First vacation

Nem is tudom milyen szavakkal írjam le azt az érzést, amikor szeptember 11én Adamel végre újra átölelhettük egymást. Csak álltunk ott a reptér közepén és végre újra boldogok voltunk. Sokat változtunk a két hónapnyi távkapcsolat alatt, és csak most éreztük, hogy az a pár együtt töltött nyári nap mennyire nem volt elég.
Most újabb 12napot kaptunk a sorstól.

Nem szeretnék annyira a részletekbe belefolyni, inkább haladnék előre a történetünkkel. (De ami késik, nem múlik.) Legyen most elég annyi, hogy a két hetünk mesésen telt.
Az első négy napot Milánó forróságában töltöttük, és elmentünk kirándulni Gardára is.



Amikor 14én felszálltunk a Bratislavába tartó repülőgépre már fülig szerelmesek voltunk. Én, emlékszem nagyon izgatott voltam. Régi vágyam teljesült. Elvihettem megmutatni otthonomat annak, aki fontos az életembe.
Nagyon aktív és élményekkel teli hetünk volt.

Adamet elvittem Bécsbe, ahol:
hideg volt és esett,
piros esernyőt vettünk,
boldogok voltunk,
lovashintón kocsikáztunk,
megtudtam milyen a Starbucks kávé.



Három napot töltöttünk Budapesten, ahol:
találkoztunk húgommal,
órákig sétálgattunk a Duna partján,
szeretgettük egymást,
megnéztük a nevezetességeket,
shoppingoltunk,
finom magyar ételeket és borokat kóstoltunk,
menyasszony és vőlegényt láttunk a Városligeten,
Margitszigeten sétáltunk a sötétben,
Citadelláról gyönyörködtünk a magyar fővárosban.



Ám ahhoz, hogy meghozzuk életünk legnagyobb döntését, nem volt szükség csodálatos helyekre utaznunk. Szombathely is örök emlék marad az életünkben. Szeptember 19én este, a "Notebook" -ot (Szerelmünk lapjai) néztük a szüleim házában. A kanapén, egy takaró alá összekuporodva pihentük ki a mozgalmas napjainkat. Kint már hideg volt. A kandalló tüze és a forró tea idilli hangulatot teremtett.

Amikor a film véget ért mindketten szomorúságot éreztünk, a vakációnk végéhez közeledtünk.
Adam, mint derült égből a villámcsapás, megkérte a kezemet. Ezt egyikőnk sem tervezte, mégis a boldog "igen" gondolkodás nélkül elhangzott. Bármennyire is próbáltuk eltakarni, mindketten tudtuk, hogy örök életünkre együtt akarunk maradni.
Adam olyannyira spontán ember, hogy még a lánykérést sem tervezte el. Nem kaptam hát gyűrűt, de erre nem is volt szükségem. Elég boldog voltam anélkül is...

Szeptember 21én visszarepültünk Milánóba, és az utolsó két napunkat szomorúan és kimerülten töltöttük a kis bérelt szobámban. Küszködve igyekeztünk ébren maradni, hogy a megmaradt perceinket is együtt tölthessük, de a testünk ellen nehéz volt már harcolni.
Megszületett az új tervünk.
Követem a jegyesemet Amerikába.
Adam rögvest magával akart vinni, ám az élet közbeszólt. Á-ááá, magyar ember nem mehet csak úgy az USA-ba. Tervre volt szükségünk, de mivel nem maradt több időnk, én már csak kísérőként mentem ki a reptérre.