Június 13.
Ez a nap lehetett volna akár péntek 13.-a is nekünk.
Történt ugyanis, hogy reggel a 11+2-ik napomon elkezdtem vérezni. A rosszban csupán annyi jó volt, hogy szombat lévén Adam is otthon tartózkodott, így egyből bevitt a kórházba.
A sürgősségi várójában eltöltött 20 perc maga volt a végtelen bizonytalanság. A vérzésem ugyan elállt, és fájdalmaim sem voltak, mégis mindketten rettentessen aggódtunk a baba miatt. Adam csak azt hajtogatta, túl fogjuk élni, bármi történt is, én pedig a könnyeimmel küszködtem. Az éreztem, hogy nem vetéltem el...még...
Végre szólították a nevemet, és mi egy "elővizsgáló" szerűségbe mentünk. Ez a kis szoba teljesen üvegből volt, és a váróterem mellett helyezkedett el.
Egy kedves nővér csaj felvette az adataimat, beírta a gépbe a panaszom, lemérte a vérnyomásom, hőmérsékletem, majd kaptam egy szép pink karszalagot, amin a nevem szerepelt. Ezután vissza kellett mennünk a váróba. De nem sokáig ültünk ott, már jött is egy másik nővér, kinyíltak a kórház hatalmas elektronikus ajtajai, és mi hosszú folyosókon haladtunk végig. Minden új volt, szép és modern. A szobák nagy része üresen tátongott. Végül egy újabb recepcióhoz, és újabb nővérhez érkeztünk. Most ő vett át minket. A kis műanyag tartályt már a folyosón megkaptam, és mentem is a mosdóba. Amikor visszaértem, Adam már a szobámban várt. Mondták, hogy vetkőzzek le, és kaptam hosszú zubbonyszerű pizsamát. Na, ennek már a fele sem tréfa, gondoltam. Ezután felfeküdtem az ágyra, aggódó és kétségbeesett férjem pedig mellém ült. Vagy egy órát várakoztunk így. Most Adam küszködött a könnyeivel. Én még nem akartam gyászolni...
Kis, kerekes asztalra szerelt laptopokkal nővérek és orvosok jártak ki-be. Adatokat pötyögtek a computerbe, majd kedvesen elköszöntek és tovább gurultak. Gondolom mappát készítettek nekem, így most én is bekerültem a kórház adatbázisába. Nem voltam még terhesgondozáson sem, és választott orvosom sincs. Nagyon bíztam abba, hogy az annyira várt csütörtöki időpontunk még aktuális lesz...
Végre megjött a nőgyógyász. Megkérdezte mi a panaszom, beszélgetett velünk egy kicsit, elmondta, hogy meg fog vizsgálni, de a spontán vetélés ellen ők nem fognak tudni mit tenni, ez a természet rendje. Kiadta a nővérnek az utasításokat: vér- és vizeletteszt. Egy nagyon kedves és ügyes ápolónő infúziós tűt kötött be. Erre azért volt szükség, ha esetleg a vérvételen kívül még valami gyógyszert kéne, hogy kapjak, ne kelljen újra megszúrniuk. Mivel nekem még sohasem volt ilyen, elég kellemetlen volt órákig egy tűvel a karomban feküdni. De hozzá kell szoknom, szülésnél ugyan ez lesz. :S
Sajnos, mivel lehet hogy a pisimbe vér is került, katéterezni kellett. Bepánikoltam. Szerencsére Adam ott volt velem, szorította a kezem, és biztatott, nem fog fájni. Fájásnak valóban nem nevezném, de rettentően kellemetlen volt. A nővérnek rá kellett nyomnia a hasamra, mert nem sok vizeletem volt. Na, de végül aztán ezt is túléltem...
Ezek az apró előkészületek után a nőgyógyászt vártuk vissza. Odakint közben a lecsapolt cuccaimat tesztelték.
Nemsokára megjött az orvos, egy asszisztens csajjal és barátságosnak még kicsit sem nevezhető eszközeivel. De bármennyire is ijesztően néztek ki a műszerei, számomra maga a vizsgálat közel sem volt annyira vészes, mint a katéter. Néhány mintalevétel után megjöttek a várva várt szavak is: minden a legnagyobb rendben! Fellélegeztünk, és hirtelen mindkettőnknek mosolyra kerekedett a szája. A méhem tökéletesen zárva, a tesztjeim rendben, a magzat él... Hogy honnan jött a vér, azt már sohasem fogjuk megtudni.
De hoppá, egy valami feltűnt a dokibának: Rh negatív a vércsoportom!
Először is, juhéé, végre ezt is tudom, másodszor ez miért hoppá?! Valami baja lehet a babámnak emiatt?
Az orvos egyből szakszerűen felvilágosított minket, amiből én persze egy fikarcnyit sem értettem. Később Adam minden elmagyarázott, és még aznap rengeteg cikket elolvastam az Rh-összeférhetetlenségről.
Röviden, akit érdekel: Amennyiben a magzat Rh pozitív (amire Adam pozitív vércsoportja miatt nagyobb az esély), akkor kell nagyon odafigyelni. Ha az Rh negatív kismama vérébe ugyanis pozitív vér jut, akkor az anya szervezetében ellenanyagok termelődnek a bejutott magzati vörösvértestek ellen. Az immunrendszerem megtanulja "megvédeni" magát, és a magzatot károsítja, vagy kilöki a testemből. (Erre a legjobb hasonlat a bárányhimlő: egyszer elkaphatod, de utána már szervezeted megtanul ellenállni. Ilyenek az Rh negatív nők: egyszer lehetünk terhesek, de utána vérünk védekezni fog az újabb magzat ellen. Szomorú.) Szerencsére itt a jó hír! Már van megelőző vakcina, így nem kell lemondanunk arról, hogy az elsőszülöttünknek tesója is lehessen.
Mivel most vérzés miatt kerültem kórházba, és nem tudhattuk, hogy keveredett e a vérünk, az oldalamba azonnal be is nyomták az RhoGAM nevű ellenanyagot (örök hála a feltalálójának), hogy a magzatot még véletlenül se kezdjem el károsítani. Hát micsoda anya vagyok én?! Hallatlan!
Az oltás -ha jól emlékszem- 4 hónapig "él" a szervezetemben, így szülés után (mert akkor nagy valószinűséggel összeakadok majd a baba vérével) megint kapni fogok egyet. Közbe megnézik majd azért az ő csoportját is, és ha negatív, nincs gond.
Megvolt a három órás tortúra, túlvagyunk ezen is, boldogan és megkönnyebbülten.
A személyzet nagyon kedves és készséges volt velünk, mondták, hogy nyugodtan menjünk vissza, ha gond lenne. Megígérték, a leleteredményeimet átküldik majd -az egyébként ugyanahoz a körzethez tartozó- Kadlec Klinikába, hogy a csütörtöki vizsgálatomhoz ezek már meglegyenek.
Leszedték rólam az infúziós tűt, felvehettem saját ruhámat, és szabadjára engedtek minket, hármasban...
Amennyire Adam meg volt ijedve, amikor kiderült, hogy babánk lesz, most láttam csak rajta, mennyire ragaszkodik már ő is ehhez a kis meg nem született csöpphöz. Bizony, megvislet volna mindkettőnket, ha elvesztjük. De ez a pici lélek idejött, és maradni akar, nem is érti mi ez a nagy idegeskedés a szüleivel. :)
Adammel mindketten farkas éhesen távoztunk a kórházból. Be is ugrottunk gyorsan az utunkba eső gyorskajáldába, és két szuper hatalmas hamburgert rendeltünk. Lekocsikáztunk a folyópartra, kiválasztottunk magunknak egy árnyékos hintapadot és élveztünk a szabadságot, napsütést... életet.
Egy rossz hír a jóban: a kórházi ágyon fekve meghoztunk egy nehéz döntést. Nem megyünk Európába a nyáron. :( Drága férjem most nagyon félt. Nem akarjuk terhességemet felelőtlen vakációzással, 16 órás repülése, légnyomás ingadozással, 9 órás időeltolódással kockára tenni.
Persze a kiscsaládom nagyon hiányzik és lelkemet is egyre jobban nyomja ez a honvágy dolog... de én választottam ezt a sorsot, úgyhogy shut up!
PS: Pár hétre rá házhoz jött a kórházi számla: csaknem 2000$! Sokkoló! Most várjuk a biztosítót, hogy fizessen, hisz azért van... Mit mondjak, ez Amerika.
Ez a nap lehetett volna akár péntek 13.-a is nekünk.
Történt ugyanis, hogy reggel a 11+2-ik napomon elkezdtem vérezni. A rosszban csupán annyi jó volt, hogy szombat lévén Adam is otthon tartózkodott, így egyből bevitt a kórházba.
A sürgősségi várójában eltöltött 20 perc maga volt a végtelen bizonytalanság. A vérzésem ugyan elállt, és fájdalmaim sem voltak, mégis mindketten rettentessen aggódtunk a baba miatt. Adam csak azt hajtogatta, túl fogjuk élni, bármi történt is, én pedig a könnyeimmel küszködtem. Az éreztem, hogy nem vetéltem el...még...
Végre szólították a nevemet, és mi egy "elővizsgáló" szerűségbe mentünk. Ez a kis szoba teljesen üvegből volt, és a váróterem mellett helyezkedett el.
Egy kedves nővér csaj felvette az adataimat, beírta a gépbe a panaszom, lemérte a vérnyomásom, hőmérsékletem, majd kaptam egy szép pink karszalagot, amin a nevem szerepelt. Ezután vissza kellett mennünk a váróba. De nem sokáig ültünk ott, már jött is egy másik nővér, kinyíltak a kórház hatalmas elektronikus ajtajai, és mi hosszú folyosókon haladtunk végig. Minden új volt, szép és modern. A szobák nagy része üresen tátongott. Végül egy újabb recepcióhoz, és újabb nővérhez érkeztünk. Most ő vett át minket. A kis műanyag tartályt már a folyosón megkaptam, és mentem is a mosdóba. Amikor visszaértem, Adam már a szobámban várt. Mondták, hogy vetkőzzek le, és kaptam hosszú zubbonyszerű pizsamát. Na, ennek már a fele sem tréfa, gondoltam. Ezután felfeküdtem az ágyra, aggódó és kétségbeesett férjem pedig mellém ült. Vagy egy órát várakoztunk így. Most Adam küszködött a könnyeivel. Én még nem akartam gyászolni...Kis, kerekes asztalra szerelt laptopokkal nővérek és orvosok jártak ki-be. Adatokat pötyögtek a computerbe, majd kedvesen elköszöntek és tovább gurultak. Gondolom mappát készítettek nekem, így most én is bekerültem a kórház adatbázisába. Nem voltam még terhesgondozáson sem, és választott orvosom sincs. Nagyon bíztam abba, hogy az annyira várt csütörtöki időpontunk még aktuális lesz...
Végre megjött a nőgyógyász. Megkérdezte mi a panaszom, beszélgetett velünk egy kicsit, elmondta, hogy meg fog vizsgálni, de a spontán vetélés ellen ők nem fognak tudni mit tenni, ez a természet rendje. Kiadta a nővérnek az utasításokat: vér- és vizeletteszt. Egy nagyon kedves és ügyes ápolónő infúziós tűt kötött be. Erre azért volt szükség, ha esetleg a vérvételen kívül még valami gyógyszert kéne, hogy kapjak, ne kelljen újra megszúrniuk. Mivel nekem még sohasem volt ilyen, elég kellemetlen volt órákig egy tűvel a karomban feküdni. De hozzá kell szoknom, szülésnél ugyan ez lesz. :S
Sajnos, mivel lehet hogy a pisimbe vér is került, katéterezni kellett. Bepánikoltam. Szerencsére Adam ott volt velem, szorította a kezem, és biztatott, nem fog fájni. Fájásnak valóban nem nevezném, de rettentően kellemetlen volt. A nővérnek rá kellett nyomnia a hasamra, mert nem sok vizeletem volt. Na, de végül aztán ezt is túléltem...
Ezek az apró előkészületek után a nőgyógyászt vártuk vissza. Odakint közben a lecsapolt cuccaimat tesztelték.
Nemsokára megjött az orvos, egy asszisztens csajjal és barátságosnak még kicsit sem nevezhető eszközeivel. De bármennyire is ijesztően néztek ki a műszerei, számomra maga a vizsgálat közel sem volt annyira vészes, mint a katéter. Néhány mintalevétel után megjöttek a várva várt szavak is: minden a legnagyobb rendben! Fellélegeztünk, és hirtelen mindkettőnknek mosolyra kerekedett a szája. A méhem tökéletesen zárva, a tesztjeim rendben, a magzat él... Hogy honnan jött a vér, azt már sohasem fogjuk megtudni.
