezni, aki épp a kórházban tartózkodik. Mivel mi a nulláról indultunk, nekem teljesen mindegy volt, ki vizsgál meg, de szeretném mindegyik dokit megismerni.
Nagy csalódás volt hát, amikor megtudtam, hogy a csaj, aki bejött hozzánk, "csupán" asszisztens. Már az első pillanatban unszimpatikus volt. Sokat dumált, hadart feleslegesen, közben pedig szipogott, és orrát törölgette a kezébe. Fel kellett feküdnöm, megnyomkodta a hasamat, melleimet, majd kenetet vett, ami a hétvégén kimaradt a kórházban. Mindeközben folyamatosan járt a szája. Ő azt állította azért, hogy a páciens ne figyeljen oda a kellemetlen vizsgálatra. Na én nem az a fajta vagyok, szeretném követni az eseményeket, ne akarja az én gondolataimat semerre sem elterelni. Ráhagytam hát Adamre, had válaszoljon, én meg néztem ahogy az asszisztens kihúz alólam egy fiókot, és elővarázsol egy zsebrádióhoz hasonlító szerkentyűt.
Most meghallgatjuk a baba szívverését.-mondta a csaj. Hajjaj, de izgatott lettem hirtelen. Gyorsan férjemre pillantottam akinek szintén felcsillant a szeme. Ám a nő csak pofázott tovább, miközben a műszerrel nyomkodta a hasam. Kereste a kis lüktető babszemet. Pár pillanatig susogáson, és az én szívverésemen kívül semmit sem hallottunk. A műszer kutatva siklott a pocakomon. Adammel megdermedtünk. Hol a baba? ... Ha befognád a szád, talán hallhatnánk is valamit!- gondoltam magamba, miközben "drága" PA-C-ünkre néztem. Egy jó erős alhasra rányomással végre megszólalt a pici ritmusos szívverése. 167-et ver percenként.- mondta a csaj, majd tönkretéve a csodás percek varázsát, tovább dumált. De én próbáltam kiszűrni a hangját és csak a műszerre koncentrálni. Szerettem volna ha ez a monoton dobogás még sokáig ott csengene a fülemben.
Megtudtuk, a szívverés percenkénti száma a magzat növekedésével csökkenni fog. Ahogy az asszisztens is mondta, most már hivatalosan is várandósak vagyunk, világgá lehet kürtölni a nagy hírt. Elhadart még pár dolgot, pötyögött a monitoron, okoskodott valamit a bevándorlásról, mondta, hogy mától 4 hétre kérjünk újabb időpontot és kiviharzott. Én csak ültem kábán és a kis életre gondoltam a hasamban. Szerelmes lettem egy szempillantás alatt. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor a "soha többet látni nem akarom" nő elhagyott minket.
Végeztünk? És az ultrahang?- kérdeztem idegesen szegény ártatlan férjemet.
Igen, ennyi volt, megyünk haza.-válaszolta, én meg sírni kezdtem csalódottságomban.
Felöltöztem, majd kimentünk a "kicsekkoló" ablakhoz, hogy időpontot kérjünk a második terhesgondozáshoz, és ultrahangért reklamáljunk. Július 16.-án újra várnak minket, ezúttal egy igazi orvossal. A recepciós csaj elmondta vagy 3-szor, az UH drága mulatság, és külön időpont kell hozzá, de menjünk le, a másik ablakhoz informálódni.
Így is tettünk, ám a földszinten erről senki sem tudott semmit. Ennyi elég is volt a csalódásból, gondoltuk.
Miközben a parkoló felé sétáltunk, Adam megígérte, hogy megpróbál majd telefonon intézkedni. Igyekeztem nem elégedetlenkedni, és csak annak örülni, hogy hallhattam a kis csöppség szívverését, meg hogy minden rendben van. A kispapa azóta is szorgalmasan hallgatózik, de sajnos a bélmozgásomon kívül nem sok minden jön át. :)
Ja, és megkaptam a "due date"-t (szülés időpontja) is: 2008. december 31. (Ahogy én is számoltam, utolsó ciklus alapján. Azon már nem is bosszankodom, hogy azok rendszertelenségére senki sem volt kíváncsi.)
Aznap volt fotózás is. :)
A betöltött 12. heti pocakkép (még mindig semmi szemel látható változás):
Már itt tart a babánk:
Folytatódik az agy intenzív fejlődése, miközben a magzat feje egyre inkább hasonlítani kezd az újszülöttéhez: ezen a héten kialakul az orr és az áll. A belső szervekben jelentős változások állnak be: a baba szervezete először választ ki vizeletet, amelyet a magzatvízbe ürít. A belek már elférnek a hasüregben, és megkezdődik bennük a simaizmok ritmusos mozgása. Feje búbjától a popsijáig 5,4-5,5 centi.Még aznap este áthívtuk a barátokat egy kis összeröffenésre, hogy bejelenthessük a nagy hírt. A társaság már jó ideje itt tartózkodott, én meg tűkön ültem. Félre is hívtam Adamet, és kérdeztem, mikor mondjuk már el?! :)
Aztán a sok türelmes/etlen várakozásnak az lett a vége, hogy Nikole kiszúrta a "Dad is pragnant too" könyvet. Észrevettem, hogy Nancyvel a polc felé mutogatnak, és gyorsan odasúgtam Adamnek: lebuktunk! A csajokkal összeakadt a tekintetünk. Már tudták, hogy tudom, hogy tudják. :) Felkiáltottak, mi meg csak röhögtünk. Az eddig egyedülinek hitt várandós Ashley szélsebesen rohant ki a fürdőből, a félig bepelenkázott Audrey-vel.
Mindenkin először a megdöbbenés látszott, majd az öröm, boldogság és izgalom. Hát így tudták meg a mi barátaink, hogy új kisbaba fog a társaságba érkezni.
Még a hétvégén én is gyorsan Európa felé kürtöltem a hírt. E-maileket írtam, blogoltam és felhívtam a rokonságot, nagymamát. Nagyon jó érzés, hogy végre nem kell titkolózni. ;)Volt és van persze néhány "független fiatalság"-párti emberke, de ők is mindinkább elbohóckodtak a gondolattal. A fiatal kispapa boldog, és nekem ez a legfontosabb.
Anyósomtól megkaptam a first trimester túlélése után jól megérdemelt első terhességi könyvemet, melynek címe: "Your Pregnancy week by week". .....Jó érzés, hogy már egyből a 12. héttől olvashatom.
A klinika recepciójáról hazahoztam egy, az ott dolgozók listáját tartalmazó papírt. Hamar megtaláltam mai asszisztensünk nevét, és szépen gondosan áthúztam. Őt már soha többé nem szeretnénk viszontlátni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése