Eljött az idő.
Mindenki azt hinné, hogy ilyenkor az ember ideges és újra átgondolja az életét. Próbálja elképzelni a jövőjét, milyen lesz az élet házasként. Biztatja magát, hogy jól döntött.
Számomra ez a nap kicsit sem volt ilyen. Izgultam persze. Féltem, hogy valamit majd nem értek jól angolul, vagy hülyén fogok viselkedni.
De azok a "vajon helyesen cselekszem?", "tényleg ezt akarom jövőmnek?"... gondolatok egy pillanatra sem fordultak meg a fejemben. Ahogyan eddig sem. Soha, egyetlen napon. Tudom, hogy megtaláltam akit 26 éven át kerestem, és ezen a nagy napon végre örökre összeköthetjük életünket. Senki sem fog tudni szétválasztani minket. Ez a tudat boldoggá és erőssé tett.
Egyetlen egy dolog szomorított el csupán. Egyedül voltam. A családom és a barátaim nem lehettek itt, hogy osztozzanak a boldogságunkban.
Egyedül voltam, de nem magányos. Adam igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy minél kevésbé érezzem ennek a súlyát. Barátokat hívott körém, akik az előkészületben segítettek. Nem voltak koszorúslányok és nyoszolyólányok. Nem volt itt az örömanya és a húgom, akikkel együtt készülődhettem és izgulhattam volna.
Habár egész nap felhőtlenül boldog voltam, ezek az érzések mélyen ott lapultak a szívemben.
Adammel sokáig úgy képzeltük, hogy kettesben kelünk egybe. Család és barátok nélkül. Úgy lenne fair a magyar rokonsággal szemben, gondoltuk. Ám beláttuk, hogy a vőlegény családjának a jelenléte mégiscsak mindenkit boldogabbá tenne.
Én, aki mindig is a "Mindent" és "A Tökéleteset" akarom, nehéz volt kompromisszumokba bocsátkoznom. De ez a valós élet, sokszor meg kell tanulnunk mi "A boldogság", és megelégedni azzal amit megkaphatunk, nem pedig sóvárogni a jobbért.
Hogy most miről is beszélek? Arról, hogy bár nekünk nem lehetett tündérmese álomesküvőnk, mégis csodálatosan és a lehető legtökéletesebben zajlott minden.
Örültünk, hogy összeházasodhatunk. Egy nagy álmom vált valóra. Rózsaszín buborékban, friss szerelemmel férjhez menni.
Reggel kicsit szomorkodtunk, mert Adamnek dolgoznia kellett az esküvőnk előtt. Otthon hagyott hát engem, hogy nyugodtan készülődhessek.
A délelőttöm magányosan telt. Megreggeliztem, tusoltam, kivasaltam a menyasszonyi ruhámat és Adam ingét, beszéltem anyukámmal Skypeon. Ja, és persze magoltam az eskü szövegét. Bármilyen vicces is, de számomra ez okozta a legnagyobb idegességet. Előtte nap már kiszótáraztam mindent, Adammel számtalanszor átolvastuk, de attól féltem valami hibát fogok véteni.
Hamar dél lett. Megérkezett Nanci, a tanúm, és Kacey, aki fotózni fog minket. A lányok elvittek fodrászhoz, Adam pedig átment a szülei házába, hogy ott készüljön el. Nem láthatott többé, mielőtt menyasszonyi ruhába öltözöm.
Jó érzés volt, hogy a csajok egész délután ott sündörögtek körülöttem. Amikor a fodrásztól jöttünk visszafelé, megláttuk Adam autóját a ház előtt. Nanci lefékezett, én gyorsan lehajtottam a fejem, Kacey pedig felhívta, hogy megkérdezze, mit keres a vőlegény még mindig a lakásban. Nem találta a nadrágja övét, azért ment vissza. :)
Mivel a fodrász túl sokáig babrálta a hajamat, késésben voltam. A lányok otthon segítettek felvenni a ruhámat, én pedig gyorsan kisminkeltem magam.
Adam ezalatt egyedül készülődött otthon. Szomorkodott is emiatt. Annyira figyelt arra, hogy én ne érezzek hiányt semmiben, arról megfeledkezett, hogy körülötte is legyen valaki. Mialatt én igyekeztem behozni a lemaradásomat, ő elment a virágcsokromért.
Esküvő előtti programnak szabadtéri fotózást terveztünk. Ezért volt a nagy sietség.
A folyónál beszéltük meg utolsó szingli randevúnkat. Adam fagyoskodva várt rám a parton.
Kacey szólt neki telefonon, hogy háttal álljon, és a vizet nézze, amíg én halkan mögé sétáltam. Amikor megfordult ott álltam előtte, készen arra, hogy egy óra múlva a felesége lehessek.
"Are you ready?" kérdeztük egymástól boldogan és mosolyogva. Még mindig hihetetlennek tűnt az, amit készültünk megtenni.
Nagyon hideg volt. Gyorsan levettem a kabátom, és elindultunk a park felé, hogy ott örökíthessük meg ez a nevezetes napot. December lévén azért szerencsénk volt, hogy még nem esett le a hó, és a szép őszi faleveles tájban fényképezkedhettünk.
Megkaptam a gyönyörű virágcsokromat, és Adam öltönyére is feltűztük a "milano rózsát".
Nemcsak az idő, de a hideg miatt is siettünk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy vacogunk és remegünk, de később a fényképeket vicces volt látni a vörösödő kezeinket, lila számat és libabőrös karomat. :)
A tájképeken kívül Adam autójával is készítettünk fotókat. Tökéletesen illett abba a régies idillikus stílusba amit elképzeltünk magunknak.
Hopp, eljött az idő, indulni kell a bíróságra.
Az autóban, egymás kezét fogva boldogan mosolyogtunk egymásra. Türelmetlenül már csak annyit akartam, hogy végre Adam felesége lehessek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése