Driver License -Driving Test-

Miután átmentem az amerikai jogosítványomhoz szükséges teszt elméleti részén, következhetett a gyakorlati.
Amerikában mindenki saját kocsival megy vizsgázni, és ezzel együtt maga a gépjármű is tesztelésre kerül. Rendelkeznie kell kötelező biztosítással, mindegyik lámpának működnie kell, valamint nem lehet sehol sem törött. Mivel nekünk egyik autónk sem vizsgaképes (a Chevelle régi járgány, a Suzukinak pedig meg van repedve a szélvédője), anyósom nagy Jeep-jét kellett kölcsönkérnünk. Eddig életemben talán háromszor használtam automata váltós kocsit, ráadásul rutin ide vagy oda, már 3 éve nem vagyok mindennapos vezető. Gyakorolnom kellett mielőtt bizonyítok, de a város idegen utcáinak kiismeréséhez már végkép nem jutott időm és lehetőségem.

A vizsgát megelőző napon elhoztuk anyósomtól az autót, hogy egy kicsit megismerkedjek vele. Féltem, hogy mi lesz, ha megállít a rendőr, de a feladat teljesítése érdekében ennyit kockáztatnom kellett. Adammel áttanulmányoztuk a műszerfalat és férjem megmutatta az automata kocsiban található különbségeket. Szerencsére nem sok van... Ez mégiscsak a könnyebbik variáció. (A manuálisra átállás helyett.) Este kimentünk az ügyintéző irodához, ahonnan majd a tesztvezetés indulni fog. A parkoló szélén, egymástól pár méteres -egy autónak elég- távolságra 4 darab bója van elhelyezve. Ahhoz, hogy Amerikában (vagy legalábbis itt Washington államban) jogosítványod lehessen, ebbe a "szűk" résbe be kell tudnod tolatni az autódat. Nem is volt nekem ezzel sohasem problémám... Igen ám, kisautóval, nem pedig egy Jeep-el. Adam mutatott pár trükköt arra, hogyan lehet ezzel a kocsival a legegyszerűbben beállni. Sötétedésig gyakoroltam. A padkának egyszer sem mentem neki, és tökéletesen elégedett voltam a teljesítményemmel.
Ezután kimentünk egy üres sikátorba, ahol szintén tolatva próbáltam visszakanyarodni a főút széléhez. A sok -biztonsági öv alatti- forgolódást pöttömke nem annyira díjazta, és a hasam hamar elkezdett fájni. Mérges is voltam, miért kell nekem pont most ezzel kínlódni, ráadásul feszült is voltam a másnap miatt. Aztán végül még elmentünk a boltba bevásárolni, és ezzel le is tudtam a gyakorlást.

Reggel még idegesebben ébredtem. Bármennyire is nyugtatgattam magam, a hátam közepére sem kívántam ezt a vizsgát...Hogy valaki belém kössön, és a 10 éves rutinomat kritizálja. Esetleg még meg is buktasson... Az okmányirodáig megint én vezettem. Hurrá, a reggeli napfény pont a szemembe vakított, de legalább az eső nem esett már. Beálltam a vizsgázók parkolóhelyére, és vártunk. Tőlem balra egy mexikói srác ült idegesen kocsijában, jobbra pedig egy középkorú (látszólag) orosz nő. Azt hittem csupa amerikai kamasszal leszek körülvéve. De nem... Úgy tűnik sok bevándorló szeretne Amerikában vezetni.

Az irodából egy morcos szájú, napszemüveges fiatal nő jön ki. Mappával a kezében. Jaj neeeee!- kiáltok fel. Miért pont csaj kell, hogy vizsgáztasson?! Már elnézést, de szerintem náluk rosszabb nem is létezik a világon. Én még idegesebb leszek, de már nincs visszaút. Adam egy Good luck!-al kiszáll a kocsiból, és magamra hagy. A bejárat előtt figyel tovább. "Ez a bal kezem: left. Ez a jobb kezem: right." Ismételgetem magamban, mert zavaromban még ezt is biztos el fogom felejteni.
A nő odajön, int, hogy húzzam le az ablakot. Ez hamar, egy laza gombnyomással meg is történik. Elkéri a papírjaimat, majd megkér, hogy mutassam meg a kézi jelzéseket: jobbra fordulás, balra fordulás, megállás. Ez is könnyen megy, hisz még emlékszem rá a könyvből. Ezután leellenőrzi a lámpáimat, nekem meg indexelnem kell. A kéziféket is sikeresen megmutatom, bár ha Adam előző nap nem árulja el, hol találom az automata kocsiban, ez bizony most komoly fejtörést okozott volna.
A csaj beül mellém, én aláírok és előre elnézést kérek az angolomért. Nem szól semmit, úgy tűnik nem egy társalgós fajta. Mindegy. Biztonsági öv bekapcsol és indulunk. Élesen és feszülten figyelek mindenre, úgy vezetek mint eddig még soha életemben. Értem az angol utasításokat, mikor merre menjek... Mindkét kezem a kormányon (10-es és 2-es óraállás szerint),... figyelem a sebességkorlátozásokat,... minden kanyarnál, sávváltásnál indexelek,... a tükrökbe milliószor belenézek, sőt még hátra is fordítom a fejem, hogy a vizsgáztató biztosra vegye, figyelek mint a sas. A nő közben a papírjára jegyzetel, és egy mukkot sem szól azon kívül, hogy irányít. Ideges vagyok, nem tudom, hogy mindet úgy csinálok e, ahogy ő elvárja. Igyekszem rutinosan vezetni, hogy lássa, nem most ülök először volán elé. Látszólag ez őt nem érdekli, csak firkászik.

Aztán a főútról egy mellékutcába kanyarodunk és én még stresszesebb leszek. Tudom, hogy most jönnek a "beugratós kérdések". Igyekszek mindent úgy csinálni, ahogyan azt általában is tenném. Hirtelen megkér húzódjak az út szélére, és álljak meg úgy mintha ott akarnám hagyni a vehicle-t. Leparkolok szépen párhozamosan... A nő ismét firkál, nem értem mit rontottam el. Ideges leszek és mérges, úgy megyek tovább. A másik utcán ismét félre kell állnom, de most kitolatva. Ezt is, szerintem (!) szépen teljesítem,... indexelek, hátranézek. Amikor újra elindultunk, hirtelen iskolabuszt pillantok meg előttem. Megrémülök, de a busz szerencsére lekanyarodik.
Egy egyenrangú útkereszteződéshez érkezünk. Vagyis mindenkinek stop táblája van! De ki menjen akkor, ha mindenkinek meg kell állni?! Megállok. Logikusan gondolkodom: jobb kéz szabály. Autók jönnek jobbról, várok...Csak nem akarnak elfogyni. Még mindig állok, és várok. De már szemből és balról is mindenki vár. Hirtelen valaki rámdudál. Mi a fene?! Felemelem a kezem, megköszönve a jobbról érkező kocsinak, hogy átenged és elindulok. Ha most meghúz a vizsgáztató, legalább elmondhatom, hogy udvarias voltam. A csaj firkál, én meg teljesen reményt vesztek. Mérges vagyok magamra. Várnom kellett volna, akkor is ha dudálnak!-gondolom.

Hamarosan visszatérünk az okmányiroda parkolójához. Éljen, mindjárt vége! Tiszta ideg vagyok, az elkövetett hibáim miatt, és szememmel nem is próbálom megkeresni Adam-et. Magamban morgok: minek kéri a csaj, hogy még ezt a hülye beállást is megcsináljam neki?! Tutira vettem, hogy meghúzott... Férjem eközben bentről, titokban kameráz:



(Elfordult, hogy ha meglátnám, ne essek zavarba. Közben hallani, ahogy a mexikói srác apjával beszélget, akinek a fia immár negyedszer próbálkozik.)
A videón látszik, ahogy szemből megérkezünk, majd gondolkodás nélkül, kapkodva és idegesen be akarok tolatni. Nem is sikerül. A legcsúnyább beállás életemben. Aztán ugyanabban a pillanatban, -mint akinek már tényleg nem maradt veszteni valója-, közlöm a csajjal, hogy megcsinálom újra. Persze nem szól vissza, de ezt már megszoktam tőle... Kihajtok, (most az indexet sem felejtem el) és szépen betolatom a Jeep-et. Elégedett vagyok magammal.

Ezután már csak vissza kellett állnom a kiindulási helyemre és leállítani a kocsit. A vizsga legjobb része. A nő elhadarja a hibáimat, a papírján mutogat. Igyekszem követni. Próbálok rájönni, hogy átmentem e... 80%-os lett az eredményem. Elmagyarázza, hogy az útszéli leállásnál el kellett volna tekernem jobbra a kormányt, mert lejtőn voltunk. (Megjegyzem ez nekem fel sem tűnt.) Valamint a stoptáblás útkereszteződésnél csak az első(!) jobbról érkező autót kellett volna átengednem, és utána tovább hajtanom. Így haladnak egyesével előre a kocsik. Jaaaj, mondom neki, hát Európában mindenkit el kell engedni. Próbáltam kicsit oldani a hangulatot, de úgy tűnik a csaj nem volt valami vicces kedvébe, mert flegmán visszafelelt, hogy ez nem Európa. Pff! Végén még hozzátette, hogy többször kéne hátranéznem, amikor sávot váltok. (Hát forgolódtam én, kérem szépen, már amennyire pöttömke ezt tűrte a hasamban...De nem számít. Erről már végkép nem nyitottam vitát.)
Kezembe nyomta a papírokat, mondta, hogy menjek be az irodába, és húzzak számot.
Összeszedtem magam, bezártam az autót, és idegesen a bejárat felé indultam. Adam messziről kérdőn nézett rám, én meg csak vállat rántottam. A parkolóban még megállított az orosz nő férje, hogy megkérdezze átmentem e, de neki is csak annyit mondtam, hogy I don't know! De addigra Adam is gyorsan odafutott hozzám, kivette a papírokat a kezemből és felvilágosított, hogy átmentem! :)
Abban a pillanatban megkönnyebbültem (mert azt hittem csupán újabb időpont egyeztetésért kell visszamennem az irodába) de ugyanakkor nagyon mérges is voltam magamra. Azt hittem ennél azért jobb leszek.
De ez már nem számít! Férjem próbált lenyugtatni. Ő nagyon örült, és büszke volt rám. A lényeg hogy megvan, ismételte. Vidáman mentünk oda az ablakhoz, ahol aztán egyből le is fotóztak. Kezembe kaptam az ideiglenes jogsimat, és végre először, legálisan én vezettem haza az autót.
Egy hétre rá pedig postán érkezett az eredeti, amerikai vezetői engedélyem... Ez a kötelességem is kipipálva. Végre gond nélkül róhatom az ország útjait! ;)