Így rúg pöttömke 26 hetesen

Sokan visszajeleztétek már, hogy mennyire részletesen dokumentálom a várandóságom szinte minden napját, fontosabb momentumát. Persze (eddig) ezt mindenki örömmel és pozitívan fogadta. :)
Nos, ennek nemcsak az az oka, hogy szeretek blogot írni, és jó, hogy végre valami hasznos eseményt is megörökíthetek. (Lányomnak biztos nagy öröm lesz ezeket a bejegyzéseket végigolvasni. ) ... De egy másik nagyon fontos ok és cél buzdít napról napra: A tudat, hogy a családom és a barátaim nem lehetnek részesei ennek a nagy változásnak. Persze, néha rám tör a honvágy, de ez most így nem is rólam szól. Sokszor arra gondolok, hogy vajon a szüleim és a testvéreim megbocsájtják e majd valaha, hogy megfosztottam őket ettől az örömteli és közös várakozástól. Vajon egy nap a fejemhez fogják e vágni, hogyan lehettem ennyire önző, hogy csak úgy hirtelen összecsomagoltam, és a világ másik végére utaztam, hogy nélkülük tapasztaljam meg az élet legszebb és legfontosabb állomásait. Azon, hogy "egyedül" mentem férjhez könnyen túltettük magunkat. Adam családja az első pillanattól fogva hatalmas szeretettel fogadott be, és igyekeztek (igyekeznek) mindent megtenni azért, hogy otthon érezzem magam.

Ám a pocakomban növekvő baba sokkal nagyobb jelentőséggel bír... Egy új élet, új családtag... Első unoka, első unokahúg, dédunoka és első barátnős bébi. De soha senki, aki nekem fontos az életembe nem fogja a hasam gömbölyödését élőben látni. A férjemen kívül soha senki sem tette rá izgatottan a kezét, hogy a kicsilány rúgásait érezhesse... és soha nem is fogja... Az első gyerekemet mindenki élőben fogja látni, majd pár hét, hónap múlva. De az első mosoly, fordulás, szavak és lépések örömteli pillanatai csak nekem fognak majd szólni... Ezért lettem hát ennyire lejegyzetelő, fényképező, kamerázó mániás.
Nagyon remélem, hogy a mai modern technológiával valamennyire kompenzálni tudom a hiányt.
Csak légyszi ne nehezteljetek rám. Nekem sem könnyű...

Na, ennyi elég is volt a szomorkodásból, panaszkodásból, hiszen a blogom sohasem volt pesszimista hangvételű. Nem is tudom mi ütött most belém...Biztos a hormonok. :)
Tehát ennek az egész hosszadalmas és túlmagyarázó bevezetésnek a lényege az, hogy pöttömkét végre sikerült kamera elé csalogatnom. :) Ezt szeretném most nagy büszkén megmutatni nektek is. :) (Ha már érezni nem tudjátok, legalább nézzétek. :))

A sok forgolódás és noszogatás után az oldalt fekvő pozitúra tűnt a legjobbnak. Mint azt már oly sokszor említettem, pocaklakó kedvenc helye a jobb oldalam. (Már kezdem úgy képzelni, hogy a kezei meg a lábai fordulnak erre, a kis teste pedig a bal falnál nyugszik.) Odafókuszáltam hát a kamerával, és vártam... Hamar rájöttem pöttömke csalafintaságára, hisz csak akkor volt hajlandó motozni, ha odatettem a tenyerem. Amint felemeltem, abbahagyta. :) Éppen ezért a karkötőm alatti részt sasoljátok:

Másodszor is sikerült odacsalogatnom: