Harmadik találkozás a kislányunkkal :)

Péntek reggel harmadszor is láthattuk kisbabánkat. :) Múlt héten ugyanis újabb ultrahang vizsgálatra rendeltek vissza minket. A kicsi szívét kellett újra lemérni (mert nem látszódott tisztán) és a méhnyakamat (mert túl rövidnek ítélte a doki). Harmadszor pedig kellett egy második megerősítés a gyerek nemét illetően. Hiszen ha minden problémamentesen alakul, legközelebb már "csak" élőben találkozunk a kis törpével. :)

A beutalómra az volt ráírva, teli húgyhólyaggal érkezzek a vizsgálatra. Gondolom a méhem ettől majd feljebb nyomódik, és a magzat szebben kirajzolódik a monitoron.
Reggel az ébresztő csörgése előtt egy órával már kinyíltak a szemeim, és nem bírtam visszaaludni. Nem is akartam. Kisomfordáltam hát a konyhába, kényelmesen megreggeliztem, majd elkezdtem kortyolgatni a vizet.
A kocsiba elfogyasztottam még egy üveggel, így amikor a váróban kellett vagy 15 percig ücsörögnöm, már nem igazán bírtam magammal. Talán túl sokat is ittam, mert kezdtem görcsölni és rosszul lenni. De sikeresen eltereltem a gondolataimat, majd végre az ultrahangos csaj is megjelent.

Amint a meleg gélt és a készülékét a hasamra cuppantotta, máris megjelent a kis pocaklakó. Ma úgy tűnik a babalak alsó szintjét választotta, ugyanis teljesen lent, a csípőcsontosnál lapult, felhajtott karokkal, törökülésben. :) Az asszisztens ezért úgy döntött, először a méhnyakamat méri le. Én persze tátott szemekkel meredtem a monitorra. 2 egész 7 és valamennyi, majd újabb mérésnél 3 egész valamennyi. Szuper, fellélegeztem. És a csaj is azt mondta, hogy minden szép. Múlt héten valószínűleg csak azért kaptunk gyenge értékeket, mert üres volt a húgyhólyagom. De majd a doki úgyis részletesebben felvilágosít minket. (Reméljük!)
A méhlepényt is megnéztük, a felső falon tapadt meg.

Eközben a pöttömke kicsit megmozdult, kibújt az odújából, a csaj pedig nekiállt lefotózgatni a szívecskéjét. Rengeteg képet csinált, és közben mindent kommentált. Nagyon kedves és segítőkész volt. Látszott rajta, hogy rajong a babákért, és szereti a munkáját. Szóval láttuk a baba szívkamráit, és mind a négy szívüregét... Még a szívverését is meghallgathattuk. 137, ami jóóóóval kevesebb, mint múlt héten (150). Ez érdekes. Az asszisztens mondta, hogy az jó, ha ingadozóak az értékek, mert ez azt jeleni, hogy a magzat reagál a különféle ingerekre.

Miután az orvosnak megcsináltunk minden szükséges fotót, a vizsgálat izgalmasabb része következett. A csajszi megkérdezte tudjuk e már a baba nemét. Mondtuk, hogy igen, de még egy megerősítés jó lenne. (Persze közbe mi nem mondtuk meg, hogy mit jósoltak előzőleg.) "Egyértelműen kislány."- vágta is rá egyből, majd nagy lelkesen elkezdte mutogatni a lába közét. :) "Látjátok azt a három csíkot? Olyan mint egy szendvics."- magyarázta a kislányunk nemi szervének felépítését. :) Én meg kapva az alkalmon, meg is kértem gyorsan, hogy nyomtasson ki nekünk egy képet ebből a pozícióból. (Akik nem látják: alulról fotózva, jobboldalt az a 3-as alak a popsija, balra pedig kinyúlnak a lábai.) Most már tényleg bátran lehet rózsaszín ruhákat vásárolgatni. 100%, hogy lány.
Adam megnyugodva (vagy beletörődve sorsába?) nagy sóhajjal hátradőlt a székében. De aztán gyorsan vissza is bújt a monitorba, mert a mozizásnak még nem volt vége. Az asszisztens tényleg annyira lelkes volt, hogy tovább mutogatta nekünk csöppségünk testrészeit. "Ez itt a kezet, itt látszik az öt ujja (jaj de jó, öt ujja van, megnyugodtam). Ezek a lábai keresztbe téve. Úgy ül mint egy indián. :) Ez itt a füle, az orra, a szája..." Na, itt kicsit megálltunk. A jobb (azt hiszem a jobb) kis keze megint fent volt az arcánál. Vagyis az orránál. Bár én szerintem a mutatós ujját feltartva szopta az ujját. Nagyon érdekes, hogy eddig akárhányszor "találkoztunk vele" (háromszor) a kis karja mindig ott volt. De most a bal kezét is láttuk. Az is fent, az arcánál volt. "Kis bokszoló lesz belőle."- mondta a kispapa nevetve, habár ez kicsit eltér a mi elképzeléseinktől. Balett táncosnak vagy tornásznak jobban örülnénk. :)

Az asszisztens próbált nekünk kinyomtatni egy szép, közeli profilképet, de a pöttömke sehogy sem akarta elvenni onnan a kezét. :) Végül egyszer csak hirtelen letette, és elkezdett hal módjára tátogni. Biztos épp iszogatott a kis csillag. :) Nos ezekről az érdekes pillanatokról lőttünk pár sorozatképet:
(Az első képen még ott a keze, a másodiknál már rakja lefelé, a harmadik és negyedik pedig tátogó szájas tiszta pofikép.)



Adam azt mondta, hogy ő már az ultrahangon keresztül látja, hogy very cute kiscsaj lesz! :)
Az orvossal szerdán van randink, ő majd szemügyre veszi az ultrahang képeket és megállapítja minden rendben halad e.

Azért jó érzés tisztán megbizonyosodni arról, hogy akkor valóban kislányunk lesz. Az összes kétségem eloszlott, hisz én magam is láttam a bizonyítékot. :)
Anyósom nagyon örül, mert őt eddig csak fiúk vették körül a családban, most meg végre lesz egy kislány akit igazán elkényeztethet.
A hétvégén máris egy icipici, rózsaszín szalagos, horgolt lábbelivel jött elő. Megkérdeztem, hogy ez honnan van? "Adamé volt."- válaszolta viccesen. Férjem persze egyből furcsán nézett, mire anyósom elmagyarázta, hogy még várandósan vette ezt a cipellőt, amikor azt hitte, hogy kislánya lesz. :) Ki hitte volna, hogy majd 25 év múlva ezt a pici unoka fogja hordani.
A lányos apuka barátaink is fellélegeztek, hisz nem kell pár év múlva megszakítaniuk velünk minden kapcsolatot, megelőzvén, hogy a fiunk esetleg rástartoljon valamelyik kiscsajra. :)
Adam szomorúan lemondott a hokizásról és az autóvásárlásról. De még nincs minden veszve. Megbeszéltük, hogy másodikra fiúra fogunk gyúrni. ;) De ez a történet még odébb van...

Családi kirándulás a Mt. Rainier National Park-ban

Immár két hete volt (augusztus 15.-én), amikor kis hegyi sétára és piknikre hívott minket Adam családja. Persze én egyből lelkesen rábólintottam, hisz a környék hegyoldalain még sohasem jártam.
(Nem kell egyből, hogy megkövezzetek ezért. Akkor még ugyanis nem tudtam, hogy jobban teszem, ha fekvő kismama pozícióba helyezem magam. :( (Bár már arra is gondoltam, hogy talán ez a kirándulás váltotta ki a méhnyak összehúzódásomat. De ez lehet, hogy hülyeség.)

Na, de térjünk vissza a kirándulásunk helyszínéhez.
A hosszú Cascade-hegylánc zord időjárásával már tavaly télen szembesültem. Most végre alkalmam volt a nyári arcával is megismerkednem. A hegyvonulat többek között felelős városunk félsivatagi időjárásáért is, mert eltorlaszolja az óceán felől érkező meleg levegő áramlását, ami az esőzéseket eredményezi Seattle-ben.
A Cascade-hegység fenyves erdői óriásvulkánokat ölelnek közbe. Ezek pedig név szerint:
Mount Rainier: itt található a hegylánc legmagasabb csúcsa, 4 392 m.
Mount Saint Helens: az 1980-as kitörése világhírűvé tette.
Mount Adams: második legmagasabb hegycsúcs Washington-ban, és harmadik a Cascade-hegyláncon.
Mount Hood: Oregon legmagasabb csúcsa.

Nos, mi a hozzánk legközelebb eső Rainier-hegységet vettük célba, annak is a Nemzetközi Parkját. A második kép a szerpentines autópálya szélén készült. A havas hegyoldalt a felhők miatt csak egy picit lehetett látni, de így még titokzatosabb volt.



A park úgy két órányira van Kennewick-től, de mi annyira nem siettük el az utazást. Odafelé több helyen is megálltunk. Első állomásunk egy Yakima-i igen barátságos és családias borkóstoló házikója volt. (Most tudtam meg, hogy Yakima-t az Egyesült Államok "alma fővárosának" nevezik.) Amíg a Piety Flats-ben Adam és Richard borokat iszogatott, mi körülnéztünk a boltban. A helyiség minden zuga régi emléktárgyat és antik érdekességeket rejtett. (Persze amerikai viszonylatban. Mint például egy ősi Coca-Cola-s automata.) Aztán ráakadtam egy múlt századi mérleg- és jóslógépre. Kérdést lehetett választani, majd az automata 1 penny-ért cserébe megadta a választ. A szemem egyből megakadt a "Shall I Have Boys Or Girls?" kérdésen, és már rohantam is ki a kocsiba a pénztárcámért... Amint azt ti is láthatjátok a masina "Two Boys"-t dobott ki nekem. Akkor persze még abban a hitben éltünk, hogy fiút hordok a hasamban, így nagy volt az ujjongás. :) Persze szemfüles férjem is rögtön ráállt a mérlegre, hogy megnézze neki milyen gyereket jósol. Hahaha, neki is két fiú jött ki. (De végül amikor Cannon-nek is two boys-t mutatott, úgy ítéltük, az idők során minden bizonnyal bedöglött a gép. De azért jó játék volt. Még valaki csalfán megerősített abban, hogy fiam lesz. :))



Clear Creek Falls
A vulkanikus hegységnek köszönhetően az egész vidéket bazalt borítja. A környező városok ezt a vulkanikus kőzetet számos építkezésen, de leginkább díszítéshez, szobroknál hasznosítják fel. Richard mesélte, hogy a kopárabb sziklaoldalakon sok hegymászó szokott szórakozni de sajnos ez alkalommal egy sem volt jelen. Viszont láttunk víz partján halászokat és sátrakkal kempingezőket. Kis erdőszéli faházakat, és csónakázó helybélieket. A hegy tetejéről ugyanis megszámlálhatatlan gleccser, patak és folyó áramlik le. Ezek persze mind nagyon hidegek, de ennek köszönhetően kristálytiszták is. A sziklák között -csak a Rainier Régiójában- 167 vízesést tartanak számon.
A környék állatvilága leginkább medvékből, őzekből, vadjuhból valamint madarakból áll. Ezek közül is leggyakoribb a fekete medve, a vadászsólyom, a hegyi kecske, a puma, az arany sas, a hófajd (Ptarmigan), a mormota (Hoary Marmot), a harkály (Hairy Woodpecker), és a jávorszarvas. A folyók pisztrángokkal és lazacokkal vannak teli. Ezen kívül nagyon sok szép vadvirágot is lehet látni.
Második állomásunk a Clear Creek néven ismert vízesés volt. A turistaállomás, piknikező és pihenőhely közvetlenül az autópálya szélén helyezkedik el.



Itt már jóval hűvösebb időjárás volt. A nyárnak nyomát sem lehetett érezni. Rögtön dzsekit és zárt cipőt vettünk fel, majd sétálni indultunk.
A lelátó széléről nemcsak a vízesésben gyönyörködhet az ember, de a fenyőerdőkkel borított lankákon át egészen a gleccserként lezúduló majd a végén tóba torkolló víz medréig is el lehet látni. A jobb oldali képen, a távolba pontként látszódó tó mögött áll a Kloochmann nevű, egy vulkanikus benyomódás során andezité alakult szikla.
(A kőzethez egy helyi legenda is fűződik: Élt régen egy Me-ow-wah nevű fővezér aki nem akart magának feleséget. A többi vezér úgy döntött, ideküldi neki a leggyönyörűbb hercegkisasszonyokat. Me-ow-wah ezt nem akarta, és a hegyekbe vonult. Az emberei megtalálták, és megkérték menjen vissza és házasodjon össze. Végül úgy döntött visszatér és feláldozza magát és a feltételezett arát. Amikor a nők megérkeztek, megkérte a többieket, hogy álljanak meg. Mindenki a kő felé fordult, kivéve Me-ow-wah-ot. Az egyik nő Kloochman Rock-á változott, a vezér pedig a szomszédos heggyé, amely ma Goose Egg-ként ismert.)



Augusztus az áfonyaszedés szezonja. Környékünkön több fajtája is ismert: Blueberry (fekete áfonya), Blackberry (szeder), és a Huckleberry, amely magyar fordítás szerint "sötét fekete áfonya bogyó". Ez a különleges áfonyafajta nem terem máshol, csak itt a Csendes-óceán északnyugati partszakaszán. Ritkaságát még az is tetézi, hogy embernek eddig még nem sikerült szaporítania, csupán a hegyoldalak fenyőerdői alatt képes megteremni.
Kirándulásunk fő küldetése tehát a Huckleberry szedése volt. Már csak azért is, mert ez Adam kedvenc gyümölcse, íze. A fekete áfonyás sörtől a pitéig minden. :) A vízesés felett már elsőre szerencsével jártunk, ugyanis a bokrok nagy része tele volt bogyókkal. A szedéshez egyből mindenki kedvet kapott, és az otthonról hozott műanyag tálkák hamar töltődni kezdtek.
Egy videó is készült az első Huckleberry vadászatomról :)



A munka után hamar megéheztünk. Letelepedtünk hát az első piknikasztalhoz, kihoztuk a kocsiból a Subway szendvicseinket és az útközben vásárolt gyümölcsöket, majd kezdődhetett a lakmározás.



Az útszéli gyümölcsösnél Huckleberry-s mézet és teát is vettünk. :)



Mt. Rainier National Park
Ebéd után újra kocsiba ültünk, és a Rimrock-tavat elhagyva Packwood városa felé vettük az irányt. Innen tértünk aztán le a zárt és védett, Rainier-hegy lábánál lévő Rainier Nemzetközi Parkhoz.
A táj csodálatos volt. Augusztus közepe lévén azonban az árnyékos, naptól elzárt magas lombkoronás erdőben igencsak hűvös, ám annál frissebb levegő csapott meg minket. A kijelölt helyeken nagyon sok kempingező, turista sátorozott és túrázott a fák között. Valóban gyönyörű és frissítő lehet ilyen helyen "nyaralni", de én akkor sem tudtam megérteni, hogy az ember mit csinálhat itt napokig. De ez csak azért van, mert nem tartozik az én életstílusomhoz. A hideg, nedves földön, kabátba és sapkába burkolózva, medvék közt aludni, majd egész nap az árnyékos erdőben sétálni? Hát inkább a tengerpart. :) Egy nap erejéig ez a környezet nekem bőven elég volt. Persze tudom, ez a hegyekben a legideálisabb évszak, hisz októberben már lezárják ezeket az utakat, és 6-7 méternyi hóréteg borítja el a most barátságosnak látszó erdők lombkoronáit.



Miután a kocsit a parkolóba hagytuk, először a helyi kiállító-és fogadó házikóba tértünk be. A mini múzeum meglepően régimódi volt. Úgy éreztem magam mint egy Magyarországi múzeumban. Retró, nap koptatta fényképek a falon, poshadt szag, kitömött állatok és műnövények a vitrinben, prospektusok a bejáratnál. A Rainier-hegy makettje azonban érdekes volt.
Az indián rezervátumokról még nem tettem említést, pedig belőlük is sok van a környéken. A kiállítás az Ohanapecosh nevű, itt élt törzset mutatja be. Róluk nevezték el a helyi gleccsert, amely mentén Hot Spring-et (forró folyás?) is találtak.
A vitrinből ránk vicsorgó állatok közül jelen volt természetesen a fekete medve, az amerikai hód (American Beaver), a szürke mátyásmadár, a mosómedve, a kis-észak amerikai hiúz, a nyest, és a tarajos sül (Porcupine). Nos, én egyszer láttam a városban is ilyen tarajos sült. Június eleje volt, és épp az éjszaka kihalt utcáján kocsikáztunk, amikor megpillantottam egy mozgó valamit az út szélén. Nehézkes léptekkel haladt a bokrok felé, és ha nincsenek hosszú tüskéi a hátán, azt hittem volna, hogy autókerék. Mert akkora nagy volt. Adam rávágta, hogy sün. Hát mondom nálunk max tenyérnyi nagyságúak. :)

A nézelődés és pisiszünet után nyakunkba vettük az erdő mélyét. Már mindjárt az elején egy hídon kellett átmennünk, ami alatt a csodálatosan kristálytiszta patakocska folydogált.



Na mi persze, -mivel a csapatunk nagy része fiúkból áll, akiket húz a kalandvágy és nem bírnak egy percig sem a kijelölt úton haladni- lemásztunk a híd lábához, hogy közelebbről is megítélhessük a víz hőmérsékletét és tisztaságát. :)
A folyó valóban teljesen átlátszó volt. Mélységére és hidegségére a kékes-zöld színe is utalt. Néhány gyors fotó, vízkóstolás, lábmosás (Cannon és Richard térdig bemerészkedett,) majd másztunk is vissza, hogy utunkat tovább folytathassuk.



A magasba nyúló fenyőfák törzsei, -a folytonos nedves levegő miatt- nagyrészt moszattal és óriás gombákkal voltak körbevonva. A csapadékos időjárás ellenére sok volt a kiszáradt, elkorhadt, vagy vihar és tűz által kitört fa is. A sziklák nagy része is moszattal volt ellepve, réseiből pedig gyönyörű sárga és lila virágok nőttek ki. A friss fenyőfa néha az áfonya édes illatával vagy a törzsek gyűrűjéből kicsorgó gyanta szagával keveredett...



Ahogy az ösvényen egyre mélyebben haladtunk az erdőbe, annál izgalmasabb túrának ígérkezett az expedíciónk. Az elején még medvékkel ijesztgettük egymást de szerencsére néhány ugráló mókuson és kopácsoló harkályon kívül nem sok állattal találkoztunk. Viszont láttunk fák ágai közt megbúvó méhkast, és madárfészkeket. Bár az elején azon aggódtam, hogy fázni fogok, a fel-le kacskaringózó úton hamar átmelegedtünk.



Egy kisebb vízzuhatagot néztünk ki magunknak a kihelyezett tábla listáján, és azt vettük célul. Pontosan 1.4 mérföldet gyalogoltunk, de az élmény minden erőfeszítést megért. Persze útközbe találkoztunk néhány sorstárs amatőr kirándulóval; meg komoly túrázókkal is, akiken látszott, hogy már napok óta a természet "lágy ölén" laknak.



A több mint egy órás séta valóban megérte. A vízesés, -ameddig az ösvény vezetett- tényleg gyönyörű és izgalmas volt. A család férfi tagja persze nem bírtak magukkal, és semmi perc alatt már a sziklák között másztak, mi meg anyósommal csak azt figyeltük melyikük fog előbb a folyóba pottyanni.



Szerencsére azt már most elárulom, hogy senki sem szenvedett balesetet, bár nekünk csajoknak azért okoztak pár feszült percet. Még szerencse, hogy fürdőgatya nem volt nálunk, mert a fiúk már azt is latolgatták, hogy jó buli lenne fürödni is egyet a jéghideg vízben.
Az igaz, hogy én is szerettem volna fel-le bóklászni, de okosabbnak láttam csak leülni az egyik sziklára és a látványban gyönyörködni. Igaz, a vízpartig azért lemásztam, de vicces volt amikor az egyik keresztbeálló fatörzs alatt át akartam bújni, a pocakom megakadályozott benne.



Richard-nak aztán mászás közben kiesett a kezéből az egyik doboz (amit az áfonyaszedéshez hoztunk), de szerencsére nem az, amelyikben a kocsikulcs és a telefon volt. Adam viszont, mint aki végre megtalálta küldetését (vagy csupán természetvédelmi szándék vezérelte), megpróbált a sziklák között versenyt futni a víz áramlásával. Végül győztesen, dobozkával a kezében tért vissza.



Miután mindenki kimászkálta magát, kiengesztelésképp kaptam férjemtől egy szál virágot, amit életét kockáztatva szedett le, a vízesés tetejénél. Aggódós vagyok, na!

Végezetül már csak a visszaút maradt hátra. Ezúttal a folyó másik oldalán haladtunk, és néhány ütött-kopott, repedezett, faléces hídon is át kellett jutnunk. Már kezdett alkonyodni, és mi is egyre jobban fáradtunk. De ezen az útszakaszon láttuk a Hot Springet. Igaz csak távolról, de a nedves talaj olyan meleg volt, hogy látszott ahogy párolgott felfelé a levegőbe.
Szerencsére elég hamar visszaértünk (biztos valami rövidített ösvény volt). Beültünk gyors a kocsiba, és elindultunk Yakima felé, hogy valami finom kajával tömjük tele üresen korgó hasunkat... A kempingesek már BBQ-n sütötték a vacsorájukat, miközben ők kabátban és sapkában, tábortűz mellett ücsörögtek apró piknikszékeiken. Nem irigyeltem őket... Engem otthon várt a puha, meleg száraz ágy. :)

És most, hogy hosszú történetem végéhez értem, eszek egy jó nagy huckleberry lekváros kenyeret. :)

Huszadik hét, FÉLIDŐ!!!!!!!

Augusztus 23.
Haskörfogat: 86 cm.
Jujj, hát bizony, elérkeztünk egy szép kerek számhoz, betöltöttük a 20. hetünket. Ez pedig azért nagy dolog, mert a terhességnek pont a fele. Innentől már csökkenek a napok. A blog vonalzója szerint 140 nap múlva megérkezik a KISLÁNYUNK. :)
Ez volt ugyanis a hét nagy eseménye. Megtudtuk a babánk nemét. :)

Egyéb újdonságok:
Itt van először is ez a furcsa kép. Ágyon fekve, felülről fotóztam le a pocakomat, amikor is egyik nap arra lettem figyelmes, hogy a hasam jobb oldala kidudorodik. Ezt -már meséltem-, hogy először a 16. hetemben figyeltem meg, amikor a medencénél ücsörögtem. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy a bébi produkciózik, de most már nem kételkedem. Mi más történhetett odabent, minthogy a pocaklakó kidugta a fejét, vagy a popsiját. :) Hát nem édi!? :)
A picilány egyébként egyre többet mocorog. Vagyis én érzem egyre gyakrabban. Ez csupán két esetben kellemetlen. Egyszer amikor a húgyhólyagomat bokszolja, másodszor meg amikor épp elalvás előtt próbálja kirúgni a ház oldalát. :) De én akkor is imádom. :) Megfigyeltem például, hogy a jobb felemen sokkal többször kopogtat. Tudom, hogy most még sok helye van odabent, de szerintem a hasam jobb oldalában szeret fészkelődni. Nem tudom miért. ..Talán mert apa az ágy azon oldalán fekszik? :)
Erről jut eszembe: Amióta megfigyeltem a baba mozgását, azóta próbálom Adamnek is bemutatni ezt a csodás érzést. De sohasem sikerült. Eddig! Történt ugyanis egyik nap, hogy fekve, filmnézés közben újra éreztem a már megszokott jobb oldali pökdösést. Gyorsan férjem tenyere után kaptam, és rátapasztottam a hasamra. Lélegzetvisszafojtva vártunk. Aztán a bébi újra jelentkezett, kopp-kopp. Adam felkiáltott: "Úristen, éreztem! Ez ő volt?!" Ezután még kettőt rúgott, aztán abbahagyta. Hatalmas volt az öröm. Ez a pillanat bearanyozta az egész napunkat. A kisbabánk végre apának is bemutatkozott. :)

Érdekes, hogy a kismamák mindig tudnak találni valamit, amin aggodalmaskodhatnak. Az első trimeszterben attól rettegtem, hogy nehogy kiessen a bébi, nehogy elvetéljek. De a rosszulléteim megnyugtattak.
Mára már van akkora a pocaklakó, hogy tudom, nem pottyanhat ki csak úgy észrevétlenül. Ám most mi az amin egy leendő anyuka stresszelhet? Hogy vajon eleget mozog e a baba. (Ha ficánkol az zavar, ha nem akkor meg aggódok. Ilyen a kismamák élete. :))
Érdekesség még, hogy a lufiszerűen felfúvódott hasam már egyre többször akadályoz a tevékenykedéseimben. Lehajlásnál, legugolásnál, főzésnél... a hason fekvésről meg már hetek óta lemondtam. Időre van szükségem, hogy megszokjam ezt a nem mindennapi állapotot. Majd pár hét múlva erre a méhem súlya is emlékezteti fog.

A nagykönyvbe meg van írva, hogy a babának ebben az időszakban sok kálciumra van szüksége. Naponta 1200 mg-ra, ami 50%-kal több, mint várandóság előtt. Megnéztem hát gyorsan mennyit tartalmaz a terhesvitaminom: 200 mg-ot, ami csupán 15%-a az igényelt adagnak! Most ennek így mi értelme? A többit a fogaimból fogja elvonni. Elkezdtem hát tudatosan odafigyelni arra, hogy minél több kálciumtartalmú ételt és italt fogyasszak. Vettünk kálciumos müzlit, kálciumos juicet, igyekszem naponta sok tejet és joghurtot inni. Persze ezeket is mint megfelelő időközönként adagolva, mert a szervezet egyszerre csak 500 mg-ot képes feldolgozni. Így talán sikerül megóvnom a fogaim egészségét.

Most pedig jöjjenek a félidős pocakfotók:



Szemmel láthatóan a jobb oldalam nagyobb. Ez valóban azért lenne, mert a baba oda bújik többet?



A kis bébi fejlődése ezen a héten:
Hossza: 14-16 cm.
Súlya: 260 g.
A magzatpihéből mostanra alakul ki a magzatmáz.
A 20. hétre már jelentős a magzatvíz mennyiségének növekedése, ami lehetővé teszi a baba számára a gondtalan mozgást. Megfigyelhető, hogy mikor alszik, és mikor van ébren. Utóbbi esetben sokkal többet mozog, ficánkol. Már hallja és figyeli a hangokat, és erősebb, hangosabb zajtól megijedhet, befogja a fülét, olykor még ugrik is egyet.
A 19. héten kialakult magzatpihéből mostanra alakul ki a fehér magzatmáz, ami a babát a méhen belül borítja és magzatpihéből, faggyúból és bőrsejtekből áll. Ez védi meg a kicsi bőrét a kiszáradástól a magzatvízben töltött hónapok alatt. A ragacsos máz a születéskor is segít, síkossága folytán könnyíti a bébi útját a szülőcsatornában. A megszületés után sokáig megmarad a testhajlatokban.

It's a girl!!! :)

Tudom, péntekre ígérkeztem a nagy hírrel, de ami késik nem múlik. Jöjjenek hát -a címben már megírt- hatalmas és meglepő felfedezés részletei:
Az orvosi vizsgálat előtt Adammel még egyszer utoljára megpróbáltuk kisakkozni a babánk nemét. Találtunk is a neten nagyon sok érdekes (és furcsa kérdésekkel teli) kvízjátékot, amiket szorgalmasan ki is töltögettünk. Meglepően mindegyik arányosan 30-40%-ban fiút, 60-70%-ban lányt saccolt. Adam örült, én meg nem értettem, ez hogyan történhetett meg. :) Felfedeztük, hogy a nagyon türelmetlenek még tesztet is vásárolhatnak ami megmondja a baba nemét. Végül megnéztünk pár ultrahang fényképet ahol bemutatják, mi a különbség egy fiú és egy lány 2D-s képén.
Csütörtök este összefutottunk a barátainkkal, akik szintén nagy izgalommal várták a másnapi eredményhirdetést. Traci mondta, hogy szerinte lány, de mivel ő eddig mindig tévedett, biztos, hogy nem az. :) Nancy terhességéről mesélt, a kis Hailey pedig kijelentette, hogy ő bizony lány játszópajtást szeretne. :)

Én azon az éjszakán alig aludtam. Nagy szélfúvás és villámlás volt odakint, de az eső nem esett. Már alig vártam, hogy reggel legyen. Foszlányokban a vizsgálatról álmodtam, és arról, hogyan próbáljuk megtudni a baba nemét. 6:10-kor aztán -az ébresztő csörgése előtt 5 perccel- megébredtem. Fel is keltem rögtön, és elkezdtem izgatottan készülődni.
7:00kor már a klinika várójában ültünk. Egy kedves fiatal lány fogadott minket, aki leginkább amiatt volt ideges, hogy a 15 perces csúszás miatt (beregisztrálás a recepción) lesz e elég ideje elvégezni a méréseket. Végül úgy döntött, nekiállunk.
Amíg én felfeküdtem az ágyra, az első kérdése az volt, szeretnénk e tudni a baba nemét. Persze, már nagyon várjuk azt a részt!-válaszoltuk. :)
Sajnos ebben a szobában nem volt külön falra akasztott monitor, így nekem csak kitekeredve, karomra támaszkodva sikerült az eseményeket figyelnem. Adam mellettem ült, szorosan fogtuk egymás kezét, és izgatottan, fél órára az asszisztens képernyőjére meredtünk. A csaj igyekezett mindent kommentálni, és kérdéseinkre felelni. Lemérte a kicsi koponyáját, agyféltekéit, szemgödrét, orrát, kar és lábcsontjait, mellkasát, gerincoszlopát, szívét... és még ki tudja mennyi mindet. A baba láthatóan sokkal nagyobb volt, mint amikor utoljára láttuk. A pocaklakó már nem fért bele teljesen a képbe, így az ultrahang készüléket gyakran kellett a hasamon csúsztatni, hogy a megfelelő szögből láthassuk őt. Most ugyan nem sokat mozgolódott (biztos még aludt), ám annál gyakrabban rúgott előre a lábaival. Így már legalább tudom mi az a kopogtató érzés a hasam jobb oldalán. :) Meglepődtem amikor az ultrahang készülékét az asszisztens teljesen a köldököm fölé csúsztatta, és a babát is még mindig látni lehetett. Már ekkora nagy lenne a méhem?
A vizsgálat alatt a csaj szerencsére több fotót is kinyomtatott a számunkra. Az elsőn a baba teljes életnagyságában (16 centis) látszik; a másodikon a profilképe, szája felett a kis ujjacskáival...



...a harmadik a kedvencünk, ahol a kis tappancsai rajzolódnak ki; a negyedik pedig egy arckép szemből, ám elég torz, így leginkább egy ufóra hasonlít szegénykém. :)



Miután végeztünk a mérésekkel, az asszisztens mondta, hogy mivel a baba pont úgy feküdt, hogy a gerincvonala eltakarta a szívét, nem tudott annyira használható képet készíteni a szívkamrákról. Ezért az orvos minden bizonnyal vissza fog minket majd rendelni. Nagyon remélem, hogy minden rendben van azért! (Zárójelbe megjegyezném, itt az az eljárás, hogy a doki az asszisztens csaj által készített -csaknem 40 darab- fotót nézi meg. Nem is értem ennek mi értelme? Miért nem tudja ő maga közvetlenül elvégezni a vizsgálatot. Így mindent megnézhetne amire szüksége van. A másik meg, hogy szerintem a csaj kifutott az időből. De még mindig jobb, ha visszarendel, mintha elkapkodta volna a dolgokat. )

Végezetül még egyszer utoljára "átsurrantunk" a baba testén, miközben a csaj az alábbiakat mondta: "Annyira nem sikerült jó helyzetet találnom arra, hogy megnézzem mi van a lába között, de egyenlőre minden jel arra utal, hogy ez egy kislány. Elkezdhetitek vásárolni a rózsaszín ruhákat." :) KISLÁNY??-kérdeztem vissza, majd gyorsan Adamre néztem. Ő csak nevetett. "Nekem volt igazam."- mondta. Hirtelen két érzés kavargott bennem. Az egyik, hogy sikerült örömet szereznem férjemnek, és teljesült a vágya; a második meg, hogy próbáltam a kisfiamat kislánynak látni. :) Olyan volt minden mintha új babám lenne. :) Mindeközben sikerült alulról is meglesnünk a pocaklakót, U alakban széttárt lábakkal, és valóban nem fityegett ott semmi. (Adamnek mondtam is később a parkolóba; most már ne is legyen fiú, mert akkor igen kicsi a kukaca, hogy nem vettük észre. :))
Tiszta kába voltam, amikor a vizsgálót elhagytuk. Kavarogtak bennünk a gondolatok. Olyan volt az egész, mintha újra közölték volna velünk, kisbabánk lesz. Nem is gondoltuk volna, hogy ez a hír ennyire felkavaró lesz a számunkra. Adam szabály szerűen sokkot kapott. Még sohasem láttam ennyire kétségbeesettnek. "Hogy tudok én majd egy kislánnyal játszani?" "Vajon szeretni fog?" "És mi lesz ha majd felnő??" Az álma hirtelen megvalósulni látszott, és ez megijesztette.
Drága férjecském ezt a pici rugdalózós képet küldte nekem délután a munkahelyéről. És ez mindent elárul az aggodalmairól. :) Jaj, édes lányom, szigorú apa vár rád idekint. :)
(Sorry Boys! My Daddy says i can't date 'till i'm 30!=Bocsi fiúk!Apukám azt mondta nem randizhatok, amíg nem vagyok 30!) Szerintem nagyon vicces. Vissza is írtam neki, hogy akár már most megrendelheti ezt a kedves ruhadarabot. :)

8:30kor volt az orvossal a randink. Mivel addig maradt fél óránk elugrottunk reggelizni a Starbucks-ba. Közbe Adam végigtelefonálta a családtagjait. Mindenkinek óriási meglepetést okozva, és pár nyugtató szóba reménykedve... Az időnk hamar letelt. A reggelit már nem volt időnk megenni, így csak a jegeskávéval és a jegesteával sikerült visszajutnunk a rendelőhöz. Gyönyörűen sütött a nap, és már kezdett egyre melegebb lenni.

A harmadik terhesgondozásomon már rutinszerűen követtem a nővérke utasításait: Felálltam a mérlegre, ami ezúttal szerencsére egész szép eredményt mutatott: 123.2 lbs (56kg)! 7 lbs-t (3,2kg) híztam 4 hét alatt. Jól haladok, behoztam a lemaradásom. Megmérte a vérnyomásom, majd a reggeli teának köszönhetően a vizeletteszteléshez is egész szép mennyiséget tudtam produkálni. Ezután az egyik vizsgálószobába vezettek. A nővér -hogylétem felől érdeklődve- bepötyögte számítógépébe a szokásos kérdésekre a válaszaimat, majd magunkra hagyott minket.
Végiglapoztunk vagy 3 magazint, mire a várt orvos helyett egy újabb nővér (vagy orvossegéd, vagy asszisztens) jött be. Hozott magával egy orvostanhallgatót (vagy tanulót, vagy segédet...) is, mondván, hogy hallották, én nem beszélem folyékonyan az angolt, tudok esetlen oroszul?!...Miiiiiii?? Hát mondtam sajnos nem, és te tudsz magyarul?:) Felvilágosítottuk őket, hogy annyira azért nem katasztrofális a nyelvtudásom, és a férjem is azért van itt velem, hogy segítsen.
Nos, ez a nővérke igen "szigorú", komoly és elhatározott volt. Nem mosolygott, és minden igen nyitott szemmel, rezzenéstelen arccal magyarázott. Az emberben még a vér is meghűlt, mert azt hittem -hirtelen amikor bejöttek-, hogy valami nagy baj van. Hát, hogy baj e, azt még nem tudom, de volt miről csacsognunk, az biztos. Először közölte, hogy átnézték az adataimat az orvossal (akit megint nem értettem, hogy ő annyira f@#agyerek, hogy be sem jár a pácienseihez, hanem nővéreket és gyakornokokat küld maga helyett??...már én kérek elnézést.) és most ő van itt, hogy konzultáljon velem.
Megkérdezte van e panaszom, én meg elmagyaráztam neki; már háromszor előfordult, hogy erős görcseim voltak. Erre ő csak ("az hogy lehet" arckifejezéssel) összeráncolta a homlokát, és mondta, hogy majd megemlíti ezt az orvosnak. Pfff, kössz!

De first off all, a kombinált tesztemnél a laborosok elnézték az életkoromat és aszerint kalkuláltak, hogy én 37 éves vagyok. Ez ugye értelemszerűen magasabb rizikófaktort hoz. És ugye ha ideadták volna a leleteredményt, amit kértem, talán én észreveszem a hibát, vagy legalább is elszörnyedek az értékeimen. (Még jó, hogy nem küldtek el amniocentézisre, mert azt biztos nem engedtem volna meg, hogy megszúrják a hasamat, és végigidegeskedhettem volna a terhességem azzal a tudattal, hogy lehet Down-kóros a babám. Hallatlan!) Na, de szerencsére ez az "okos" doki észrevette a hibát, így most az adataimat újabb tesztelésre küldik vissza. (Hogy ezért nem fogunk megint fizetni, az is tuti.)

Másodszor kiderült, hogy hiányzik néhány vérteszt eredményem, amire feltétlenül (?) szükség van, így a vizsgálat után menjek le a laborba, ahol lecsapolhatnak. Fogalmam sincs mihez kellenek ezek. De ők tudják mit csinálnak... mondják mindig nekem, ha kételkedem az orvosokban. Rosszul teszem?!

Aztán harmadszor: a nővér mondta, hogy az orvosom úgy látta (azon a képen amit az ultrahangos csaj készített), hogy a méhnyakam rövidebb a kelleténél. Kettő egész valamennyi, és a három lenne a normális. (Én megint csak felidegesítettem magam azon, hogy miért olyan nehéz egy orvosnak közvetlenül a betegen elvégezni egy vizsgálatot, de próbáltam inkább a jelen eseményekre koncentrálni. ) Itt én kicsit -az orvosnyelv világában- elvesztettem a fonalat, de később Adam mindent elmagyarázott: A doki visszarendelt, hogy egy hét múlva nézzék meg újra a méhnyakam, és ha rohamosan rövidül, össze kell varrni, nehogy idő előtt kiessen a baba. :(
Persze én egyből levágtam szegény férjemnek a hisztit, hogy engem aztán senki nem fog foltozgatni odabent. De most azon kívül, hogy megnyugszom, és az internetet tanulmányozom, nem sok mindent tehetek. Azt sem mondták, hogy feküdnöm kell, vagy szedjek e rá valamit. Csak, hogy menjek vissza újabb vizsgálatra. Sebaj, amúgy is visszarendeltek már minket, még egy plusz mérés már nem oszt nem szoroz.
A magyar kismamáktól olvastam, a méhnyak normál esetben 3ujjnyi hosszú, és a szülés során szokott lerövidülni, majd kinyílni. A rövidülésre -mivel általában a magzat súlya nyomja,- leggyakrabban szigorú fekvést és izomlazítóként (ha görcsök is vannak) magnéziumot írnak fel. Fogalmam sincs, hogy ki is nyílt a méhszájam, vagy csak összement egy kicsit.
Ashley mesélte a hétvégén, hogy neki is volt ilyen problémája a 20-as hetei elején, és az ő orvosa 2 napi fekvést írt elő. Azóta minden rendben nála. Engem miért kell egyből varrással rémisztgetni, nem értem?! Most fekszem, és minden reggel beveszek egy magnézium tablettát. Öngyógyítás. :) Szorítsatok értem, hogy péntekre "visszanyúljon" a méhnyakam! Hát nem egyszerű a kismamák élete. Komolyan mondom rá tudják hozni az emberre a szívbajt. Végigfekszem én az egész fennmaradó 4 és fél hónapot, ha kell, csak a drága kislányom ki ne pottyanjon.

Ja, még nem ért véget a klinikás sztorim. Szóval mindezek a finom csevegések után a nővérke megkért, hogy feküdjek fel az ágyra. Megmérik a méhem, és a baba szívverését. Mindezt persze az orosz kis tanonc végezte rajtam, miközben a mogorva asszisztens irányítgatta. (Addig jó, amíg csak ezeket a vizsgálatokat végzi rajtam újonc.)
A méhem hosszát (vagyis a hastérfogatomat) pont úgy mérték, ahogy én számolgattam pár hete. Centivel, a szeméremcsonttól. Megmutatták hogyan tudom kitapintani a méh végét. Sokkal keményebb mint a gyomor, és már teljesen fent van a bordáim alatt. 20 cm, korának megfelelő.
Aztán meghallgattuk kicsit a picilány szívverését. :) 150, nem változott a 4 hét alatt.
A végén, amikor a nővér már búcsúzni akart, rákérdeztem, hogy megkaphatjuk e az ultrahang leleteket. Kifutott megnézni, majd amikor visszajött közölte, hogy most nem tudja kinyomtatni, mert a doktor egy másik páciensnél van bent, majd ideadják jövő héten ha visszajöttem. Ok!- mi mást mondhattam volna.
Az orvosunknak pedig az egész (az ő neve alá tartozó) vizsgálat alatt a színét sem láttuk. Nagyon remélem, hogy nem nála fogok szülni!...Pofám leszakad! (Nem magyar olvasóim, ezt ne értsétek szóról szóra! :))

Ezután lementünk a földszintre. Itt egy másik, nem a Kadlec Klinikához tartozó rendelő van, ahol leginkább röntgenfelvételeket (mammográfia, ultrahang...stb) készítenek. A mi biztosításunkat pedig csak ők fogadják el.
Amíg én vérvételhez beültem a laboros váróterembe, Adam elfutott, hogy időpontot kérjen az újabb ultrahanghoz. Hiába vártam rá, már nem ért vissza időbe. Egyedül mentem hát be egy nem túl kedves nővérhez, aki 5 csőnyi vért csapolt le belőlem. Hogy mihez kellett ennyi, nem tudom. (Biztos a ritka Rh-negatív vérem kell nekik. :)) A férjem az ajtónál ült, amikor kijöttem.
Még vissza kellett mennünk az ultrahangosokhoz, mert az orvosom beutalója még mindig nem érkezett át, anélkül meg ők nem adhatnak ki időpontot. Újabb 10 percet várakoztunk, majd a recepciós tanácsára visszamentünk a második emeletre, hogy személyesen kérjük ki a papírunkat. Tényleg bosszantó! Ehhez a szituációhoz, már nem is fűzök kommentet. Fent persze senki semmiről nem tudott. A becsekkoló csaj beszélt a kicsekkolós csajjal, majd végre kézhez kaptuk a szükséges dokumentumot. Valószínűleg a fogadó asszisztensünk volt a ludas, és nem adta le a "rendelésünket". Annyira minden meg van itt szervezve, hogy semmi sem működik. :(
Így aztán nagy nehezen ezt is megszerveztük. Péntek reggelre várnak minket újabb ultrahangra. Ez (nem utolsó sorban) egy újabb esély lesz arra is, hogy jobban megbizonyosodjunk a bébink neméről. :)

Mert ennyi bosszantó tapasztalat és aggodalomra okot adó információ után az ember próbáljon újra a csodálatos hírre összpontosítani... Hogy kiderült, kislányunk lesz! :)
Már pedig mi így tettünk. Én egyből nekiálltam a lány utónevek hosszú sorai között bogarászni, a fiús listámat pedig áthúztam. Adam vicces pólókat küldözgetett, és elmerültünk a rózsaszín boldogságfelhőnkben.
Amikor férjem hazaért a munkából, mondtam neki, hogy menjünk el a bevásárlóközpontba, szeretném -ezen neves nagy nap alkalmából- megvenni az első babaholminkat. Mindenhol a rózsaszín részleget céloztuk meg. De furcsa volt. Kicsivel konkrétabban közelebb kerültünk ahhoz a kis emberkéhez, akit már oly régóta várunk. Egy kislányhoz. :) Aki nagyon szereti rugdosni a mamit. :)
Számomra egy pici sapka tűnt a legmegfelelőbb első holminak. Az a kis rózsaszín fejfedő amiben majd a mi kis drága kislányunkat, egy hideg havas januári napon haza fogjuk hozni. Nem volt túl sok választási lehetőségünk, de a The Children's Place nevű gyerekboltban találtuk meg a legszebbet. Egy kötött, icipici babarózsaszín kis sapkát, ami akkora, mint a tenyerem. :)
Már nagyon várunk kislányom!

A magyar államalapítás ünnepe

Már régóta vártam egy olyan ünnepi alkalomra, amikor kirakhatom az anyósomtól és apósomtól kapott magyar nemzeti lobogómat.
Aztán eljött augusztus 20.-a, az Államalapítás, Szent István ünnepe. Talán nem is lehetne ennél találóbb napot szentelni az első zászlókirakáshoz.
Egy rövid ismertető a nem magyar olvasóimnak:
" Augusztus 20. az egyik legősibb magyar ünnep, Szent István király ünnepének napja. A keresztény magyar államalapítás, a magyar állam fennállásának emléknapja.
Pope Gregory VII canonized Stephen I, together with his son, on August 20, 1083, becoming one of the most popular saints in Hungary, and his birthday is celebrated as a state holiday commemorating the foundation of the nation." (Forrás: Wikipédia)
A Heidi-től és Richard-tól kapott piros-fehér-zöld zászlóhoz az alábbi kedves üzenet volt csatolva: "Enjoy a little piece of home."
Adammel rögtön hozzá is fűztük az amerikai lobogóhoz, két fontos szabályt figyelembe véve: A "vendég zászlónak" kisebbnek kell lennie, és az amerikai alatt helyezkedhet el.
Mi tagadás, így is büszke vagyok rá. Most már minden arra járó ember tudja, ebben a lakásban egy magyar ember is él... Na meg egy fél-magyar. :)

Valami Amerika 8.

Amerikában néhány apró magú gyümölcsből hiányzik a mag.
Eddig két ilyen terméssel találkoztam; a szőlővel és a görögdinnyével. Az okát pontosan nem tudom. Gondolom valaki kitalálta, hogy a kényelem kedvéért mag nélkül termeszti őket, és azóta nagy sikere lett.
Adam mesélte, hogy Olaszországban milyen nehéz volt neki magosan enni a szőlőt, nekem meg furcsa, hogy a dinnyébe nem kell turkálnom. Megszokás kérdése mindkettő.

Fiú vagy e vagy lány? Ez itt a kérdés...

Persze ez nem egy körkérdés az olvasóimhoz, csupán a kiskölykünk nemére vagyunk már hosszú hosszú hónapok óta kíváncsiak. A hétvégén hasfestés közben elmélkedtünk az utódunk mibenlétén. Alkotásainkat ti is megnézhetitek, miközben néhány érdekességből és babonából megpróbáljuk kideríteni: What do we have? Boy Baby or Girl Baby?

Először is lássuk sorjában ki mi után vágyódik:
Én a teljesen mindegy (c változatra) voksolok, anyukám úgyszintén. Lehet, hogy másoknak ez furcsa, de én tényleg képtelen vagyok a kettő között választani. Csak egészséges legyen sablondumával most nem jövök elő. Persze, hogy az a legfontosabb!

Adam: Hát nála igen csak megbillent a mérleg. Hetekig, hónapokig azt hajtogatta, hogy ő kislányt szeretne. Egy olyan igazi tündéri hercegkisasszonyt, aki az apját imádja a világon a legjobban, és issza minden szavát. Még neve is volt. Aztán ahogy telt-múlt az idő, férjem rettegve nézett a hőn vágyott jövőképe után, ahogy a kislányból nagylány lesz, és elkezd pasizni. Valahogy úgy érezte, ezt nem tudná soha megemészteni.
Aztán egyik nap egy hatalmas játékboltba tévedtünk, és Adam a kis (és nagy) autók, mesefigurák és egyéb fiús játékok rabjává vált. A rózsaszín barbibabákat pedig kiröhögte. Hát most fiút szeretnél vagy lányt?- kérdeztem nevetve. Lehet, hogy a fiú mégis jobb lenne...- és a mérleg már billenni is kezdett.
Azóta eltelt pár hét, és férjem most már bizton állítja: fiúval talán mégis könnyebb lesz. :) Lehetnének vagány játékai, ezernyi kisautója, és olyan igazi fiús dolgokat taníthat neki, a "kötelező" hokizásról ne is beszéljünk. (De én tudom, a szíve mélyén még mindig kislányt szeretne.)

Anyósomék is rendületlenül fiú vonalra (náluk is ugye csak fiúk születtek) esküsznek.
Húgom természetesen rózsaszín felhőkben úszó kislányt képzel maga elé, öcsém pedig focizó kisfiút. Apukám is fiúról fantáziál.

Nos, mindezt összevetve lássuk mit érez a kismama???
Sokáig vaciláltam, tépelődtem azon, vajon hogyan kell ezt csinálni. Fiú vagy lány van a hasamban? Nem tudtam hogyan álljak neki a ráérezésnek. Aztán viszonylag elég korán, már úgy a 8.-10. héten rámondtam, hogy fiunk lesz. Semmi kétség. Kukisat mutat az érzékelőm.
Ezt persze hamar közöltem is mindenkivel, és valahogy azóta ez elfogadott tény lett.

Most lássuk a jóslásokat és babonákat:
1, Ingás módszer: Ez az a jóslás, amikor a jegygyűrűt egy láncra felfűzzük, majd a has fölé helyezzük. Ha körbe forog, lány lesz, ha ide-oda, fiú. Megcsináltuk: fiút mondott.
2, Has formája: a lányos kismamák hasa gömbölyű, a fiúsaké pedig hegyes, kockás, téglalap alakú, egyszóval kissé deformáltabb. Nekem még nem annyira nagy a hasam, de nem tűnik annyira szép formásnak, felül is kidudorodik, szóval: fiút tippelnék.
3, Közérzet: Ha nagyon rosszul van a kismama és sokat hány, lányt mondanak. Erre nem tudom mit saccoljak. Rosszul voltam, de sohasem hánytam.
4, Étkezés: Ha édességet, csokit kíván a kismama, lánya lesz, ha sósat és savanyút, fia. Nálam egyértelműen a savanyú a menő: fiú.
5, Elhízás: a hiedelem szerint a lányos anyukákon több súlyfelesleg rakódik le a terhesség alatt, a fiús kismamáknak pedig csak a hasa gömbölyödik. Egyenlőre eszerint nekem fiú lesz.
6, Jónás naptár: Ehhez ismerni kell a fogantatás pontos napját, amit mi sajnos nem tudunk, így én ezzel nem számoltam.
7, Kínai fogamzásnaptár: Ezt egy XIII. századi kínai tudós találta ki, és állítólag három esetből kétszer helyesen jósol. Csupán a kismama életkorára és a fogantatás hónapjára van szükség. Itt kalkulálhattok ti is. Nálam fiú jött ki.

Ezek persze mind mind csak jóslások, babonák és tudom, hogy elfogult is vagyok már, de az eredmény minden esetre 100%-osan fiút mutat. :) Ezzel persze nem a saját igazamat akarom állítani, és ha az ember jobban belegondol a tippelés sem annyira nehéz feladat, hiszen 50-50 százalékos az esély. Vagy fiú, vagy lány.

Na, de már nem kell sokáig tippelgetnünk. Augusztus 21-én, pénteken második ultrahangra megyünk, ahol végre kiderül a kisbabánk neme!!! A nagyszülők rástartolhatnak a bababoltokra, mert a héten megtudják, hogy a rózsaszín vagy a kék részleget kell megtámadni. Mi pedig belemélyedhetünk az utónevek óceánjába.
Nekünk végül teljesen mindegy, de az ilyen erős fiús arány mellett bizony nagyot fogunk röhögni, ha kiderül, hogy a pocaklakó nunis. :)
Jajj, már nagyon várjuk!!! Pénteken érkezünk a nagy újsággal! ;)