De hoppá, egy valami feltűnt a dokibának: Rh negatív a vércsoportom!
Először is, juhéé, végre ezt is tudom, másodszor ez miért hoppá?! Valami baja lehet a babámnak emiatt?
Az orvos egyből szakszerűen felvilágosított minket, amiből én persze egy fikarcnyit sem értettem. Később Adam minden elmagyarázott, és még aznap rengeteg cikket elolvastam az Rh-összeférhetetlenségről.
Röviden, akit érdekel: Amennyiben a magzat Rh pozitív (amire Adam pozitív vércsoportja miatt nagyobb az esély), akkor kell nagyon odafigyelni. Ha az Rh negatív kismama vérébe ugyanis pozitív vér jut, akkor az anya szervezetében ellenanyagok termelődnek a bejutott magzati vörösvértestek ellen. Az immunrendszerem megtanulja "megvédeni" magát, és a magzatot károsítja, vagy kilöki a testemből. (Erre a legjobb hasonlat a bárányhimlő: egyszer elkaphatod, de utána már szervezeted megtanul ellenállni. Ilyenek az Rh negatív nők: egyszer lehetünk terhesek, de utána vérünk védekezni fog az újabb magzat ellen. Szomorú.) Szerencsére itt a jó hír! Már van megelőző vakcina, így nem kell lemondanunk arról, hogy az elsőszülöttünknek tesója is lehessen.
Mivel most vérzés miatt kerültem kórházba, és nem tudhattuk, hogy keveredett e a vérünk, az oldalamba azonnal be is nyomták az RhoGAM nevű ellenanyagot (örök hála a feltalálójának), hogy a magzatot még véletlenül se kezdjem el károsítani. Hát micsoda anya vagyok én?! Hallatlan!
Az oltás -ha jól emlékszem- 4 hónapig "él" a szervezetemben, így szülés után (mert akkor nagy valószinűséggel összeakadok majd a baba vérével) megint kapni fogok egyet. Közbe megnézik majd azért az ő csoportját is, és ha negatív, nincs gond.
Megvolt a három órás tortúra, túlvagyunk ezen is, boldogan és megkönnyebbülten.
A személyzet nagyon kedves és készséges volt velünk, mondták, hogy nyugodtan menjünk vissza, ha gond lenne. Megígérték, a leleteredményeimet átküldik majd -az egyébként ugyanahoz a körzethez tartozó- Kadlec Klinikába, hogy a csütörtöki vizsgálatomhoz ezek már meglegyenek.
Leszedték rólam az infúziós tűt, felvehettem saját ruhámat, és szabadjára engedtek minket, hármasban...
Amennyire Adam meg volt ijedve, amikor kiderült, hogy babánk lesz, most láttam csak rajta, mennyire ragaszkodik már ő is ehhez a kis meg nem született csöpphöz. Bizony, megvislet volna mindkettőnket, ha elvesztjük. De ez a pici lélek idejött, és maradni akar, nem is érti mi ez a nagy idegeskedés a szüleivel. :)Adammel mindketten farkas éhesen távoztunk a kórházból. Be is ugrottunk gyorsan az utunkba eső gyorskajáldába, és két szuper hatalmas hamburgert rendeltünk. Lekocsikáztunk a folyópartra, kiválasztottunk magunknak egy árnyékos hintapadot és élveztünk a szabadságot, napsütést... életet.
Egy rossz hír a jóban: a kórházi ágyon fekve meghoztunk egy nehéz döntést. Nem megyünk Európába a nyáron. :( Drága férjem most nagyon félt. Nem akarjuk terhességemet felelőtlen vakációzással, 16 órás repülése, légnyomás ingadozással, 9 órás időeltolódással kockára tenni.
Persze a kiscsaládom nagyon hiányzik és lelkemet is egyre jobban nyomja ez a honvágy dolog... de én választottam ezt a sorsot, úgyhogy shut up!
PS: Pár hétre rá házhoz jött a kórházi számla: csaknem 2000$! Sokkoló! Most várjuk a biztosítót, hogy fizessen, hisz azért van... Mit mondjak, ez Amerika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése