Green Card Interview -Bebizonyítom, szeretlek!

Kereken 5 hónapja vártuk és készültünk erre a nagy napra... Hogy mit jelent, és mekkora jelentősége van egy ilyen interjúnak, azt az ügyvédünk, Péter Goldberger a weboldalán foglalja össze a legjobban. Csak pár mondatban szeretném idézni szavait, hátha ezzel segíthetek azoknak a pároknak akik a procedúrának még csak a legelején állnak:

"Házasság és a végleges zöld kártya
Amerikai állampolgárral kötött házasság esetén a házastárs bevándorlási kérelmét a Bevándorlási Hivatal (USCIS) hónapok leforgása alatt bírálja el. (Mi január végén készültünk el a kérelmünkkel, és adtuk fel postán. Az ügyvédünk május vége- június elejére saccolta az interjúnk időpontját, ehhez képest viszonylag korán, minket már április közepén behívtak. Ez tehát, a mi tapasztalatunk szerint éppen 3 hónap. -Edit-)
Fontos azonban, hogy még házasság esetén sem kap a bevándorló házastárs végleges zöldkártyát minden esetben. A bevándorlási kérelem beadását követően, a házastársak kötelesek közösen megjelenni a Bevándorlási Hivatal által lefolytatott interjún. Ennek az interjúnak az a célja, hogy a Bevándorlási Hivatal meggyőződjön a házasság valódiságáról. Amennyiben az interjú során a Bevándorlási Hivatal képviselője mindent rendben talál, jóváhagyja a kérelmet és engedélyezi a zöldkártya kiállítását.

(...) Amennyiben a házastársak az interjú időpontjában kevesebb, mint két éve házasok, akkor a külföldi házastárs ideiglenes zöldkártyát kap. Az ideiglenes zöldkártya két évig érvényes. Ennek az a következménye, hogy a házastársak a zöldkártya kiállításától számított két év lejárta előtt újabb kérelmet kell, hogy benyújtsanak a Bevándorlási Hivatal felé, annak érdekében, hogy a két év lejárta után a bevándorló házastárs végleges zöldkártyát kapjon."

Mivel minket a vártnál korábban behívtak, (Ennek talán az lehetett az oka, hogy Washington államban nincs olyan sok várakozó külföldi, mint például New York-ban, ahol Péter él.) egy kisebb pánik uralkodott el rajtunk. Még nem voltunk mindennel készek.
Újabb konferencia beszélgetés következett az ügyvéddel, majd nekiláttunk összegyűjteni, és lefénymásolni a szükséges dokumentumainkat. (Igazolványok, születési anyakönyvi kivonatok, házassági anyakönyvi kivonat, orvosi leletek, albérleti szerződés, igazolás arról, hogy egy háztartásban élünk, hogy közösen fizetjük a rezsit, hogy közös bankszámlán vagyunk, hogy közös betegbiztosításunk van, adóbevallások, fizetési csekkek...) Csináltunk másolatot a rólunk megjelent esküvői újságcikkről,... a diplománkról, bizonyítva ezzel -ha kérdezik,- hogy egy iskolába jártunk, és ott ismerkedtünk meg.

Ezen kívül pluszban -az ügyvéd tanácsára- egy szép nagy fotóalbumot is előkészítettünk az interjúhoz. Több mint 260 fényképet hívattunk elő, és egy jó vastag albumba, témánként raktuk tele fotókkal. Voltak külön esküvői képek, Olaszország, Magyarország, ünnepi képek, téli képek, tavaszi képek, óceános képek, kirándulásos képek.... Mindegyik kategóriához külön kis grafikával ellátott címkével is gazdagítottuk az albumunkat. Ha már lúd, legyen kövér. :) Szép emlék lesz ez számunkra a jövőben is, és azt sem akartuk, hogy az interjún csak egy borítéknyi fényképhalmazt dobjunk az asztalra.

Az elmúlt pár hónap alatt számtalanszor belegondoltam abba, hogy ez az egész interjús dolog mennyire szubjektív. Én azt megértem, hogy Amerikában rengetegen próbálnak állházassággal zöld kártyához jutni, (bár szerintem ez mostanában már egyre ritkább) és pont ennek kiszűrésére vannak ezek az interjúk, és papírmunkák. De hogyan is bizonyíthatja be két ember, hogy valóban szereti egymást???... Először is itt vannak ezek az igazolások, hogy együtt élünk, és közös kasszán vagyunk... bla-bla. De ilyen dokumentumokat az érdekházasok is össze tudnak gyűjteni.
Aztán második számú bizonyítéknak itt vannak a fotók. Még jó, hogy én ennyire fényképező mániás vagyok. Mit mutatnánk fel?, hány csókos képünk lenne, ha én nem tartanám magamnál minden lépésnél a gépem?... és vajon az interjún nem fognak ránk gyanús szemmel nézni, hogy talán csak megjátszottuk magunkat? (A barátaink szoktak velünk viccelődni, amikor összebújunk, hogy majd ők is eljönnek, és megmondják mennyire gusztustalanok vagyunk. :) Hát csak jöjjenek. Szerintem ez nem is olyan rossz ötlet. Bár lehet, hogy az ilyen "tanúskodásnak" törvényes akadályai vannak, nem tudom.)
Na, igen ám, de ezek egyenlőre mind csak dokumentációk. Hiszen így nem is lenne szükség személyes elbeszélgetésre. Gyakorlott, és gondolom pszichológiát, meg testbeszédet is tanult, bevándorlásügyisek egy kis trécseléssel próbálják majd kiszúrni vajon tényleg szeretjük e egymást...
Vicces ez egy kicsit, nem? Vagy csak én érzem így?
Persze, nekünk -sokan mondták,- nincs mitől izgulnunk, de az emberben a rettegés azért mégis ott lappang. Egy morcos kedvében lévő bev.ügyis, és máris repülhetek oda, ahonnan jöttem.

Az ügyvéd szépen felkészített minket, tudtuk körülbelül miről fogunk traccspartizni. Megkérdezik majd hol, és mikor ismerkedtünk meg? Mikor és milyen szándékkal jöttem az Államokba? ...A sztorinkat azért a biztonság kedvéért még egyszer átbeszéltük.
Van itt egy jól kitalált dolog a rendszerben, amivel -bár nekünk még plusz munkát fognak okozni- én azért egyet értek. Ez pedig az ideiglenes, nevezhetnénk úgy is, hogy "próbaidős" zöld kártya. Mi könnyedén be tudjuk majd bizonyítani (ismét egy rakás dokumentummal, és fényképekkel persze), hogy a két év alatt (eddig érvényes ugyanis az ideiglenes zöld kártya) is egy lakásban éltünk, közös pénzt költöttünk, és még mindig szeretjük egymást; de a csalóknak ez jó nagy kihívás.

Na de mi van azokkal, akik itt szeretnék leélni az életüket, Amerikában? A végleges zöld kártya is lejár 10 év után... Nos, azok -logikusan- állampolgárságot igényelhetnek. Így lesz ez az én esetemben is. Állampolgárságot 3 év múltán igényelhet az a személy, akinek amerikai a házastársa. Ez tehát röviden azt jelenti, hogy 2 évig ideiglenes, majd 1 évig végleges zöld kártyás leszek... De ez még a jövő zenéje.

Április 14.
Na, egy ilyen jó hosszú bevezető után most elmesélem, hogyan zajlott a mi interjúnk.
A bevándorlási hivatalban elvileg már az összes szükséges dokumentumaink ott vártak minket, de az ügyvédünk azt tanácsolta, készítsünk mindenből még egy példányt, ha esetleg valami hiányozna, akkor ott helyben pótolni tudjuk.
Külön mappákba elrendeztük a papírokat, és lefekvés előtt még vagy hatszor átlapoztunk mindent. Nagy nehezen próbáltam elaludni, majd mint a villám úgy csapott belém a tudat: nem raktuk a táskába a fotóalbumot... A hiba helyreállítása után végre sikerült stresszmentesen álomba szenderülnöm, de reggel az ébresztőórával együtt ismét gyomorgörcsre ébredtem.

Mivel Yakima-ban volt jelenésünk, ez jó másfél órás autóutat jelentett még. Adam anyukája felhívott minket, hogy elvihetjük a kocsiját, azzal könnyebben utazhatunk.
Kicsit megnyugtató érzés volt tudni, hogy ugyanabba az épületbe megyünk, ahol az ujjlenyomatot vették rólam. Ott olyan barátságos volt a légkör.
Pontban 8:30 kor hagytuk el Kennewick-et. A hátsó ülésen ott lapultak a papírjaink, és én tudtam, hogy most már minden más lesz, amikor majd hazatérünk. Vagy ünnepelünk, vagy csomagolunk.
Szép napos időnk volt. Zenehallgatással és jókedvű beszélgetéssel próbáltuk elterelni a figyelmünket. Ez mindaddig sikeresen működött is, amíg Adam rá nem jött, hogy otthon hagyta a telefonját...Mit is tehettünk volna? Annyira nem életbe vágóan fontos.
Félúton a Starbucks-nál megálltunk kávét venni, majd úgy döntöttem, az lesz a legjobb ha stresszelés helyett a magammal hozott könyvbe temetkezem. Adam is fültanúja akart lenni, így az utunk maradék része hangos felolvasással telt. Közben elkezdett hatalmas pelyhekbe hullani a hó.(!) Na, szép kis tavasz, mondhatom...

A bevándorlási hivatal utcájába kanyarodtunk, amikor a történet végéhez értem. A házsorokat és a virágzó fákat a hirtelen leesett hó borította be. Amikor legutóbb itt jártunk, akkor -emlékszem- zuhogott az eső. Most is futva érkeztünk a parkolóból a bejárat tornáca alá.
A beléptető kapunál az eljárás ugyanaz volt. A biztonsági őrök elkérték a behívó levelünket, és az igazolványainkat; átvilágították a táskáinkat, majd a váróba kísértek bennünket. Mivel korábban érkeztünk, most volt időm egy kicsit jobban körülnézni. Az előtérben nagyrészt mexikóiak voltak, akik spanyolul beszélgettek egymás között. Kinyílt az ajtó, és egy lányt szólítottak, aki néger párjával ült mellettünk. Gondolom ők is hasonló interjúra jöhettek. Ezután következett 15 perc kínkeserves várakozás. Csak, hogy eltereljük a figyelmünket, Adam a munkahelyén történtekről mesélt. A tévében Obama beszédét vetítették.
Pontban 10.15 kor újra kinyílt az ajtót, és a nevemet mondták. Felálltam. A férfi Adamre nézett, és intett, hogy a férjem is bejöhet velem. Hosszú folyosón haladtunk végig, majd egy kisebb irodához érkeztünk. A kedvesen mosolygó fiatalember megkért minket, hogy foglaljunk helyet az íróasztalával szemben lévő székeken. Adam megfogta a kezem, és "minden rendben lesz" szemkontaktussal egymásra mosolyogtunk.
A férfi elkérte igazolványainkat, és az útlevelemből kiszedte a Seattle-i határátkelőn odatűzött zöld, I-94W form-omat, amivel az Államokba érkeztem. "Erre már nem lesz szükséged."-mondta. Előszedett egy vastag dossziét, és belelapozott. Abban voltak az összes papírjaink. Feljegyzett néhány alapadatot, majd kezdetét vehette a "kihallgatás".
Fel kellett emelnünk a jobb kezünket, majd a bevándorlásügyis elmondta az esküt: "Esküszöm, hogy az igazat, és csakis az igazat mondom!"..."Esküszöm!"-válaszoltuk mindketten.
Ezután jöttek a kérdések:
Hol ismertétek meg egymást? -Tavaly egy iskolába jártunk Milánóban.
Mikor ismertétek meg egymást? -Júniusban.
Adam, mikor jöttél vissza Amerikába? -Júliusban.
Edit, mikor jöttél az Egyesült Államokba, milyen kapcsolat volt akkor köztetek, mikor házasodtatok összes...stb...stb.
A férfi nagyon mosolygós és kedves volt velünk, így mi is mindvégig vigyorogtunk. Legalábbis én. Elmondtuk mennyire nehéz volt távkapcsolatban élnünk, és most milyen jó, hogy végre együtt lehetünk.
Ezután átlapozta a dokumentumainkat. Az orvosi leleteket, az adóbeválásokat... majd miután mindent rendben talált, hozzám fordult, hogy feltegyen pár kérdést. Ezek ugyanazok voltak, amiket ezelőtt már háromszor megválaszoltam Amerikának. Egyszer a vízummentességi program regisztrációs oldalán, azután idefelé a repülőgépen, majd a bevándorlási hivatal formanyomtatványán. Most meg itt, újra, személyesen is el kellett mondanom, hogy nem vagyok terrorista, és nem szándékozom semmilyen bűncselekménnyel tönkretenni az országot.

"Jól van, tirajtatok látszik, hogy boldogok vagytok."- mondta, és ebből egyértelművé vált, hogy az elbeszélgetés sikeres volt. Ezután még felvilágosítást kaptunk arról, hogy a jövőben hogyan és mit kell majd tennünk... A két év lejárta előtt 90nappal újabb kérelmet kell benyújtanunk, ez pedig az I-751-es form (Petition to Remove Conditions on Residence) lesz... Kellenek majd a közös számlák, és fényképek. Ekkor mi lelkesen megjegyeztük, hogy már most is készültünk ezzel, de a bevándorlásügyis sajnos erre már nem volt kíváncsi.
Én rákérdeztem az állampolgárság megszerzésének procedúrájára, mivel hallottuk, hogy ehhez külön vizsgát is kell majd tennem... Amerika az új citizenekhez is profin fel van készülve. A férfi egy kis "Welcome to the United States" tájékoztatási könyvvel és kérdezz-felelek kártya csomaggal ajándékozott meg minket.
Igaz, a 100 darabos szettnek több mint a felére már most tudom a választ, azért itt még bőven lesz mit tanulni.

Azon kívül, hogy a fiatalember azt ígérte, három hét múlva megkapom postán a zöld kártyám, még egy fantasztikus dolog történt velem/velünk:
Habár a nevemet már az esküvőnk napján meg szerettük volna változtatni, ennek sajnos számos akadályai voltak. Most azonban, a bevándorlási hivatal irodájában ehhez minden lehetőségünk megvolt. A férfi feljegyezte az új, férjezett nevemet, és a kártyámat is Denning-ként fogom már készhez kapni. Hurrááá! Ezután pedig jöhetnek majd az egyéb hivatali okmányok átíratása. Ez az egészben a legizgalmasabb. Otthon már neki is álltam az új aláírásomat gyakorolni. :)

Boldogan és felszabadultan sétáltunk ki az irodából, és a hazaút egy szempillantás alatt eltelt. Kicsit szomorúak voltunk, hogy nem mutathattuk meg az albumunkat, de most legalább lesz egy szép emlékünk a polcon.
Adam délután még elment dolgozni, ám este egy különleges étteremben ünnepeltünk. A Tagaris Winery-be még karácsonyra kaptunk egy vacsorakupont, amit azóta sem használtunk fel. Ez most tökéletes alkalomnak bizonyult.
Amikor a lakásunkból a főútra kanyarodtunk, szivárvány vette körül a várost...
A nemes borászatáról híres étteremben Adam tortellinit, én pedig beefsteak-et ettem. A kimért borunk mellé még egy üveg Tagaris Merlotot is rendeltünk, amit majd otthon fogunk meginni, ha megérkezik a zöld kártyám. :)

A következő héten már a postaládánkban volt a Welcome értesítő. A levél immár Edit Denning névre érkezett, és azon kívül, hogy illedelmesen üdvözöltek az Amerikai Egyesült Államokba, most már hivatalosan "permanent residence", (azaz "tartós itt tartózkodó") lettem.